Prágának nem kell a várost 1945-ben nem csak felszabadító, de megóvó szovjet tábornok szobra, ám a lebontott emlékművet Oroszországnak sem akarja átadni.

Fotó:EUROPRESS/Michal Cizek/AFP
Nem csillapul a Prágát felszabadító Konyev marsall szobrának eltávolítása miatti az orosz felháborodás. A cseh főváros 6. kerületének önkormányzata egy korábbi döntés alapján április 3-án bontatta le a szobrot. Egy hónappal a második világháború európai befejeződésének 75. évfordulója előtt. Az időzítés tudatos, és Prága ezzel mintha tudatosan meg akarná sérteni a második világháborús szerepvállalás megkérdőjelezésére és bagatellizálására, a Vörös Hadsereg hódítóként történő beállítására az utóbbi időben egyébként is roppant érzékeny Oroszországot. Az akció megosztja a cseh közvéleményt is. Milos Zeman államfő például butának és nevetségesnek nevezet a döntést, mondván, Konyev nemcsak Prágát, hanem Auschwitzet is felszabadította, míg szobrának lebontói eddig semmit sem tettek le az asztalra. Ebben a helyzetben talán nem véletlen, hogy szobor eltávolítására éppen a koronavírus miatt elrendelt karantén és a nyilvános rendezvények és tüntetések ezzel járó betiltása közepette került sor. S hogy a döntés provokatív jellegét még inkább kidomborítsa, a kerület polgármestere, a TOP 09 ultraliberális törpepártot képviselő Ondřej Kolář a Facebookon közzétett bejegyzésében – cinikus és sértő módon viccet csinálva a történtekből – azzal indokolta a szobor eltávolítását, hogy
„a járvány miatt hozott intézkedések mindenkire vonatkoznak, Konyeven pedig nem volt a szájat és az orrot eltakaró maszk”
Moszkva diplomáciai úton tiltakozott a marsall szobrának eltávolítása miatt, majd Szergej Sojgu védelmi miniszter azzal a kéréssel fordult cseh kollégájához, hogy adják át a lebontott emlékművet Oroszországnak. Moszkva az ezzel járó költségeket is fedezné. A cseh védelmi tárca szóvivője azzal hárította el a kérést, hogy nem hadisírról van szó, a szobor a kerület tulajdona, így nem tehetnek semmit. A külügyminisztérium mindezt azzal egészítette ki, hogy csupán a szobor áthelyezéséről van szó – a kerület az emlékművet a még csak tervekben létező 20. század múzeumában állítaná fel -, ami nem sérti a kétoldalú kapcsolatokat új alapokra helyező 1996-os megállapodást és nem rontja a cseh-orosz viszonyt. Ennek ellentmond, hogy válaszul az orosz katonai dicsőség nyilvános megsértésének címén Moszkvában már eljárást indítottak a szobor eltávolítói ellen. Ez a fellépés erős túlzás, azt azonban mindenképpen mutatja, hogy Moszkva már becsületbeli ügynek tekinti, és nem tűri az ilyen, imázsát romboló akciókat.
„Az eset jól mutatja Közép-Európa megváltozott hozzáállását a második világháborúhoz”
Abban semmi kivetnivaló nincs, hogy a rendszerváltással a szovjet érdekszférából is kiszakadó régió átértékelte az 1990 előtti, sok tekintetben túlideologizált, propagandisztikus, a háború szörnyűségeit egyik oldalon elhallgató, a Vörös Hadsereget kizárólag pozitív színben felmutató narratívát. Az életben semmi sem fekete-fehér, főleg nem egy háborúban. Így a szovjet katonák is követtek el olyan dolgokat, amelyeket senki nem tesz ki szívesen a kirakatba. A történelmet – mint mindig – akkor is a győztesek írták, és ennek jegyében az árnyalatokat eltüntető mítosz épült az Európát a náciktól (orosz szóhasználatban a fasizmustól) megszabadító Vörös Hadsereg köré. Emlékszünk az ezt megéneklő sematikus filmekre, amelyek rombolták még az e témában készült valóban művészi alkotások értékét is. Kötelezően ünnepeltük a felszabadítást, ám nem lehetett beszélni az ezt követően – nem mellesleg nyugati jóváhagyással – Közép-Európára erőltetett berendezkedésről, a szuverenitás elvesztéséről.
„A lázas deszovjetizációban azonban a térség átesett a ló túlsó oldalára. Ez a függetlenség feletti örömben egy darabig még csak-csak érthető volt, 30 év elmúltával azonban már nemcsak felesleges és értelmetlen visszalövöldözés, de a történelem újabb, mégoly más ideológiai alapú torzítása elfogadhatatlan is”
Abban önmagában semmi meglepő nincs, hogy Közép-Európa országai ma a történelmet identitásképző, nemzetépítő törekvéseik szolgálatába állítják. Nincsenek azonban könnyű helyzetben, hiszen a legalkalmasabb erre a nagy győzelmek előtérbe állítása, a nemzeti történelem dicső lapjainak megmutatása. A baj csak az, hogy ehhez túlságosan messze, sokszor egészen a középkorig kell visszalapozni. A katonai győzelmek tekintetében mindenképp. Persze, elő lehetne például venni a 19. század végét, a polgár fejlődés megindulásának korszakát, ám ez politikai szempontból nem olyan látványos, mint mondjuk a Hunyadiak győzelmeinek bemutatása. Azonban ha a modern kori történelmet vesszük, akkor jobb híján marad az elbukott felkelések, a nemzetet ért igazságtalanságok felmutatása, az áldozati mítosz építése.
