Közelítheti-e Európát Oroszországhoz Trump?

Egyre nagyobb a szakadék az Európai Unió és az Egyesült Államok között. Ebben a helyzetben Brüsszel már nem alapozhat kizárólag az amerikai belpolitika fordulatára, és ellensúlyokat keres Donald Trumppal szemben. Gazdasági téren nyit Dél-Amerika, India és Kína felé is, és óvatosan felmerül a párbeszéd újraindítása még Oroszországgal is. Persze, az európai fősodor attól még messze van, hogy Oroszországot ne problémaként kezelje, hanem a megoldás részének tekintse, Trump visszatérése, a távolodás Amerikától azonban szükségszerűen efelé tereli. Egyelőre Moszkva sem kész a közeledésre, de figyelemre méltó, hogy nem utasítja el kategorikusan a párbeszéd újraindítását. Lehetséges-e akár középtávon az európai-orosz kapcsolatok rendezése? A cikk eredetileg a Demokrata című hetilapban jelent meg.

„Adott esetben Moszkva nem mehet szembe Trumppal, ám az európai kapcsolatok normalizálódása – persze ez csak idővel lehetséges – nemcsak gazdasági előnyökkel járna, de ellensúlyt is jelentene a nagyok, Amerika, Kína és Oroszország közötti viszonyrendszerben. Ezért aztán mind európai, mind orosz oldalon elgondolkodtató ez a lehetőség”
Fotó:EUROPRESS/Brendan SMIALOWSKI/AFP

Sokkolta Európát a 2026-os év nyitánya. Már a Donald Trump visszatérése óta eltelt közel egy év is alaposan megtépázta az európai fősodor elit idegeit, az Európát már inkább veszélyként, kihívásként, semmint szövetségesként kezelő amerikai elnök idei lépései pedig tovább mélyítették az Egyesült Államok és Európa között már eddig is ijesztően mély szakadékot. Ebben a helyzetben Európa szempontjából már az sem annyira magától értetődő, hogy Oroszország a gonosz, az Egyesült Államok pedig a biztonság garanciája. Trumpnak az amerikai érdekeket egyre agresszívebben érvényesítő politikája elgondolkodtatja a nem nyugati világot is. Ez a fellépés közben Dél-Amerikától Kanadán át Európáig sokakat késztet a Washingtonnal szembeni ellensúlyok kialakítására. Ez a gondolkodás vezette egyebek mellett a kanadai és a brit kormányfőt, vagy éppen a francia elnököt a pekingi tárgyalásain, de ez a helyzet gyorsította fel az Európai Unió szabadkereskedelemről évtizedek óta folyó egyeztetéseit Dél-Amerikával, valamint Indiával. S az ukrajnai háború alakulása mellett ez a felismerés is mondatta ki Emmanuel Macronnal vagy Friedrich Merzzel, hogy fel kellene újítani a párbeszédet Oroszországgal.

„Odáig a nyugati globalista elit tehát már elmegy, hogy a geopolitikai, gazdasági ellensúlyok megteremtése érdekében felveti a kínai kapcsolatok szorosabbra vonását, jellemző módon azonban az ukrajnai konfliktus fogságából még nem képes szabadulni, így Oroszországgal a viszony rendezése ennél csak óvatosabban, vagy még úgy sem merül fel”

Európa vezető politikusaiban egyre inkább tudatosul, hogy a kontinens mindinkább magára marad, kiszolgáltatottabb a mind turbulensebb világban. Az amerikai védőernyő gyengül és egyre drágább lesz, és még a NATO sem tekinthető megkérdőjelezhetetlen adottságnak, ezért a védelmi képességek erősítése immár nem halasztható. Ráadásul a függőség az Egyesült Államoktól gazdasági értelemben is egyre kellemetlenebb. A stratégiai autonómia megteremtéséről már nem elég beszélni, azt el kell kezdeni megvalósítani. Ez pedig már csak azért is nehéz lesz, mert az euróai vezetőkből éppen az ehhez elengedhetetlen stratégiai vízió hiányzik. Jól mutatta ezt, ahogy a háború kitörése után képtelen volt alkalmazkodni a megváltozott geopolitikai körülményekhez, és az ukrajnai konfliktus túszává tette magát. Annyira a múltban ragadt, hogy a Trump beiktatásával kínálkozó utolsó utáni lehetőséget sem ismerte fel, és képtelen volt szabadulni ebből a geopolitikai csapdahelyzetből.

„Az Európai Unió vezetése nem értette meg az átalakuló világ lényegét, mozgatórugóit, prioritásait és fő kihívásait. Megmutatkozott ez abban is, ahogy az energiapolitikát erkölcsi-politikai dimenzióba emelte, és ezzel önként lépett be egy többszörösen aszimmetrikus csapdahelyzetbe”

Ez a helyzet pedig ma már nemcsak gazdasági és iparpolitikai, hanem szuverenitási kérdéssé is vált. Az EU a „megbízható ellenséget” „megbízhatatlan szövetségesre” cserélte. Ma már messze nem csupán arról van szó, hogy drágább az amerikai LNG, hanem arról is, hogy az Egyesült Államok energiapolitikája geopolitikai fegyverré vált. Kirill Dmitrijev, az orosz elnök külföldi beruházásokért és gazdasági együttműködésért felelős különmegbízottja egy bejegyzésében humorosan szembesítette az Európai Uniót az amerikai gázellátással szembeni stratégiai sebezhetőségével. „Ki a felelős az EU-ban ezért az önmaga által okozott stratégiai gyengülésért? Nyugodtan tegyetek közzé idézeteket Ursulától (Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke – A szerk.) és tehetséges csapatától az orosz gázzal kapcsolatban. Most hiányzik az Északi Áramlat, mi?” – írta az orosz különmegbízott a közösségi oldalán.

