„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Ez a kép, amelyet az ukrán elnöki sajtószolgálat készített és tett közzé 2026. február 14-én, Volodimir Zelenszkij ukrán elnököt (középen) ábrázolja, amint Jaroszláv Bölcs Herceg Rendjének első osztályú kitüntetését adja át Lindsey Graham amerikai szenátornak (jobbra) és Richard Blumenthal amerikai szenátornak (balra) a 62. Müncheni Biztonsági Konferencián
Fotó:EUROPRESS/AFP/UKRAINIAN PRESIDENTIAL PRESS SERVICE
Érthetetlen győzelmi mámor ragadta el a 2026-os Müncheni Biztonsági Konferencia felszólalóit, akik a saját világukba bezárkózva egymásra licitálva rugaszkodtak el a valóságtól. Emmanuel Macron arról beszélt, hogy Európa nem hanyatlik, és itt az ideje, hogy az Európai Unió geopolitikai hatalommá váljon. Ursula von der Leyen megerősítette a transzatlanti szövetség szükségességét, ugyanakkor rámutatott az európai stratégiai autonómia növelésének fontosságára. Friedrich Merz többekkel egyetemben Ukrajna támogatására fókuszált, és magabiztosan kijelentette, hogy Oroszország veszíteni fog. Ezzel egyetértett az ukrán elnök is, a meglehetősen harcias kedvében lévő, érezhetően frusztrált, ebben zaklatott állapotban a durvaságoktól, sőt a trágárságoktól sem visszariadó Volodimir Zelenszkij azonban hibának tartotta, hogy Európa nincs ott a háború lezárásáról folyó tárgyalásokon, Amerika pedig túl engedékeny Oroszországgal. A globalista elit több felszólalója is fontosnak tartotta, hogy képletesen belerúgjon Orbán Viktorba, és legalább így járuljon hozzá a magyarországi kormányváltáshoz.
„A tanácskozás felett ott lebegett a megromlott transzatlanti viszony réme, így a résztvevők megkönnyebbülve hallgatták az amerikai külügyminisztert, aki J.D. Vance amerikai alelnök tavalyi beszédéhez képest jóval barátságosabb beszédet tartott a transzatlanti kapcsolatokról és Európáról”
Marco Rubio jóval diplomatikusabban fogalmazta meg a Trump-adminisztráció Európával szembeni kritikáit, hitet tett a transzatlanti szövetség mellett, ugyanakkor jelzés értékű, hogy nem találkozott Volodimir Zelenszkijjel és Ukrajna elkötelezett támogatóinak képviselőivel sem. A 2026-os müncheni biztonságpolitikai konferencián a transzatlanti viszony kulcseleme az amerikai elkötelezettség megerősítése volt, meglepő megkönnyebbülést hozva az európai vezetőknek. Az amerikai külügyminiszter biztosította a szövetségeseket, hogy az Egyesült Államok nem fordul el Európától, ugyanakkor határozottabb, önállóbb fellépést és nagyobb felelősségvállalást várt el a kontinens országaitól a védelemben.
„Az európai politikusoknak a Müncheni Biztonsági Konferencián tett kijelentései alapján az amerikai geopolitikai irányvonal drámai változására reagáló stratégia három pontban foglalható össze”
– Trump ellenség. Európának fel kell készülnie a „stratégiai autonómiára”, és csökkentenie kell a függőséget az Egyesült Államoktól.
– Putyin ellenség. Európának fel kell készülnie a konfrontációra Oroszországgal, és ebben jó eséllyel nem segít Amerika.
– Az ukrajnai háború befejezése Európa számára magában hordozza egy orosz támadásának kockázatát. Ezért aztán nem kell sietni a békével, a Moszkvára nehezedő nyomást pedig addig kell fenntartani, amíg Oroszország katonailag és gazdaságilag teljesen ki nem merül.
„Ez a megközelítés amellett, hogy több szempontból is hibás, hatalmas kockázattal jár magára Európára, hiszen lényegében kiteszi a „kétfrontos háború” fenyegetésének”
Trump stratégiája Európával kapcsolatban elég egyértelmű. Az Európai Unió a globális piacon Kína után az Egyesült Államok második legnagyobb versenytársa. Washington számára tehát nem egyszerűen szövetséges, hanem gazdasági értelemben versenytárs is. Olyan kihívás, amelyet Amerikának meg kell oldania. Nem véletlenül emlegeti Trump, az Európai Uniót azért hozták létre, hogy elpusztítsa az Egyesült Államokat.
