Prágának nem kell a várost 1945-ben nem csak felszabadító, de megóvó szovjet tábornok szobra, ám a lebontott emlékművet Oroszországnak sem akarja átadni.

Nem csillapul a Prágát felszabadító Konyev marsall szobrának eltávolítása miatti az orosz felháborodás. A cseh főváros 6. kerületének önkormányzata egy korábbi döntés alapján április 3-án bontatta le a szobrot. Egy hónappal a második világháború európai befejeződésének 75. évfordulója előtt. Az időzítés tudatos, és Prága ezzel mintha tudatosan meg akarná sérteni a második világháborús szerepvállalás megkérdőjelezésére és bagatellizálására, a Vörös Hadsereg hódítóként történő beállítására az utóbbi időben egyébként is roppant érzékeny Oroszországot. Az akció megosztja a cseh közvéleményt is. Milos Zeman államfő például butának és nevetségesnek nevezet a döntést, mondván, Konyev nemcsak Prágát, hanem Auschwitzet is felszabadította, míg szobrának lebontói eddig semmit sem tettek le az asztalra. Ebben a helyzetben talán nem véletlen, hogy szobor eltávolítására éppen a koronavírus miatt elrendelt karantén és a nyilvános rendezvények és tüntetések ezzel járó betiltása közepette került sor. S hogy a döntés provokatív jellegét még inkább kidomborítsa, a kerület polgármestere, a TOP 09 ultraliberális törpepártot képviselő Ondřej Kolář a Facebookon közzétett bejegyzésében – cinikus és sértő módon viccet csinálva a történtekből – azzal indokolta a szobor eltávolítását, hogy

„a járvány miatt hozott intézkedések mindenkire vonatkoznak, Konyeven pedig nem volt a szájat és az orrot eltakaró maszk”

Moszkva diplomáciai úton tiltakozott a marsall szobrának eltávolítása miatt, majd Szergej Sojgu védelmi miniszter azzal a kéréssel fordult cseh kollégájához, hogy adják át a lebontott emlékművet Oroszországnak. Moszkva az ezzel járó költségeket is fedezné. A cseh védelmi tárca szóvivője azzal hárította el a kérést, hogy nem hadisírról van szó, a szobor a kerület tulajdona, így nem tehetnek semmit. A külügyminisztérium mindezt azzal egészítette ki, hogy csupán a szobor áthelyezéséről van szó – a kerület az emlékművet a még csak tervekben létező 20. század múzeumában állítaná fel -, ami nem sérti a kétoldalú kapcsolatokat új alapokra helyező 1996-os megállapodást és nem rontja a cseh-orosz viszonyt. Ennek ellentmond, hogy válaszul az orosz katonai dicsőség nyilvános megsértésének címén Moszkvában már eljárást indítottak a szobor eltávolítói ellen. Ez a fellépés erős túlzás, azt azonban mindenképpen mutatja, hogy Moszkva már becsületbeli ügynek tekinti, és nem tűri az ilyen, imázsát romboló akciókat.

„Az eset jól mutatja Közép-Európa megváltozott hozzáállását a második világháborúhoz”

Abban semmi kivetnivaló nincs, hogy a rendszerváltással a szovjet érdekszférából is kiszakadó régió átértékelte az 1990 előtti, sok tekintetben túlideologizált, propagandisztikus, a háború szörnyűségeit egyik oldalon elhallgató, a Vörös Hadsereget kizárólag pozitív színben felmutató narratívát. Az életben semmi sem fekete-fehér, főleg nem egy háborúban. Így a szovjet katonák is követtek el olyan dolgokat, amelyeket senki nem tesz ki szívesen a kirakatba. A történelmet – mint mindig – akkor is a győztesek írták, és ennek jegyében az árnyalatokat eltüntető mítosz épült az Európát a náciktól (orosz szóhasználatban a fasizmustól) megszabadító Vörös Hadsereg köré. Emlékszünk az ezt megéneklő sematikus filmekre, amelyek rombolták még az e témában készült valóban művészi alkotások értékét is. Kötelezően ünnepeltük a felszabadítást, ám nem lehetett beszélni az ezt követően – nem mellesleg nyugati jóváhagyással – Közép-Európára erőltetett berendezkedésről, a szuverenitás elvesztéséről.

„A lázas deszovjetizációban azonban a térség átesett a ló túlsó oldalára. Ez a függetlenség feletti örömben egy darabig még csak-csak érthető volt, 30 év elmúltával azonban már nemcsak felesleges és értelmetlen visszalövöldözés, de a történelem újabb, mégoly más ideológiai alapú torzítása elfogadhatatlan is”

Abban önmagában semmi meglepő nincs, hogy Közép-Európa országai ma a történelmet identitásképző, nemzetépítő törekvéseik szolgálatába állítják. Nincsenek azonban könnyű helyzetben, hiszen a legalkalmasabb erre a nagy győzelmek előtérbe állítása, a nemzeti történelem dicső lapjainak megmutatása. A baj csak az, hogy ehhez túlságosan messze, sokszor egészen a középkorig kell visszalapozni. A katonai győzelmek tekintetében mindenképp. Persze, elő lehetne például venni a 19. század végét, a polgár fejlődés megindulásának korszakát, ám ez politikai szempontból nem olyan látványos, mint mondjuk a Hunyadiak győzelmeinek bemutatása. Azonban ha a modern kori történelmet vesszük, akkor jobb híján marad az elbukott felkelések, a nemzetet ért igazságtalanságok felmutatása, az áldozati mítosz építése.

