Ukrajnában a felek – ahogy már annyit mondják – döntő ütközetre készülnek, míg Ferenc pápa a térségbe, a háború szomszédságába, Magyarországra látogatott. Vajon miért minket választott erre a három napos útra? Itt Európa közepén, ebben a helyzetünkben és állapotunkban? S hogy jön ide Csehov doktor úr faliórája és halála? Olvassák el az írást, és gondolkodjanak el rajta!

Peterdi Nagy László írása a #moszkvater.com számára

Nagy keleti szomszédunk porig rombolt, hősi vérrel gondosan megöntözött, majd külföldi oligarcháknak értékesített feketeföldjén egy mindent eldöntő, nagy tavaszi hadjáratra készül most a két szláv sereg. De nagyon belefáradtunk már ebbe a „speciális hadműveletbe”. Több mint egy éve könyörgünk, hogy ha a mi kedvünkre teszitek, hagyjátok most már abba. A feketeföld új gazdáin kívül nem nyerhet már ezen a világon senki egy leértékelt torpedórombolót, vagy űrrepülőgépet sem.

„Inkább a jövőről kellene már, hogy beszélgessünk! Hiszen, bármennyit húzzátok is az időt, a békét előbb-utóbb mégis nektek kell majd megkötni, és vállalni a felelősséget is érte, a bármilyen nemű utódaitok előtt. Gondolkoztatok már rajta, hogy mi lesz, ha egyszer már béke lesz itt, végre?”

Természetesen, hegyen-völgyön lakodalom. Egyes, elemzők szerint, egy idő után sokan vissza szeretnének majd térni azonban a régi jó szokásaikhoz. És akkor kezdhetjük elölről az egészet! Mert, ne felejtsük, hogy Kelet- Közép-Európában vagyunk! És mi „különös fából vagyunk faragva”, amint a legutóbbi világháborús szövetségeseitek, a mai ádáz ellenfeleitek megállapították rólunk. És ezúttal igazat is mondanak. Mi mindig okosabbak akarunk lenni a normális, a szimpla európaiaknál, és ázsiaiaknál. Ezért is adtak vissza bennünket most, afféle váltópénzként, nektek.

Itt mindig történik valami rendkívüli, valami rendetlen dolog. Ahogyan mondom! 1904. július 2-án például, kedvelt németországi üdülőhelyén, váratlanul meghalt az éppen elkezdődött, gyönyörűséges 20. század nagy drámaírója, Anton Pavlovics Csehov. Micsoda tiszteletlenség! Mindössze egyetlen nappal James Joyce Ulyssesének „világnapja”, Blum úr feleségének névnapja előtt, amelyen Dublinban is annyi minden történt, vagy legalábbis, történhetett volna.

„A magyarok akkor megállították szépen az időt. Méghozzá nem is csak a megilletődés okán. Hanem, hogy egyszer valamiben nekik is igazuk legyen”

A pravoszláv naptárt véve alapul, a Világirodalmi Lexikon magyar kiadása egyszerűen, későbbre tette át ezt a dátumot. Nem vették figyelembe, hogy az író Baden-Weilerben halt meg, a Szilveszter naptár előírása szerint, amelyet akkor már, világhíresség lévén, neki magának is kötelessége volt szigorúan tiszteletben tartani. Ez tűnik ki a haza írott utolsó, június 28-án kelt levelének dátumából is. „Szörnyű meleg van, és én még téli ruhákkal jöttem ide. Szívesen tovább állnék, de nincs hova. /…/Európa egész déli fele fuldoklik a hőségtől. /…/ Olgát beküldtem Freiburgba, hogy csináltasson nekem egy könnyű öltönyt…”. 

De fel sem próbálhatta már. Harmad nap estére válságosra fordult az állapota. A kiérkező orvost már így fogadta: „Ich sterbe”. A német kolléga igen „oroszosan” pezsgőt rendelt. Csehov ivott néhány kortyot, visszatette a tálcára a metszett poharat, és a fal felé fordult. Amint örök hálára kötelezett feleségétől, Olgától tudjuk, ennek a kissé rusztikus, de ott igen jól bevált módszerrel, hajnalra sikerült neki „tökéletesen elszenderülnie”. Az echte abszurd történet többi részletét már a hálás tanítvány és a „szocialista realizmus” megalapítója, Gorkij írta meg.

A testet a nagy melegre való tekintettel egy osztrigát szállító hűtővagonban indították haza. Igen ám, csak hogy a Világ másik végéről, a japán háborúból egy másik, ugyanilyen hűtővagon indult útnak egy, a különös kegyetlenségéről híres orosz tábornok földi maradványaival.

