A Kennedy elnök elleni merénylet lélektani hatásában az 1941-es Pearl Harbort ért támadás, és a New York-i ikertornyok lerombolása közé sorolódik. A különbség mégis óriási, mert John. F. Kennedy egy államcsíny áldozata lett, mivel útjában állt egy önérdekű triumvirátus hatalmi érdekeinek.

Pap Krisztián írása a #moszkvater.com számára

„Lehet, hogy ez a világ egy másik bolygó pokla.”

(Aldous Huxley)

Ha meg akarjuk érteni a mai, erősen agresszív Egyesült Államok működését és kétarcú külpolitikáját, ezt az egyrészt szerte a világban támogatásokat nyújtó, másrészt pedig háborúkat provokáló vagy indító az imperialista technikát, a John. F. Kennedy elleni merénylethez kell visszanyúlnunk. Az Egyesült Államokban ma megfigyelhető „progresszív öngyűlölet” életérzésének gyökere is ide vezethető vissza, amikor megrendült a bizalom hatalommal szemben. A merénylet körülményeit az amerikai kutatók, a „kritikus közösség” az elmúlt hatvan év alatt nagyjából teljesen feltérképezte. A teljes mozaik kirakásához viszont további információkra lenne szükség, amit államtitok címen visszatartanak a háttérhatalomhoz kötődő szervezetek. A háttérhatalmat mélyállamnak is nevezhetjük, amely valójában a hatalmi gépezet bürokráciáját is jelenti.

„Kennedy elnök soha nem volt szimpatikus a hatalmat a II. világháborút követően a kezükbe kaparintó katonai-hírszerző gyűrű számára, hiszen ő már szenátorként, 1957-ben tartott beszédében szakított a hidegháborús retorikával, és nem a Szovjetuniót kezdte ostorozni, hanem a nyugati imperializmus veszélyére hívta fel a figyelmet”

Elnökként a Disznó-öböl provokációját nem használta föl a hadsereg bevetésére, és Kuba lerohanására, ezért Charles Cabell tábornok, a CIA műveleti igazgató-helyettese nyíltan árulónak nevezte. Allen Dulles pedig a botrányos Disznó-öböl miatt rövidesen repült a CIA igazgatói székéből, de tekintélye és hatalma továbbra is megmaradt. Az 1963-as év elejétől Kennedy elnök egyre felháborítóbb lépéseket tett a „gyűlölet gyűrű” szempontjából, akik mindenről tudtak, hiszen mindenkit lehallgattak, vakondjaik ott voltak az elnök körül. Így amikor kiderült, hogy Kennedy titokban békejobbot akar nyújtani Castrónak, azzal nemcsak a kubai disszidenseket háborította föl, de a háttérhatalmat is cselekvésre sarkallta. Főleg azt követően, amikor kiderült, hogy az elnök ejteni akarja Vietnámot is. Vietnám sokkal nagyobb üzletnek ígérkezett, mint Kuba. A Castro elleni merénylet kísérletek 1963-ban sem hagytak alább, és a Castro-rendszer megdöntése továbbra is elsőrendű célja volt a kubai disszidenseknek, de már nem a mélyállam vezetőinek.

Rémálom az Elm utcában

Kennedy elnök és felesége 1963. november 22-én politikai kampány részeként érkezett Dallasba, hogy az elnök tiszteletére rendezett vacsorán vegyenek részt. A repülőtérről motoros felvezetéssel autókonvoj kísérte az elnöki párt, miközben az utcákon ünneplő tömeg éljenezte az ekkor 46 éves, jó megjelenésű és karakteres elnököt. Látszólag minden rendben volt, amikor a konvoj elérte a Dealey Plaza-nak nevezett történelmi parkot, lekanyarodott az Elm streetre, és amikor elhaladt az iskolai könyvraktár mellett, akkor bekövetkezett a rémálom.

„A konvoj itt körülbelül 15 km/h sebességre lassított le a két közbeeső kanyar miatt”               

Texas állam republikánus fészeknek számított és a Klu-Klux Klán talán itt volt a legerősebb. Sokan nem szerették Kennedy elnököt, mert túlságosan engedékenynek tarották a liberálisokkal és a feketékkel. A helyi újságban hirdetést adott fel az ultrajobboldali Edwin Walker tábornok „ÁRULÁS” címszóval, amiben kommunista szimpátiával vádolta az elnököt, amelyből egy szó sem volt igaz, de ezt még röplapokon is terjesztették. (Walker tábornok volt az, akit a legenda szerint ’63 áprilisában Oswald megpróbált lelőni otthonában, vagyis egy álló célpontot sem talált el.)