Az amerikai elnök látványos eurofóbiája miatt fel-felmerül, hogy az Egyesült Államok el akarja hagyni Európát, visszavonja a NATO biztonsági garanciáit, s egyesek szerint kész akár Putyinnal osztozkodni Európán. Amerika elviszi Grönlandot, Oroszország pedig a Baltikumot. Ez utóbbinak azonban semmi jele sincs. Trump nem rejti véka alá az európaiakkal szembeni ellenszenvét. Potyautasoknak tartja őket, akik hozzászoktak ahhoz, hogy profitáljanak az Egyesült Államokkal kötött szövetségből. Egyenlőtlen kereskedelmi megállapodásokat kényszerít az európaiakra, és nyíltan ellenséges mind az európai intézményekkel, mind az egyes európai országokkal szemben.
„Arról azonban szó sincs, hogy megosztaná az irányítást Európa felett Putyinnal. Kihasználva a biztonsági függőségét, Európát az Egyesült Államok vazallus államává, de facto gyarmatává akarja tenni. Ezért aztán az Egyesült Államoknak esze ágában sincs elhagyni a NATO-t, mivel az egyebek mellett hatékony eszköz az európai dominanciájának a fenntartására”
Trump elképzelése szerint Európának be kell állnia a sorba, mindenben az amerikai utat kell követnie, meg kell fizetni a védőernyő árát, és nem utolsó sorban pénzt kell költenie amerikai árukra, kiemelten fegyverekre, gázra és olajra. Ezért aztán Trumpnak egyáltalán nincs ellenére – sőt erre szólít fel -, hogy az európaiak hagyják abba az orosz energiahordozók vásárlását.
„Ő maga akarja fejni az európai „tehenet”, és ebben nem akar osztozkodni Putyinnal, és különösen nem a kínaiakkal”
A jelenlegi ellenséges retorika ellenére az európai elit – a britek mellett talán a leginkább Merz – még hisz abban, hogy Trump a korábbiakhoz hasonlóan a „globális Nyugaton” belül kisebb, de hasznos partnereknek tekintse őket. Miközben azonban Trump elégedetten konstatálja az európaiak gesztusait – például katonai kiadások emelésének az elfogadását -, igazából semmi lényegeset nem ad cserébe. Úgy véli ugyanis, hogy a NATO feletti amerikai nukleáris ernyő már önmagában is nagy szívesség, amelyért az európaiak örökké hálásak lehetnek.
Európa, mint önálló entitás Trump gondolkodásában abszolút felesleges, sőt Amerika számára ez potenciálisan csak akadály, hiszen elméletben megtartja annak a lehetőségét, hogy saját, Washingtonétól eltérő geopolitikai és geoökonómiai játékát játssza.
„Az Egyesült Államok célja a nyugati póluson belül Európa felsorakoztatása az amerikai érdekek mögé. Ezért aztán Washington érdeke az EU gyengítése és a belső ellentétek kiélezése. Maga Trump talán még azt sem bánná, ha az Európai Unió összeomlana – ez azonban Európát káoszba dőlésével középtávon már aligha érdeke Amerikának – hiszen sokkal könnyebb az egyes európai országokat teljesen függővé tenni, mint az EU egészét <meghajlítani>”
A transzatlanti viszonyt tovább terheli az ideológiai szembenállás a jobboldali szuverenista Trump és az EU baloldali-liberális, globalista elitje között. Ezért aztán Európában sokan reménykednek abban, ha az „ideológiailag rokon” demokraták visszatérnek a hatalomba Washingtonban, akkor minden visszazökken a megszokott kerékvágásba. Ez a megközelítés azonban téves. Előszöris, korántsem biztos, hogy Trump egyhamar elveszíti a hatalmat. Másodszor, még ha így is történik, egyáltalán nem biztos, hogy az utódai – bárkik is legyenek – visszatérnek korábbi politikájukhoz. Főképp akkor, ha Washington új irányvonala hatékonynak bizonyul az amerikai dominancia globális megerősítésében és az amerikai gazdaság megerősítésében.
„E célok szempontjából pedig Európa teljes függősége Amerikától rendkívül előnyös Washington számára.
Ezért az európaiak választás előtt állnak. Elfogadják egy fokozatosan hanyatló gazdasággal rendelkező amerikai gyarmat szerepét és többek között a megnövekedett katonai kiadások révén – amelyen keresztül Trump egyébként újra naggyá teszi Amerikát – a jóléti állam lebontását, vagy szembe mennek Washington új irányvonalával.