„Kimondottan kényes időszak a pozitív nemzetépítés szempontból a második világháború. Mert mondjuk sem az elbukott varsói felkelés, sem Tiso bábállama, sem a müncheni szerződés alapján felosztott csehszlovák állam, sem pedig a doni áttörés nem alkalmas erre. A Hitlerrel kokettáló kísérletekről, a holokausztban játszott szerepről – még ha az kényszeredett is volt – nem is beszélve”
Nem véletlen tehát, hogy az identitásépítés jegyében Varsótól Prágán és Pozsonyon át Budapestig folyik a sötét foltok kitörlése, az áldozati szerep erősítése. Ebből a helyzetből fakad a két diktatúra között a függetlenségét elveszítő, így semmiért nem felelős országok képének felfestése, az egyenlőségjel tétele Hitler és Sztálin közé. Megdicsőülnek, kiszíneződnek e korszak olyan epizódjai, mint varsói felkelés vagy a kitörés a budai várból. Az elbukás története. Mindehhez járul a szocializmus 40 évéből fakadó zsigeri oroszellenesség, amely lassan megszépíti már Hitler Németországát, relativizálja a nácik rémtetteit is. Mintha feledésbe merülne, hogy a nácik célja Európa leigázása, a nem árja népek kiirtása, rabszolgasorba kényszerítése volt. Ennek a rezsimnek a megtörésében, elpusztításában voltak elévülhetetlen érdemei a jó oldalon állva a Vörös Hadseregnek. Ez az alap, amely képet persze lehet és kell is árnyalni. De nem torzítani.
„Mert, ahogy a szocializmus évtizedeinek történelemírói igyekeztek még sötétebbre festeni a nácik enélkül is ördögi voltát, addig manapság e bűnök relativizálása mellett a szovjet bűnök felnagyítása folyik”
Így mindent összemosva nemcsak elfelejtődik a felszabadítás momentuma, hanem egyenesen ennek tagadása folyik. S miközben évről-évre nő a szovjet katonák által megerőszakolt nők száma, a zsidók deportálásához és a nácik egyéb rémtetteihez mintha egyre közömbösebben viszonyulnának a térség elitjei. Arról már nem is beszélve, hogy mit kerestek például magyar katonák a Donnál, mire alapozta a függetlenséget Tiso vagy az egyébként a nácikkal szemben hősiesen harcoló Honi Hadsereg miként viselkedett az ukránokkal, belaruszokkal, a zsidókkal.
Minderre csak ráerősít, hogy Moszkva és a Nyugat geopolitikai alapú szembenállásában eszköz lett az emlékezetpolitika, jelesen a második világháború megítélése. Erre csatlakozott rá nemcsak Lengyelország, hanem a térség többi országa is. A lengyelek hozzáállása egyértelműen oroszellenes, a Moszkvával kimondottan jó kapcsolatokat ápoló másik három ország esetében ugyanakkor a hivatalos politika egyáltalán nem nevezhető ruszofóbnak, ez azonban így már nem igaz a hatalom holdudvarára vagy éppen a kormányokhoz közel álló médiára sem. (Ezt demonstrálandó, a magyar közszolgálati televízió híradója például a prágai szobordöntésről tudósítva azt tartotta fontosnak kiemelni, hogy Konyev az 1966-as forradalom eltiprója volt.) Ezek a kormányok nem kardoznak Moszkvával, ám az „alulról jövő kezdeményezéseknek” azért teret adnak. Nem beszélve arról, hogy az utóbbi időben az egész régióban romlott Oroszország társadalmi megítélése.
„Ennek a történetnek egyik epizódja Konyev marsall prágai szobrának eltávolítása, miképpen az is, hogy nemrégiben az öt éve meggyilkolt moszkvai ellenzéki politikusról, Borisz Nyemcovról nevezték el a prágai orosz nagykövetség előtti teret”
Ivan Konyev szobra ennek a fent vázolt korszellemnek volt útjában. Mert bár a marsall később szükség esetén aktívan részt vett a szocialista tábor megrendszabályozásában, az becsületére legyen mondva, hogy 1945 májusában megtiltotta Prága lövetését. De ez a szobor emléket állított a cseh főváros felszabadításában elesett vagy megsebesült több mint 50 ezer szovjet katonának is. Későbbi szerepe a térség országainak életében finoman szólva is ellentmondásos, ám meglehetősen anakronisztikusnak tűnik például ennyi idő után arra hivatkozni, hogy a marsall állítólag részt vett az 1968-as bevonulás előkészítésében. Ez most, 30 évvel a rendszerváltás után jutott a csehek eszébe? Elég furcsa, és inkább tűnik identitás kérdésnek, mint a történelmi igazság helyreállításának. Arról nem is beszélve, hogy ez lépés tudatosan beletapos az orosz önérzetbe, ezzel borítékolhatóan rontja a két ország kapcsolatait. Ez józan ésszel átgondolva aligha lehet az akció célja. Az már jóval inkább magyarázza a cseh kormány hallgatását, hogy az ilyen tettekkel demonstrálni lehet az igazodást az épp aktuális nyugati trendhez.
Meg kellet volna említened azt is, hogy Zeman államfő eléggé egyértelműen elítélte az esetet, valamint hogy a szoborbontást elrendelő polgármester milyen párt tagja… Jellemző, hogy kivárták az utcák kiüresedését a járvány miatt. Szerintem a dolognak még távolról sincs vége, az oroszok bármikor előhúzhatják például, hogy a német tankok a megszállt csehországi Skoda művekben (is) készültek – a dolgozóknak pedig nem kellett a harctérre menniük…
A párt neve ott van, az is, hogy ultraliberális törpepártról van szó.
Zemant kihagytam, mert az ő álláspontja annyira egyértelmű. Azt viszont
beleírtam, hogy az akció megosztotta a cseh közvéleményt.