„És a moszkvai teherpályaudvaron, mint egy jó Csehov komédiában, szépen összecserélték őket. A tévedést már csak a temető kapujában fedezték fel, és a két gyászmenet legott egymást kezdte el hibáztatni, ezúttal már kifogástalanul orosz stílusban”

És mintha ez még mindig nem lenne elég egy posztmodern halhatatlansághoz, kiderült egy részlet, amiről mind a két emlékező megfeledkezett. Mielőtt még a pezsgőt megitta volna, az író ugyanis, régi szokása szerint, kirakosgatta az éjjeliszekrényre az irattárcáját, a Sirályból ismert noteszt, a zsebóráját, valamint annak bársony tokjában egy négyrét hajtott átvételi elismervényt. Jaltában a szomszédja, egy nyugdíjas tanárnő, amikor megtudta, hogy külföldre készül, közölte vele, hogy elromlott a faliórája. És ha már úgyis Moszkván keresztül utazik, ugyan csapja már hozzá holmijához a nagykendőbe bugyolált órát is! Ott aztán adja be a hölgy ismerőséhez, az óráshoz! Visszafelé meg hát, váltsa ki, és fuvarozza neki haza!

„Nos, a hölgy elmondta a helyi lap munkatársának, hogy az órát, megjavítva visszakapta”

Ez pedig csak úgy történhetett, hogy az írónak, aki épp átlépni készült a jól megszolgált halhatatlanságba, volt még gondja arra is, hogy elmondja feleségének ezt az egész óra-történetet, és elmagyarázza neki, hogyan találja meg az órást Moszkvában. Ez a gyarló emberi tulajdonsága volt éppen, amely az írói zsenijén túl is biztosította a halhatatlanságát. Ez, az emberek és ügyes-bajos dolgaik iránti érzékenysége és felelősség érzete teszi egyik legértékesebb kortársunkká máris, és nélkülözhetetlenné az utódaink számára. Ez az „európai értékeknek” és a humanizmusnak az a fajtája, amely nélkül nem élheti túl egyikőnk ezt a századot.

„Csakhogy, a legutóbbi bársonyos színházi forradalom rendezői kidobáltak már Csehov színházából minden <régi kacatot>”

Legfeljebb az ebédlőasztalon álló szamovár úszik át a nézőtér felett, olykor halkan csilingelve. Arra ugyanis „szöveg van”. De például, a hatalmas tölgy, szil- és jávorfák, amelyekre szerzői utasítás hívja fel a rendezők figyelmét, meg a fagyos májusban is teljes pompájában virágzó (porzó, párzó) cseresznyéskert – túlbonyolítaná már a dolgot. Hát még a Három nővér szalonjában lévő régi falióra, az édesanyjuk öröksége! Ennek ütésével kezdődik a darab, és ezt töri össze a részeg katonaorvos a tűzvész éjszakáján.

„Én nem ezt akartam! /…/ El sem olvastátok a darabomat tisztességesen!” – támadt feleségére az író a Cseresznyéskert bemutatója után, amiben az ő Olgája játszotta a főszerepet. A művésznő meg úgy nyilatkozott, hogy „Anton Pavlovics maga sem értette a darabjait”. Ő mégis ezért az alakításért kapta a népművész címet, és ezzel búcsúzott el a közönségétől, 83 éves korában. Mindez most már jóformán senkit sem érdekel.

„Az idős jaltai hölgy órája viszont úgy tűnik, hogy valóban megállította az időt”

Azon a, mint látjuk, nem is annyira naiv századfordulón feltűnt ugyanis egy másik fontos és messze ható „európai érték” is.A virágzó (párzó) cseresznyefáknak az a fehér izzása, ami szerzőnket és a hőseit is olyan jövőbe mutatóan emésztette fel. Ez hiányzik még annyira a mai színpadról, és talán az életünkből is. Nem egy szegény tüdőbajos író életvágyának utolsó fellobbanása volt ez. Nem is csak az övé! A Cseresznyéskert az egész századforduló, az orosz „ezüstkor” végrendelete, és egy kicsit a mi mai korunké is. A szerzői utasítás így szól csaknem minden monológ előtt: „vidáman, izgatottan”. A birtok elárverezése után mindenki megkönnyebbül, és a maga igazának a helyességéről megbizonyosodva, serényen munkához lát.

„A Művész Színház utolsó lázadó angyala, a felejthetetlen Marija Knebel megpróbálta ezt az ellobbanást a színpadra vinni”

Vendégként, éppen Joyce Dublinjában megrendezett egy egészen „régimódi” előadást. Az utolsó előtti felvonásban, a bál jelenetében a szereplők egymást kézen fogva, szinte rángatva és ugratva, mint a gyerekek, pajkos énekszóval táncolják körbe még egyszer az eladott udvarház szobáit. Az egyetlen örökös, aki a legtöbbet vesztette, a kis Ánya, a kicsapott diákkal, Trofimovval a karján, odalejt zokogó édesanyjához. „Majd ültetünk mi magunknak új cseresznyéskertet, és az még szebb lesz!” És még egyszer, az utolsó felvonásban. – „Ánya hangja (vidáman, hívón): Mama! / A diák (vidáman, izgatottan): Hahó! Hahó – hu! / Ljubov Andrejevna: Jövünk már! … Jövünk!

Ugyan ki hinne vajon ennek a jelenetnek, ha szerzőnk akkor eldobta volna azt a vacak papír fecnit, ha a falióra nem kerül vissza a helyére, és nem borul virágba a cseresznyéskert? Így megértjük viszont, hogy egyáltalán nem a kilőtt repülőgépek meg drónok számáról van ám itten igazából szó!