„Ha azonban az utóbbi lehetőséget választják, akkor felmerül mind az ukrajnai háború, mind az Oroszországgal való kapcsolatok kérdése”
Az ukrajnai háború kirobbanásának fő geopolitikai következménye volt egyrészről a Nyugat összezárása, Európa és az Egyesült Államok látványos közeledése, valamint az Európa és Oroszország közötti kapcsolatok meredek romlása volt. Trump visszatérése azonban megváltoztatta a helyzetet, hiszen az amerikai politika jelenleg egzisztenciális fenyegetést jelent az Európai Unióra. Logikus lenne ilyen körülmények között legalább az európai-orosz viszony normalizálása, és ennek kulcsfontosságú feltételeként az ukrajnai háború befejezése. Különben Európa egy kétfrontos háborúba kényszerül, ami katasztrofális lenne számára. Továbbá az ukrajnai háború folytatása, és a feszültség ebből fakadó növekedése Európa és Oroszország között teljesen kizárja annak lehetőségét, hogy az európaiak szembe menjenek Washington politikáját, mivel ez a háború folytatásán alapuló forgatókönyv látványosan növeli a függőségüket az amerikai katonai támogatástól.
„Egyébként többek között éppen ezért gondolják a washingtoni <héják>, hogy az ukrajnai háború gyors lezárása kedvezőtlen az Egyesült Államok számára”
A háború folytatódása ugyanis egyrészt az Oroszországtól való félelem miatt az európaiakat egyre inkább az amerikaiakhoz köti, másrészt gyengíti és kimeríti Oroszországot, ezzel pedig korlátozza a tevékenységét más területeken, így a Közel-Kelet vagy Latin-Amerikában. Arról már nem is beszélve, hogy ez a forgatókönyv ürügyet ad a nyomásgyakorlására, így például az orosz export szankciókkal történő korlátozására, amely nem utolsó sorban megtisztítja a globális piacot az amerikai energiaforrások számára. Ez magában foglalja az orosz olaj és gáz visszatérésének a megakadályozását az európai piacra.
„Ukrajna, Oroszország és Európa azonban valójában rendkívül szerencsés, hogy Trump a lehető leggyorsabban véget akar vetni a háborúnak”
Az amerikai elnök ezirányú törekvésének az oka alapvetően stratégiai. Így az a szándék, hogy legalább Moszkva semlegességét biztosítsa az Egyesült Államok-Kína patthelyzetben, és elkerülje a kapcsolatok eszkalációját Oroszországgal. Emellett természetesen olyan taktikai szempontok is szerepet játszanak, mint növelni a támogatást az ukrajnai háború kongresszusi választások előtti befejezésével, felhasználni a békemegállapodás keretében feloldott 200 milliárd rubelnyi orosz vagyont, üzleti projekteket indítani Oroszországgal, vagy éppen becsábítani Putyint a Béketanácsba. Ezt a megközelítést persze sokan nem osztják a Trump-adminisztrációban vagy a Republikánus Párton belül, ahol erős a katonai-ipari, valamint olaj- és gázlobbi befolyása. Egyelőre azonban az amerikai elnök kitart, és a kormány, bár vonakodva, de kénytelen követni az elnököt.
„A probléma azonban az, hogy sem Európa, sem Ukrajna, sem Oroszország nem siet, hogy kihasználja ezt a hihetetlen lehetőséget a háború mielőbbi befejezésére”
Európa továbbra is ragaszkodik ahhoz a régi logikához, miszerint számára jó, ha folytatják a háborút, különben Putyin azonnal megtámadja Európát. Még Trump egyre nyíltabb fenyegetése sem tudta eltántorítani az európai fősodort ettől a koncepciótól. Ha csak a retorika alapján ítélnénk, akkor azt hihetnénk, hogy Európa és Oroszország gyakorlatilag a háború szélén áll. Az európaiak terveket készítenek csapatok Ukrajnába küldésére és a Balti-tenger blokádjára, orosz olajat szállító tartályhajók elfogására, miközben egyes orosz elemzők Párizs elleni nukleáris csapásokról értekeznek. Az európai média továbbra is tele van egy küszöbön álló orosz háborúról szóló jóslatokkal, ami általában Washington „kolonialista” irányvonalát szolgálja, mivel az Oroszországtól való félelem növeli Európa függőségét az amerikai katonai támogatástól.