„Kimondottan kényes időszak a pozitív nemzetépítés szempontból a második világháború. Mert mondjuk sem az elbukott varsói felkelés, sem Tiso bábállama, sem a müncheni szerződés alapján felosztott csehszlovák állam, sem pedig a doni áttörés nem alkalmas erre. A Hitlerrel kokettáló kísérletekről, a holokausztban játszott szerepről – még ha az kényszeredett is volt – nem is beszélve”

Nem véletlen tehát, hogy az identitásépítés jegyében Varsótól Prágán és Pozsonyon át Budapestig folyik a sötét foltok kitörlése, az áldozati szerep erősítése. Ebből a helyzetből fakad a két diktatúra között a függetlenségét elveszítő, így semmiért nem felelős országok képének felfestése, az egyenlőségjel tétele Hitler és Sztálin közé. Megdicsőülnek, kiszíneződnek e korszak olyan epizódjai, mint varsói felkelés vagy a kitörés a budai várból. Az elbukás története. Mindehhez járul a szocializmus 40 évéből fakadó zsigeri oroszellenesség, amely lassan megszépíti már Hitler Németországát, relativizálja a nácik rémtetteit is. Mintha feledésbe merülne, hogy a nácik célja Európa leigázása, a nem árja népek kiirtása, rabszolgasorba kényszerítése volt. Ennek a rezsimnek a megtörésében, elpusztításában voltak elévülhetetlen érdemei a jó oldalon állva a Vörös Hadseregnek. Ez az alap, amely képet persze lehet és kell is árnyalni. De nem torzítani.

„Mert, ahogy a szocializmus évtizedeinek történelemírói igyekeztek még sötétebbre festeni a nácik enélkül is ördögi voltát, addig manapság e bűnök relativizálása mellett a szovjet bűnök felnagyítása folyik”

Így mindent összemosva nemcsak elfelejtődik a felszabadítás momentuma, hanem egyenesen ennek tagadása folyik. S miközben évről-évre nő a szovjet katonák által megerőszakolt nők száma, a zsidók deportálásához és a nácik egyéb rémtetteihez mintha egyre közömbösebben viszonyulnának a térség elitjei. Arról már nem is beszélve, hogy mit kerestek például magyar katonák a Donnál, mire alapozta a függetlenséget Tiso vagy az egyébként a nácikkal szemben hősiesen harcoló Honi Hadsereg miként viselkedett az ukránokkal, belaruszokkal, a zsidókkal.

Minderre csak ráerősít, hogy Moszkva és a Nyugat geopolitikai alapú szembenállásában eszköz lett az emlékezetpolitika, jelesen a második világháború megítélése. Erre csatlakozott rá nemcsak Lengyelország, hanem a térség többi országa is. A lengyelek hozzáállása egyértelműen oroszellenes, a Moszkvával kimondottan jó kapcsolatokat ápoló másik három ország esetében ugyanakkor a hivatalos politika egyáltalán nem nevezhető ruszofóbnak, ez azonban így már nem igaz a hatalom holdudvarára vagy éppen a kormányokhoz közel álló médiára sem. (Ezt demonstrálandó, a magyar közszolgálati televízió híradója például a prágai szobordöntésről tudósítva azt tartotta fontosnak kiemelni, hogy Konyev az 1966-as forradalom eltiprója volt.) Ezek a kormányok nem kardoznak Moszkvával, ám az „alulról jövő kezdeményezéseknek” azért teret adnak. Nem beszélve arról, hogy az utóbbi időben az egész régióban romlott Oroszország társadalmi megítélése.

„Ennek a történetnek egyik epizódja Konyev marsall prágai szobrának eltávolítása, miképpen az is, hogy nemrégiben az öt éve meggyilkolt moszkvai ellenzéki politikusról, Borisz Nyemcovról nevezték el a prágai orosz nagykövetség előtti teret”

Ivan Konyev szobra ennek a fent vázolt korszellemnek volt útjában. Mert bár a marsall később szükség esetén aktívan részt vett a szocialista tábor megrendszabályozásában, az becsületére legyen mondva, hogy 1945 májusában megtiltotta Prága lövetését. De ez a szobor emléket állított a cseh főváros felszabadításában elesett vagy megsebesült több mint 50 ezer szovjet katonának is. Későbbi szerepe a térség országainak életében finoman szólva is ellentmondásos, ám meglehetősen anakronisztikusnak tűnik például ennyi idő után arra hivatkozni, hogy a marsall állítólag részt vett az 1968-as bevonulás előkészítésében. Ez most, 30 évvel a rendszerváltás után jutott a csehek eszébe? Elég furcsa, és inkább tűnik identitás kérdésnek, mint a történelmi igazság helyreállításának. Arról nem is beszélve, hogy ez lépés tudatosan beletapos az orosz önérzetbe, ezzel borítékolhatóan rontja a két ország kapcsolatait. Ez józan ésszel átgondolva aligha lehet az akció célja. Az már jóval inkább magyarázza a cseh kormány hallgatását, hogy az ilyen tettekkel demonstrálni lehet az igazodást az épp aktuális nyugati trendhez.