„S akkor még nem beszéltünk e helyzet Grönland kapcsán egyértelműsödött biztonságpolitikai dimenziójáról”

Tudomásul kell venni Európában, hogy az Egyesült Államok ma már nem egyszerűen szövetséges, hanem önálló érdekérvényesítő hatalom, amely Európát eszközként kezeli a globális játszmáiban. Változó módon, de proxyként használja az ukrajnai konfliktusban is, és amikor az érdekek úgy kívánták, akkor Washingtonban elégedetten figyelték, ahogy az európai fősodor „rácsavarodik” az orosz veszélyre, majd mikor a helyzet csillapítása, így a kapcsolatok normalizálása szolgálja az amerikai célokat, akkor efelé terelgetik Brüsszelt. Az előző projekt hatékonysága miatt egyelőre sikertelenül. Pedig e tekintetben most éppenséggel egybevágnak az érdekek.

„A mind vészesebben marginalizálódó Európa beszűkült mozgásterének szélesítésére, az egyre kínzóbb amerikai nyomás ellensúlyozására az Oroszországgal végletesen megromlott kapcsolatok normalizálásával nyílna a legkézenfekvőbb lehetőség”

Ehhez azonban mindenek előtt fel kellene ismerni, hogy a függőség Amerikától már nem csupán gazdasági értelemben vett kihívás. A szabadkereskedelmi szerződések, a Kínával a kereskedelmi kapcsolatok fenntartása már nem elég e probléma kezeléséhez. Ez biztonságpolitikai kérdés is, amely nem kezelhető Oroszország, az egész európai biztonsági struktúra újragondolása nélkül.

De e helyzet megváltoztatása elképzelhetetlen anélkül is, hogy az európai elit tudatosítaná, mi vezetett idáig. Miért volt amerikai gazdasági és geopolitikai érdek az eurázsiai térség megosztása, ezzel mindkét pólusának a gyengítése. S ha az európai elit eljutna idáig, akkor még meg kellene birkóznia annak a realitásnak a pszichés értelemben nem egyszerű elfogadásával is, hogy az európai dominancia ma már csak történelem. Európának le kell szállnia a magas lóról, nem engedheti meg magának, hogy kioktatóan beszéljen Oroszországgal. S akkor még nem beszéltünk a bizalom megrendüléséről. Moszkva nem felejti el, hogy Európa hányszor csapta be csupán csak az elmúlt két évtizedben. Nem véletlenül emlegetik manapság Moszkvában, hogy Kaja Kallas-szal szóba sem állnának. Aztán egy komolyabb közeledésnek feltehetően az is feltétele lenne, hogy Brüsszel megértse, és tárgyalási alapnak tekintse az orosz érdekeket, ebben a szellemben pedig kezdje el a szankciók feloldását és hagyja abba Ukrajna fegyverzését.

„Figyelemre méltó az európai hangulat változására adott orosz reakció is. A Kreml érezhető bizalmatlansággal fogadta a retorika változását, ám nem is utasította el kategorikusan a közeledést”

Már csak azért sem, mert ellensúlyokra Oroszországnak is szüksége van, mint ahogy a pragmatikus együttműködés Európával stratégiai érdeke is. Hogy mennyire, azt közvetetten igazolják az ennek megbontására irányuló immár jó egy évszázada tartó amerikai törekvések. Nem véletlen az sem, hogy a Grönland körül Európa és Amerika között megnövekedett feszültség, annak értékelése vitákat gerjesztett az orosz politikai közbeszédben is. Az elit egy része egy új európai biztonsági architektúrára alapozva fogna össze Európával Amerika ellen, míg egy másik, sokkal befolyásosabb szegmens inkább abban reménykedik, hogy Trumppal partnerségre lépve, Grönlandot Ukrajnáért cserélve el csapást mérhet Európára. Ennek kapcsán azért jegyezzük meg, hogy a kérdés ilyen felvetődése – az euroatlanti régió egyik részével fogjon össze Oroszország a másik ellen – nem új az orosz politikai gondolkodásban.

„Adott esetben Moszkva nem mehet szembe Trumppal, ám az európai kapcsolatok normalizálódása – persze ez csak idővel lehetséges – nemcsak gazdasági előnyökkel járna, de ellensúlyt is jelentene a nagyok, Amerika, Kína és Oroszország közötti viszonyrendszerben. Ezért aztán mind európai, mind orosz oldalon elgondolkodtató ez a lehetőség”

Európában lassan tudatosul, hogy az amerikai modell már nem garantál sem növekedést, sem biztonságot, Oroszország nélkül pedig élet a vártnál drágább és veszélyesebb is. Oroszország ilyen értelemben már nem problémaként, hanem a megoldás részeként jelenik meg. Persze, ezek egyelőre inkább csak gondolat kísérletek, áttörésről, de még csak közeledésről sem lehet szó rövid távon. Európa és Oroszország kapcsolatai ehhez túlságosan megromlottak. Ettől még geopolitikai és gazdasági racionalitás az együttműködés mellett szól, és az érdekek idővel mindkét felet errefelé terelhetik. Annak ellenére, hogy az európai vezetők megint fáziskésésben vannak, és túlságosan későn merül fel a visszatérés a párbeszédhez. Donald Trump visszatérése és az amerikai érdekek változása persze nemcsak Európa stratégiai autonómiáját erősítheti, hanem a brüsszeli elit akarata ellenére  akár ezen a problémán is segíthet.

(A cikk eredetileg a Demokrata című hetilapban jelent meg.)

Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.

Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.

Email : info@moszkvater.com