„S minél nagyobb ez a félelem, annál több engedményt hajlandóak az európaiak tenni az amerikaiaknak. Igaz, a grönlandi incidens után Európában már hallani olyan hangokat, amelyek a Trumppal való kapcsolatokban a keményebb álláspontot, valamint a Moszkvával a párbeszéd újraindítását követelik”
S akkor nézzük, mit akar Oroszország? Úgy tűnik, Moszkva készen áll a háború befejezésére, de csak az úgynevezett alaszkai feltételek mellett, beleértve az ukrán csapatok kivonását a donyecki régióból. A Kreml logikája világos, kihasználni Trump sietségét, és arra ösztönözni, hogy gyakoroljon nyomást Kijevre a békemegállapodás elérése érdekében. Ám amennyiben ez nem történik meg – Washington nyomásgyakorlása nélkül gyakorlatilag esély sincs arra, hogy Kijev beleegyezzenek ezekbe a feltételekbe -, és a tárgyalások elhúzódnak, akkor idővel nagy a valószínűsége annak, hogy Trump csatlakozik a környezetében lévő, az amerikai külpolitikát alapvetően meghatározó „héjákhoz”. Ők pedig jó eséllyel meggyőzik arról, hogy az ukrajnai háború leállítása valójában nem előnyös Amerikának, és a helyzetet inkább Oroszország nyomására és gyengítésére kellene felhasználni.
Tekintettel erre, a Kreml továbbra is választás előtt áll. A végsőkig harcol, avagy amennyiben egyértelműsödik, hogy Trump nem hajlandó nyomást gyakorolni Kijevre, megelégszik az aktuális nyereménnyel. Vagyis leállítja a háborút a frontvonalakon, megpróbálva – amíg még lehetséges -minél több bónuszt és engedményt – a szankciók feloldása, az elfoglalt területek feletti orosz joghatóság elismerése stb. – kicsikarni Trumptól, cserébe a félidős választásokra adott ajándékért. Ezt felhasználhatná a gazdasági és geopolitikai pozíciók megerősítésére. Ez a választás tehát különösen megfontolandó annak fényében, hogy az Egyesült Államokban bármikor felülkerekedhet a „héja” megközelítés, és ebben az esetben Washington konfrontálódna Moszkvával.
„Ez utat nyitna az európai kapcsolatok normalizálása előtt is. Egyelőre azonban nincsenek arra utaló jelek, hogy a Kreml készen állna egy ilyen geopolitikai fordulatra”
A történelemben azonban voltak már erre precedensek. Sztálin például hasonlóan cselekedett 1940-ben, amikor szembesülve a fő ellenséggel, Németországgal a háború közeledésével és a felkészülés szükségességével, gyorsan véget vetett a finnországi háborúnak. Ezzel feladta maximális célját, az egész ország feletti ellenőrzés megszerzését, ami hosszú háborút és súlyos veszteségekkel járt volna, és egy minimumprogram mellett döntött, kijjebb tolta a határ Leningrádtól.
„Ami pedig Kijevet illeti, a Majdan és a Krím annektálása óta az ukrán hatóságok külpolitikai stratégiája a Nyugat és Oroszország közötti megállapodások megakadályozására épült. Úgy vélték, hogy minél rosszabb a Nyugat kapcsolata Moszkvával, annál inkább támogatni fogja az Egyesült Államok és Európa Ukrajnát”
Úgy vélték, ha a nyugatiak és az oroszok mégis megállapodásra jutnak, az minden bizonnyal Ukrajna rovására történik. A teljes körű háború kitörése után – amelynek egyik oka egyébként éppen az Oroszország és a Nyugat közötti növekvő feszültség volt – ez a stratégia vált az uralkodóvá. Ezért a Nyugat és Oroszország közötti párbeszédre irányuló minden kísérletet ellenségesen fogadtak – s fogadnak továbbra is – Kijevben, míg a köztük lévő kapcsolatok bármilyen eszkalálódását lelkesen konstatálják. Ezért Kijev jelenleg arra fogad, hogy a tárgyalások elhúzódnak, és hogy a republikánus „héják” Trumpot konfrontációba taszítják Oroszországgal. Vagy legalábbis arra számít, hogy Trump figyelmét a kongresszusi választások és más belpolitikai kérdések elterelik, ez pedig megakadályozza a Moszkva és Washington közötti kapcsolatok bármilyen javulását. Így pedig a tehetetlenség folytán továbbra is az eszkalálódó konfrontáció mintájában haladnak a dolgok.
