Okos Márton neve azoknak lehet ismerős, akik hallottak híres gyaloglásáról. Vándorútra kelt társával 1989-ben, hogy tiltakozzon az erdélyi, nyolcezer falut érintő rombolás ellen. Most azonban más irányba indult, hiszen nemrég jelent meg az erdélyi lengyel emlékhelyekről egy könyve. A magánkiadású mű olyan helyekre visz minket, amelyek elkerülnék a figyelmünket, olyan közelmúltban történt eseményekről számol be, amelyek kimaradtak az utóbbi idők híreiből. A figyelmükbe ajánljuk ezt a nem mindennapi könyvet!

Ijjas Anna írása a #moszkvater.com számára

Ahogy a cím is mutatja, emlékhelyekről, és a hozzájuk kötődő legendákról van szó. Egy-egy történelmi alak mellé izgalmas csataleírások, mondák, versek kerültek, sorra veszi a lengyel kötődésű városokat, falvakat, dokumentumokkal, fényképekkel hitelesíti az eseményeket. Könyvében negyven erdélyi és partiumi települést mutat be. Olyan érdekességekre is rávilágít, amelyeket valószínűleg kevesen ismerünk, például Veszprém városát minden bizonnyal Merész Boleszláv Bezprym nevű fiáról nevezték el. Vagy Igfon erdeje Biharban, mivel a legendákon alapuló történet szerint itt sebesítette meg halálosan egy vadkan Szent Imre herceget. Okos Márton egyrészt mint a történelmi események oknyomozó újságírója van jelen, de a történelmi emlékezethez kapcsolódó események kezdeményezőjeként is. Számos rendezvény fűződik a nevéhez, például a 2017-es Szent László vagy a 2021-es Báthory emlékév, amely határokon átívelt, és több újonnan felavatott emléktáblát, műemléket is neki köszönhetünk.

– A legutóbbi könyvében „Negyedszázada gyalog vittük Erdélyt Európába” Párizsba indult gyalog másodmagával 1989 júniusában. Ezúttal sokkal inkább más irányba fordult, az erdélyi lengyel emlékhelyeket mutatja be. Hogyan kezdődött ez az egész?

– Talán más iránynak tűnik, de van bennük közös. Mindig is érdekelt a múlt, a történelem, hogy honnan jöttünk, merre tartunk. Mint kisebbségi sorban kényszerült magyar, már gyerekként különösen fogékony voltam egy-egy történelmi epizódra, különösen szabadságharcainkra, forradalmainkra. Így találkoztam és ismertem meg, természetesen iskolán kívül, önszorgalomból a Rákóczi-szabadságharc történetét. Ugyanis nekünk más történelmet tanítottak az iskolában. Ekkor döbbentem rá, hogy Lengyelország kétszer is befogadta Rákóczit, mialatt a német-római császár már ácsoltatta neki a vérpadot . Aztán egyre több közös pontot találtam a magyar és lengyel történelemben. Hisz ha csak a másik két forradalmunkat és szabadságharcunkat nézzük – 1848-49 és 1956 -, mindkettőben megtaláljuk egymás segítését. Közös célok, közös ellenség. De ugyanakkor azt is egyre jobban láttam, hogy sok szál, történet kimondottan Erdélyben játszódik, Erdélyhez kötődik. Így például Erdély első fejedelme anyai ágon lengyel származású.

– Könyvében azt írja, ahogy a magyar történelmet nem lehet megírni Erdély nélkül, úgy a magyar-lengyel barátság története is torzó, ha kivesszük belőle Erdélyt… 

– Ahogy a magyar történelem sem ér véget Biharkeresztesnél vagy Csengersimánál, úgy a magyar-lengyel barátság, közös történelmi múltunk sem ér véget a trianoni határoknál. Szent László, aki Lengyelország szülöttje, Magyarország királya és Erdély védőszentje. Vagy képzeljük el Báthory István nélkül Erdély vagy Lengyelország történetét. Mennyire torzó lenne. Így kezdtem el összegyűjteni azon történetek, legendák sorát, melyek a magyar-lengyel ezeréves kapcsolatból inkább Erdélyhez kötődnek.

– A kötet Jerzy Snopek, Lengyelország volt magyarországi nagykövete előszavával kezdődik. Meg is jegyzi, a könyv a szerző Erdély és Lengyelország iránti szeretetéből születhetett meg. Már gyerekkorában beleszeretett Lengyelországba. Milyen jelei vannak ennek a barátságnak, mit tapasztalt útjai során az elmúlt években? 