„Ennél súlyosabb volt, hogy előzőleg a rendvédelmi szervek, a FBI is több riasztást is kaptak, hogy merénylet készül Kennedy ellen, emiatt már két rendezvényt is lemondtak, de Dallast az elnök valamiért kihagyhatatlannak tartotta. Még annyi elővigyázatosság sem történt, hogy limuzin tetejét felhelyezték volna. Hiba volt, ha nem bűn”

Dallasról feltétlenül tudnunk kell, hogy annak polgármestere az a Earle Cabell volt, aki testvéröccse a már említett Charles Cabell tábornoknak. Earle polgármesterként felügyelte a rendőrséget, és az ünnepélyes felvonulásokat. James H. Fetzer filozófus, a kritikai gondolkodás professzora könyvében írja: „Kizárt, hogy az elnöki felvonulás a polgármester jóváhagyása nélkül a Dealey Plazán keresztül vezető sajátos és helytelen útvonalat választotta volna – amely még a reggeli újságban megjelent útvonalnak is ellentmondott. A kettő egyesítette az indítékot, az eszközt és a lehetőséget. A merénylet pszichodinamikája, ahogy rekonstruálom a bűncselekményt, úgy tűnik, hogy két gazdag és befolyásos jobboldali testvért állított szembe két gazdag és befolyásos baloldali testvérrel.” (Fetzer: Assassination Science, 1998)

„Ilyen szervezettséggel a háttérben Kennedy elnöknek nem sok esélye volt a túlélésre”

Ma már határozottan ki lehet jelenteni, hogy Kennedy elnököt az első lövés szemből érte a nyakán, ezt az Abraham Zapruder által készített filmen jól észrevehető, mert az elnök két kezével a nyakához kapott. Ezt követően egy rövid szünet következett, majd záporozni kezdtek a lövedékek. A limuzinban ülő titkosszolgálati parancsnok, Roy Kellerman később szó szerint „golyózáport” említett és ennek során hátulról, a könyvraktár és vélhetően a szomszédos épület felől is több lövés érte Kennedy elnököt, valamint Connally kormányzót és a limuzint is.

„Kennedy elnököt tehát kereszttűzbe fogták. Mindössze hat másodperc alatt lezajlott a koncentrált tűz, és az utolsó, végzetes lövés robbanó lövedék volt, szintén a füves domb irányából, amely szétroncsolta az elnök agyát”

Valószínűsíthető, hogy három lövész fészek volt, egy az úttól jobbra a füves dombon, a másik kettő pedig a tankönyvraktár irányában, vagyis az elnök nem menekülhetett. Amikor végre a limuzint vezető titkosügynök a gázra lépett, és gyorsan a közeli Parkland kórházba értek, ott már csak a halál beálltát tudták megállapítani.

Ezt követően viszont a törvényi előírást megszegve, a titkosszolgálat emberei az elnök testét erőszakkal az Air Force One-ra vitték, ahol az alelnök, Lyndon B. Johnson villámgyorsan letette az elnöki esküt. Mellette állt Mrs. Kennedy még véres ruhában, amit nem volt hajlandó levenni, mint mondta: – Hadd lássák, mit tettek!

Az eltussolás

A Kennedy elnök elleni összeesküvés hihetetlenül bonyolult rendszert képez, amelynek összefüggéseit az amerikai kutatók több generációja sem tudta még annyira felderíteni, hogy a valódi bűnösöket bizonyíthatóan megnevezhessék. A nevek már megvannak, de a vonatkozó bizonyítékok csak közvetettek. A mélyállam továbbra is visszatart lényeges dokumentumokat, annak ellenére, hogy

„1992-ben törvény született arról, hogy JFK merénylet minden vonatkozó dokumentumát nyilvánosságra kell hozni. Sok milliót nyilvánossá is tettek, sok iratot megsemmisítettek, de még mindig lehet 5 százalék olyan adat, amely segíthet kitölteni a homályos foltokat”

