//Megtartja-e Moszkva a balkáni hídfőállásait?
„Az immár több évtizede tartó Putyin-éra alatt ismét magára talált Oroszország, érthető módon, körömszakadtáig védelmezi megmaradt balkáni hídfőállásait, különösen nagy súlyt helyezve az Adria-part legalább egy részének visszaszerzésére – Szerbián keresztül – a maga számára” #moszkvater

Megtartja-e Moszkva a balkáni hídfőállásait?

MEGOSZTÁS

Az orosz orientáció a balkáni népek számára évszázadokon át magától értetődő volt, s bizonyos mértékben az ma is. Mélyen gyökerező hagyományokon alapul, éppen ezért jelenleg is fölötte áll a pillanatnyi helyzet által megkövetelt kompromisszumoknak, mint például egykor a Velencével, a pápával vagy a Habsburg birodalommal, vagy manapság az Európai Unióval, vagy éppenséggel a NATO-val ápolt kapcsolatoknak.

Gyetvai Mária írása a #moszkvater.com számára

„Az immár több évtizede tartó Putyin-éra alatt ismét magára talált Oroszország, érthető módon, körömszakadtáig védelmezi megmaradt balkáni hídfőállásait, különösen nagy súlyt helyezve az Adria-part legalább egy részének visszaszerzésére – Szerbián keresztül – a maga számára” #moszkvater
„Az immár több évtizede tartó Putyin-éra alatt ismét magára talált Oroszország, érthető módon, körömszakadtáig védelmezi megmaradt balkáni hídfőállásait, különösen nagy súlyt helyezve az Adria-part legalább egy részének visszaszerzésére – Szerbián keresztül – a maga számára”
Fotó:EUROPRESS/VLADIMIR ZIVOJINOVIC/AFP

A szláv népek és Oroszország kapcsolatainak szorosabbra fonódását sokan kötik a pánszláv mozgalomhoz, ami a romantika – közvetlenül a német – hajtása. Ez bizonyos mértékégig igaz, hiszen a török hódításig a balkáni szláv népek elsősorban Bizáncra támaszkodtak.

„A császár azért telepített szláv törzseket a Balkán-félszigetre, hogy ütköző zónát képezzen a tőle északra fekvő avar birodalom felé. Viszonzásul e népek elfogadták Bizánc főhatalmát”

Ez azonban egyre inkább csak formális volt, mivel igazi főhatalmat a több oldalról (bolgárok, normannok, törökök) szorongatott, és belviszályok dúlta császárság már nem volt képes gyakorolni. Olyannyira, hogy a balkáni szláv államok legerősebbike, Szerbia Dusan cár uralkodása idején nagy kiterjedésű területeket el is hódított Bizánctól. Birodalma azonban halála után szétesett, s az általa bekebelezett területek, csakúgy, mint maga Szerbia, egymás után a török hódítók prédája lettek.

„Az orosz-szerb kapcsolatok már a középkori kultúra virágzása idején magas színvonalúak voltak, az önálló szerb állam megszűnte után viszont elsősorban az anyagiakra szorítkoztak”

A Szerb Pravoszláv Egyház, amely ekkor önálló külpolitikát folytatott, Oroszországban látta legfőbb támaszát. Szerb szerzetesek gyakran jártak adományszerző körútra orosz földre. Az orosz külpolitika azonban már ekkor is haszonelvűen kezelte a szláv atyafisághoz fűződő barátságot, s  pillanatnyi érdekeitől függően  engedélyezte, vagy elutasította ezeket a körutakat. A török iga alól való felszabadításukat sem viselte annyira a szívén, mint azt például a Szerb Pravoszláv Egyház szerette volna.

„Ezért egészen a XIX. sz. közepén kivívott  függetlenségig hol a Nyugat (a Habsburg birodalom), hol Oroszország mellé szegődött katonai és anyagi támogatás reményében. Ez az oszcilláció a balkáni államok, de legkivált Szerbia külpolitikájára a mai napig jellemző”

Bizonyos mértékig új fejezetet nyitott a szláv népek és Oroszország viszonyában a pánszláv mozgalom, amely két német – August Ludwig von Schlözer és Johann Gottfried Herder – szellemi örökségéből sarjadt ki. Megjegyzendő, hogy munkásságuknak e szempontból meghatározó időszakában Oroszországban éltek és dolgoztak.