– Nagyon hálás vagyok úgy Jerzy Snopek nagykövet úrnak, mint a Lengyel Intézet igazgatója Joanna Urbanska asszonynak, akik ajánlást írtak a könyvhöz. Magam elsősorban Dél-Lengyelországban fordultam meg többször is. Ott ahol a magyar-lengyel kapcsolatok, történetek sűrűn megtalálhatóak. Itt van mindjárt Ószandec, amely 1999-ben Boldog Kinga szentté avatásával új fejezetet nyitott ebben a történelemben. Ekkor állították erdélyiek az addigi legnagyobb székely kaput a klarissza kolostor bejáratához, mely azóta turisztikai látványosság lett, nemcsak erdélyiek számára. Ezt követte a Tarnow-i székely kapu, mely egyszerre állít emléket Petőfinek és Bem apónak. De nagyon közel került hozzám Jaroslaw városa is, ahol Rákóczi emlékét őrzik nagy szeretettel. Nagy örömöt jelentett nekem, hogy ezen emlékek gyarapításához magam is hozzájárulhattam. De semmiképpen sem feledkezhetünk el Krakkóról, Báthory, Balassi, Wesselényi és a többiek emlékéről.

– Bár most szinte minden a háborúról szól, azt megjegyzi, hogy ezer évig a közös magyar-lengyel határ mentén békében éltek egymással lengyelek, cipszerek, magyarok, tótok. Mit tanulhatunk mi ebből a jelenlegi helyzetre mérve?

– Azt mindenképpen, hogy egymásra vagyunk utalva. A népek mindig is békésen megfértek egymás mellett. Épp a fenti közös határ mentén a mindennapi áruforgalom, a kereskedés kialakította a többnyelvűséget. A tanulság mindenképpen az, hogy ne engedjük magunkat egymás ellen uszítani, mert abból mindig csak a nagyhatalmak jönnek ki jól.

– Számos élményt oszt meg az olvasóval a könyvben. Melyik áll a legközelebb Önhöz? 

– Ez egy nagyon nehéz kérdés, hisz ha egy ezeréves folyamatból kiragadunk egy-egy pillanatképet, nem biztos, hogy kifejezi az egészet. Egyik ilyen példa éppen II. Rákóczi Ferenc befogadása, és szabadságharcának támogatása. De hogy ennek igazi értékét megértsük, feltétlenül ide kell idézni a nagyapjának, II. Rákóczi Györgynek a tragédiáját, aki nem rendelkezvén apja bölcsességével, könnyen felült a svédek hintájára, és elhitte, hogy lengyel király lehet. Sajnos, erre a kalandjára ráment az utókor által Tündérkertnek nevezett korabeli Erdély. Azt szoktam mondani, hogy Erdély Mohácsa ott van Kolozsvártól nyugatra Szászfenes és Magyarlóna között, ahol a török-tatár büntető hadak megadták a kegyelemdöfést. Mégis a lengyelek már befogadták az unokát.

– Mi a véleménye a lengyel-magyar barátságról?

– Az, hogy Közép-Európa szellemi-történelmi aranybányája. Egyesületünk javasolja is, hogy az iskolában legyen ez oktatandó a történelem órákon.  Mert miközben az elmúlt ezer évben Európa történelme nem szól másról, mint a nemzetek és vallások egymás elleni harcáról, van két szomszédos nemzet, akik kimeríthetetlen példákkal szolgálnak az egymás iránti barátságról és önzetlen segítségről. Ennek a barátságnak első és legmagasabb rendű megtestesítője a Lengyelországban, Richeza hercegnőtől – I. Béla magyar királlyal kötött házassága révén Magyarország királynéja 1060 és 1063 között – született magyar lovagkirály, aki a magyarországi lengyelek és egyben Erdély védőszentje is. No meg a határvédőké, s ez sem elhanyagolható ilyen átjáró európai házban. Ugyanakkor magyar hercegnők lesznek lengyel királynők, és szentek, mint Kinga és Hedvig, kitörölhetetlen nyomot hagyva a lengyel nemzet dicső történelmében. Sokat gondolkodtam azon, hogy honnan ez a testvéri barátság, melyről a híres mondás is szól – „Lengyel-magyar két jó barát / Együtt harcol s issza borát / Vitéz s bátor mindkettője / Áldás szálljon mindkettőre.” –, hiszen még egymás nyelvét sem értjük, nem úgy, mint a többi szláv vagy germán népek. Azt gondolom, hogy a szabadság szeretete az, amely ezt a két nemzetet összeköti, olyannyira, hogy bármikor hajlandók egymás szabadságáért vérüket áldozni. Sőt, egymást segítve messze a szülőföldjüktől hajlandók életüket áldozni mások szabadságáért is. Jó példa erre Kazimier Pulaski tábornok és Kováts Mihály ezredes, akik Amerika függetlenségéért ontották vérüket. De sosem hajlandóak egymás ellen harcolni, még ha egyik másik nagyhatalom erre kényszerítené is őket. Legjobb példa erre a második világháború esete, amikor Magyarország még azt is megtagadta Hitlertől, hogy az csapataival Magyarországon átvonulva támadja meg délről Lengyelországot.