Az amerikai „kritikus közösség” egyik neves alakja, Bill Simpich szerint a Kennedy elnök elleni merénylet során két összeesküvés történt, az egyik a gyilkosságra szerveződött, a másik viszont a nyomok eltüntetésére, az ügy eltussolására. Ehhez egy bűnbakot alkalmaztak, ő lett Lee Harvey Oswald, akinek az előélete tökéletesen alkalmas volt, hogy egy zavaros fejű, kommunista szimpatizánst állítsanak a közvélemény elé. A rá szórt rágalmakból egy szó sem volt igaz, de ez csak nagyon lassan, évtizedek kutató munkájával derült ki. Lee Oswald ugyanis FBI informátor volt, és vélhetően alkalmanként a CIA-nak is dolgozott. Oswaldot egy „hamis disszidens” program keretében küldték a Szovjetunióba 1959-ben, és kém vadászatra is alkalmazták. Később került elő naplója, amelyben olyan elítélően beszélt a kommunizmusról (két évig élt Minszkben), hogy az alapján kizárható a kommunista szimpátiája. Mégis rá lehetett fogni, különösen azután, hogy Kennedy halála után őt is lelőtték. Nem volt tárgyalás, nem voltak kérdések, csak az a nézet, amit a gyorsan felállított Warren bizottság a közvélemény elé tárt. Az FBI első embere J. Edgar Hoover is megszólalt az ügyben:

„Ha elmondanám Önöknek, amit igazán tudok, az nagyon veszélyes lenne erre az országra. Az egész politikai rendszerünk összeomolhat”

Hoovert kínos, kompromittáló fotókkal tartották sakkban, emiatt ő soha nem fejtette ki, mire gondolt ezzel kapcsolatban, de sejteni lehet – hiszen ő nagyon jól átlátta az Oswald körüli nyomozás fonákságait -, hogy a rendvédelmi szervek, a CIA és a politika veszélyes összefonódására gondolt. Hiszen egy független, alapos nyomozás éppen azt tárta volna föl, hogy a hadsereg, a hadiipar és a titkosszolgálatok valójában átvették a hatalmat az Egyesült Államok fölött, és ha ez bizonyíthatóvá válna, annak súlyos következményei lennének. A mai Amerika valójában egy katonai birodalom, amely ezt tényt a fősodratú média segítségével tudja leplezni. Kennedy elnök viszont szembeszállt velük, és megpróbálta országát kivezetni erről az erőszakos útról.

A merénylet és a szovjetek

Érdekes módon Moszkva és vele együtt a Vasfüggöny sajtója kezdettől azt állította, hogy Kennedy elnökkel egy jobboldali összeesküvés végzett. A szovjetek nem a levegőbe beszéltek. Ugyanis volt egy amerikai kettős ügynök, Richard Nagell, aki látszólag nekik is dolgozott, aki viszont évek óta ismerte Oswaldot, mert együtt szolgáltak a japán Atsugi légi bázison. Nagellnek meg kellett figyelnie Oswaldot, és munkája során felismerte, hogy összeesküvés formálódik Kennedy elnök ellen, amelybe Oswald is belekeveredett. De hiába figyelmeztette, Oswald nem hitt neki.

„A szovjetek tudomást szereztek arról, hogy valami szörnyűség készülődik a háttérben”

Az amerikai kutatók arra gyanakodnak, hogy ők utasították Nagellt, végezzen Oswalddal. Nagell erre nem volt képes, hanem inkább 1963. szeptemberében, egy El Pasó bankban belelőtt kettőt a plafonba és így börtönbe került, hogy a merénylet idején, amit ő szeptember végére várt, ne kelljen semmit sem végrehajtania. Oswald előélete, disszidálása a Szovjetunióba, beépülése egy Castro párti szervezetbe, orosz felesége mind azt a gyanút támasztották alá, hogy kommunista szimpatizáns, amiből egy szó sem volt igaz.

„A szovjetek és a kubaiak nem kívánták Kennedy elnök halálát, főleg Castro és Hruscsov nem, ez utóbbi elsírta magát, mikor megtudta a merénylet hírét”

Hruscsov megértette Kennedy elnök emberségét, akinek halálával menthetetlenül folytatódott a hidegháborús feszültség, és az enyhülésről szó sem lehetett. Castro néhány évvel később ezt mondta Robert Kennedynek: „Ha kiváló bátyád élt volna, az országaink közötti kapcsolat nagyon más lett volna. Nagyszerű elnök volt, szokatlan ember, aki szerette a gyerekeket, és erőteljes megértéssel rendelkezett az országotokat irányító hadseregről és nagyvállalatokról. A béke felé vezető úton haladtunk.”

A katona-hadiipari-hírszerző gyűrű pontosan ezt nem akarta. Talán nem túlzás kijelenteni, Kennedy elnök kis híján megváltoztatta a történelem menetét.