„Ők mutattak rá a szláv  nyelvek, az írás, a népszokások közös voltára”

Herder neve nem ismeretlen Magyarországon, ő „jósolta meg” a nem szláv népek, köztük a magyarság felszívódását a szláv tengerben. (Némileg módosított formában, de ő utána „szabadon” került be szerbiai magyar kisebbségi tankönyvekbe az „el fogtok tűnni” kitétel, nyelvtani gyakorlatok példamondataként.) Jóllehet a pánszlávizmus eleinte jól megfért a szláv népek állampolgárság szerinti hazája iránti lojalitással, a politikai érvényesülés, önállósulás iránti igény azonban csakhamar uralkodó eleme lett.

„Erejét a XIX. sz. közepétől feléje forduló nagyhatalmi érdeklődés, elsősorban Oroszországé alapozta meg”

Volt némi eltérés a szláv népek között a tekintetben, hogy mely hatalomtól várták vágyaik megvalósításához a segítséget, a legtöbben kétségkívül Oroszországra számítottak. A cári birodalomnak a vereséggel végződött krími háború után lett fontos a pánszláv mozgalom. Rájött ugyanis, hogy számára a Dardanellákhoz nem Konstantinápolyon, hanem a Balkánon keresztül vezet az út.

Ettől kezdve buzgón támogatta Szerbiát, például hadserege fejlesztésében, katonai tanácsadók küldésében, a Habsburg birodalom balkáni törekvéseinek gáncsolásában stb. Az I. világháború után ennek megérett a gyümölcse, de a tengerszorosokra vonatkozó álmok nem valósultak meg.

„A Nyugat, megrettenve az Oroszországban győztes bolsevista mételytől, megerősítette Kemal Atatürk török köztársaságát, hogy hosszú határán Szovjet-Oroszországgal képes legyen megakadályozni a forradalom terjedését”

A nagy szláv birodalomról szóló pánszlávista elképzelések sem valósultak meg, helyette kisebbek álltak össze (Csehszlovákia, Szerb-Horvát-Szlovén királyság), amelyeknek csúfos bukása már a II. világháború alatt (a Jozef Tiso-féle Szlovák Köztársaság és az Ante Pavelić-féle Független Horvát Állam), s később a XX. század ’90-es éveiben bebizonyította, a szláv népek összetartása egymás között kevéssé érvényesül.

„Oroszország hatalmas véráldozattal kivívott II. világháborús győzelme után sem hozott létre ilyen szláv birodalmat, hanem a Nyugat hallgatólagos beleegyezésével újból összeterelte és hadserege jelenlétével egyben tartotta a háború alatt szétrebbenteket, Csehszlovákiát és Jugoszláviát”

A múlt század ’90-es éveiben a Szovjetunió a fegyverkezési versenyre és más okokra visszavezethetően is alulmaradt a Nyugattal szemben, és sorra ki kellett engednie szatellit államait az érdekszférájából. Ennek a folyamatnak az ösztönzésére adott biztonsági garanciáit azonban a Nyugat nem tartotta be. Az egy Szerbia kivételével sorra fogadta vagy éppenséggel tuszkolta be a NATO-ba a Balkán államait.

„Az immár több évtizede tartó Putyin-éra alatt ismét magára talált Oroszország, érthető módon, körömszakadtáig védelmezi megmaradt balkáni hídfőállásait, különösen nagy súlyt helyezve az Adria-part legalább egy részének visszaszerzésére – Szerbián keresztül – a maga számára”

Szerbia, dacára annak, hogy komoly apanázst húz a brüsszeli kasszából, alaptörvényébe foglalta a katonai semlegességet. Ettől függetlenül gőzerővel fejleszti a hadseregét, nem kis részben Oroszország adományaiból. Területén, Nišben humanitárius központnak álcázott orosz bázis van, és a közös „humanitárius” akciók koordinálására rövidesen irodát nyit Belgrádban az orosz védelmi minisztérium. Moszkva törekvései ellenére az Adria-parti országok – Bosznia-Hercegovina kivételével – sorra „beeveztek” a NATO-ba.

„Az augusztus 30-iki montenegrói választásokon azonban a nyugati katonai szövetség ellenfelei győztek. Új játszma indul, s Oroszország nem adja fel”

Ebben segítőtársa Szerbia, aki szeretne újra egyesülni a kisebbik szerb állammal, és persze a boszniai Szerb Köztársasággal is. Bosznia-Hercegovina szintén rajta van az orosz céltáblán. A nemrégiben lezajlott helyhatósági választásokon sikerült kiütni a nyeregből Belgrád és Moszkva első számú szövetségesét, Milorad Dodikot. A boszniai Szerb Köztársaság fővárosában az ellenzék adja az új polgármestert. Még mielőtt a nyugati stratégák elégedetten hátra dőlnének, nem árt, ha tudják, hogy a poszt várományosa legalább olyan elkötelezett szerb nacionalista, mint Dodik maga. A csatát talán megnyerték, de a háborút nem.

MEGOSZTÁS