//Különös szövetség formálódik a Balkánon
Az ellenzék győzelmét ünneplők egy podgoricai erkélyen a montenegrói választások napján 2020. szeptember 6-án #moszkvater

Különös szövetség formálódik a Balkánon

MEGOSZTÁS

Aki az elmúlt két évtizedben figyelemmel kísérte a szerb-montenegrói viszony elhidegülését, aligha számított arra, hogy eljön a nap, amikor a két balkáni ország újra egymásra talál. Most azonban, hogy Montenegróban győzött az ellenzék, új utak nyíltak meg a két balkáni ország kapcsolatában. Ljubisa Sztojmirovicsot, a Szerb Haladó Párt parlamenti képviselőjét a szerb szkupstinában kérdeztük a jövőbeni perspektívákról.

Az ellenzék győzelmét ünneplők egy podgoricai erkélyen a montenegrói választások napján 2020. szeptember 6-án #moszkvater
Az ellenzék győzelmét ünneplők egy podgoricai erkélyen a montenegrói választások napján 2020. szeptember 6-án
Fotó:EUROPRESS/Savo PRELEVIC / AFP

Kevés olyan ország van, amelynek annyira széles skálán lengtek volna ki a kapcsolatai a szomszédjával, mint Szerbiának és Montenegrónak. A két egykori jugoszláv tagköztársaság már a rendszerváltás előtt egymásra talált, amihez nemcsak az járult hozzá, hogy Montenegróban jelentős számú szerb kisebbség él, hanem az is, hogy Szlobodan Milosevics szerb elnök kitűnő viszont ápolt abban az időben a montenegrói vezetővel, Momir Bulatoviccsal, aki az előbbinek ízig-vérig hű követője lett a kilencvenes években. Így bár a délszláv háborúk során Kis-Jugoszlávia hadserege a szerb érdekeket védte, abban montenegrói katonák is szép számmal vettek részt, ami miatt a kilencvenes évek végére egyre jobban elhidegült a két szövetségi állam viszonya.

„Ám a legsúlyosabb csapást ez a viszony kétségtelenül az 1999-es NATO-légiháború idején szenvedte el”

Az észak-atlanti katonai szövetség nem kímélte a montenegrói létesítményeket sem, amit a fekete hegyek országában élők különösen rosszul fogadtak, hiszen nekik aztán tényleg semmi közük nem volt Milosevics koszovói kalandjához.

Nem fordította vissza Montenegró függetlenedési törekvéseit a 2000. októberi szerbiai hatalomváltás sem, pedig ezt megakadályozandó, Vojiszlav Kostunica még az országot is átnevezte. Ám hiába kapta az államszövetség a Szerbia és Montenegró nevet, hiába lazítottak a korábbi kötelékeken a törvényhozók, Montenegró, illetve Momir Bulatovics utódja, Milo Gyukanovics továbbra is kitartott a függetlenség mellett.

„Ez vált valóra 2006-ban, amikor a montenegrói függetlenségi népszavazáson többségbe kerültek az igenek, így megkezdődhetett a két egykori jugoszláv tagállam elkülönülése”

De aki arra számított, hogy a szomszédpolitika gyümölcsözőbb lesz, mint a sok évi házasélet, annak gyorsan csalódnia kellett. A szerb-montenegrói viszony lényegében alig változott, amit rendre próbára tett a montenegrói szerb kisebbség helyzete. A mélypont viszont csak 2016-ban jött el, amikor Gyukanovics és pártja, a Szocialisták Demokratikus Pártja (DPS) azzal vádolta meg Oroszországot és Szerbiát, hogy puccsot készítettek elő a kormány megdöntésére. Ugyan az államcsínyre vonatkozó bizonyítékok korántsem bizonyították egyértelműek, hogy Moszkva vagy Belgrád állt volna a történések mögött, Podgorica innentől még ellenségesebb lett Szerbia felé.

„Gyukanovics ekkor jól rátapintott a szerbek legérzékenyebb pontjára, a Szerb Pravoszláv Egyház (SPC) montenegrói befolyására”

A montenegrói kormány így elfogadott egy törvénytervezetet, amely magába foglalná a Montenegró Független Királyságának korábban tulajdonában lévő vallási tárgyak és helyek nyilvántartásának összeállítását, mielőtt az az 1918-ban megalakult Szerb-Horvát-Szlovén (SHS) Királyság részévé vált volna. A tervezet szerint a vallási közösségeknek bizonyítaniuk kellene a tulajdonjogukat, hogy továbbra is hozzájuk tartozzanak ezek a tulajdonok. Ráadásul a javaslatnak volt egy olyan pontja is, amelynek értelmében mindazok a vallási objektumok, amelyek a montenegrói állam tulajdonában voltak a függetlenségének elvesztése előtt, és amelyek később megfelelő jogi úton nem kerültek valamilyen vallási közösség tulajdonába, állami tulajdonként lettek volna elismerve. Szerb olvasatban pedig ez nem jelentett mást, mint hogy a montenegrói kormány államosítja az SPC tulajdonát. De hiába tiltakozott Belgrád és az SPC,

„Gyukanovics végül mégis keresztülvitte a vallásszabadságról szóló törvényt, ami végletesen megrontotta a két ország viszonyát”

És hogy mindez ne legyen elég, a montenegrói kormány még a koronavírus-járványt is felhasználta arra, hogy megnehezítse a szerb állampolgárok mozgását, így számukra annak ellenére tartották fenn a szigorú belépési szabályokat, hogy Szerbiának sokkal jobbak voltak a mutatói.

Így értünk el augusztus végéig, amikor is csúnyán visszaütött a DPS-nek a korábbi szerbellenes kampány. Habár Gyukanovics pártja szerezte a legtöbb mandátumot, a kisebb pártokból összeállt ellenzéki pártok végül több szavazatot szereztek, mint a DPS és szövetségesei.

„Így Zdravko Krivokapics alapíthat most kormányt, aki azonnal jelezte, hogy kormánya nemcsak Szerbiával, hanem Oroszországgal is megerősítené a kapcsolatait”

– Milo hibát hibára halmozott – mondja Ljubisa Sztojmirovics, a Szerb Haladó Párt (SNS) parlamenti képviselője.

Ljubisa Sztojmirovics #moszkvater
Ljubisa Sztojmirovics

A politikus úgy véli, ha a montenegrói elnök stratégiailag helyesen gondolkodott volna, akkor megvárja a választásokat, és csak utána szavaztatta volna meg az SPC ellen irányuló vallásszabadságról szóló törvényt. Majd amikor azt látta, hogy az emberek lázonganak a törvény ellen, ő csak azért is keresztülvitte a törvényt, ez viszont végül a pártjának a bukásához vezetett. Most viszont Sztojmirovics úgy látja, hogy ha az új kormány jól végzi a munkáját és utána járnak annak, hová vándoroltak az elmúlt években a költségvetési pénzek, a DPS még nagyobb bajba kerül, így még darabjaira is szakadhat.

– Így Milo és pártja hamarosan a bűn, az átok és a lopás szinonimája lesz – véli a politikus.

„Ezzel viszont egyben hatalmas perspektívák nyílhatnak meg a két ország számára, ami közül az egyik legfontosabb kétségtelenül az úgynevezett Mini-Schengen megvalósítása lenne”

A múlt év októberében Szerbia, Észak-Macedónia és Albánia közös nyilatkozatot írt alá az Európai Unió alapját képező négy szabadság, az emberek, áruk, a tőke és a szolgáltatások szabad mozgásáról. A résztvevők nem rejtették véka alá az ambícióikat, vagyis hogy azt szeretnék elérni, hogy a másik három balkáni, unión kívüli ország, vagyis Montenegró, Bosznia-Hercegovina és Koszovó is része legyen a kezdeményezésnek. Sztojmirovics szerint azonban éppen Gyukanovics volt az ellen, hogy Montenegró is csatlakozzon a kezdeményezéshez – ez a probléma most megoldódott.

„Ám a két ország előtt még egy ennél is nagyobb kihívás áll, ez pedig az európai uniós integráció”

Habár Brüsszel korábban ígéretet tett arra, hogy a két ország már 2025-re EU-taggá válhat, mostanra egyre többet beszélnek arról, hogy ez csak az évtized végére lesz lehetséges. Tud ezen valamit segíteni , ha a jövőben Szerbia és Montenegró közösen lépnek fel a mihamarabbi integráció érdekében?

– Az igazság az, hogy az Európai Unió nem akar minket felvenni a soraiba, sem együtt, sem pedig külön-külön – mondja Stojmirovic

„A képviselő szerint az uniót különösen zavarja, hogy Szerbia jó viszonyt ápol Oroszországgal”

Ő úgy látja, hogy Romániát és Bulgáriát annak ellenére vették fel az unióba, hogy teljesítették volna a kritériumokat, ott viszont nem állt fenn a gyanú, hogy ezek az országok oroszbarátok lennének. Most viszont, ha Montenegró Oroszország felé fordulna, még inkább a távoli jövőbe tolódna az uniós tagság. Ez viszont a képviselő szerint csak meg fogja erősíteni Szerbia és Montenegró szövetségét, mert így mindenki belátja majd, hogy a két ország, ahogy a múltban, úgy most és a jövőben is egymásra lesz utalva.

MEGOSZTÁS

Külpolitikai elemző, közgazdász, politológus. Korábban a Magyar Nemzet napilap, jelenleg a Magyar Hang hetilap külpolitikai újságírója, emellett számos tudományos cikk szerzője. Angolul, szerbül és horvátul beszél. Elsődleges területe a Balkán és annak politikai-gazdasági viszonyai, különös tekintettel az ex-jugoszláv országokra. Másodlagos területe a Közel-Kelet, emellett a világ konfliktus-övezeteivel foglalkozik. Tudományos tevékenységének fókuszában a politikaelmélet áll, ezen belül a politika matematizálási módszereit kutatja.