„Egy ilyen stratégia azonban rendkívül veszélyes Ukrajna számára. Határozatlan időre meghosszabbítja a pusztító és véres háborút, a növekvő geopolitikai feszültségek miatt pedig – beleértve akár a nukleáris háborút is – még radikálisabb eszkalációs forgatókönyvekhez vezethet. Ez valódi katasztrófa lenne Ukrajna számára”
Ezért Kijev egyetlen valódi biztonsági garanciája az Európa és Oroszország közötti kapcsolatok stratégiai normalizálása, ami azt eredményezné, hogy Ukrajna megszűnne geopolitikai csatatér lenni, és lehetővé tenné számára, hogy békében éljen és fejlődjön a szomszédaival. Az Európa és Oroszország közötti kapcsolatok normalizálása azonban még messze van. A folyamatok éppen az ellenkező irányba haladnak. A világban bekövetkezett drámai geopolitikai változások miatt azonban nem zárható ki teljesen sem Moszkva, sem pedig az európaiak irányváltása. Ráadásul az Oroszország-EU szövetség természetes, amely kölcsönösen erősíti és kiegészíti mindkét felet. Az ideológiai különbségek, majd az Ukrajna körül kialakult helyzet azonban hatalmas akadályt jelentett. De a Trump fémjelezte új világban az ideológia egyértelműen háttérbe szorul. Az ukrajnai háború továbbra is fennáll, és gyors befejezése feloldhatja akár az orosz-európai patthelyzetet is.
„Egy ilyen fordulat azonban rendkívül nehéz lesz, nem utolsósorban azért, mert az Európai Unió nem egységes, és nem kész a drasztikus változásokra. Ehhez persze Oroszország részéről is lépni kéne Európa felé, ami szintén nehéz”
Nem is beszélve az Ukrajna és Oroszország közötti békefeltételekről és a háború utáni együttélésről szóló megállapodások összetettségéről. Az alternatívák ugyanakkor – az ukrajnai háború folytatása és az eszkaláció veszélyével járó orosz-európai konfrontáció – rendkívül rosszak Ukrajna, Európa és Oroszország számára.
(A cikk a Strana.ua elemzésére épül.)
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater
Peterdi Nagy László says:
No, no, csak ne siessünk annyira! Háború, vagy béke, “megoldás” csak akkor lehet, ha minden “illetékes” lekanyarította már a tetemről a maga zsíros falatját! Szegény, néhány éve távozott Szőcs Géza ki is próbálta ezt a Raszputyin küldetése című darabjában – az I. világháború serény előkészítésekor II. Sándor orosz cár elküldte az európai uralkodó társaihoz, akik mellesleg rokonai is voltak, Raszputyint a hedonista szibériai papot, hogy magyarázza meg nekik: maguk alatt fűrészelik a fát. De az nem tudta lebeszélni őket a sokkal alacsonyabbrendű szórakozásokról. A cárt és családját Lenin parancsára honfitársai kivégezték, Raszputyint a jeges Névába fojtották bele.
Tuco says:
“Az Európa és Oroszország közötti kapcsolatok normalizálása azonban még messze van. A folyamatok éppen az ellenkező irányba haladnak.”
Gyanítom, hogy ez így is marad egy jó ideig. Amíg Putyin vezeti Oroszországot, szinte biztosan.
HandaBandy says:
Persze, welcome Bólogató Jánosok. Az a Te érdeked amit Én annak tartok. Valahogy ez is ismerős…. A történelem tanítása nem az, hogy azzal kell megegyezni akivel szeretnénk, hanem azzal aki van.
Peterdi Nagy László says:
A történelem így dolgozik, esetlegességek, véletlenek, emberi hibák révén. “Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ, szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát, s így mindenik determinált.” (József Attila: Eszmélet) – Nemcsak szorítja és nyomja, de össze is fogja.
csakafidesz says:
“Ezért Kijev egyetlen valódi biztonsági garanciája az Európa és Oroszország közötti kapcsolatok stratégiai normalizálása, ami azt eredményezné, hogy Ukrajna megszűnne geopolitikai csatatér lenni, és lehetővé tenné számára, hogy békében éljen és fejlődjön a
szomszédaival.”
Vam egy bökkenő. Az amerikai fegyvergyártók mellett most a nyugat-európaiak jönnek fel és Kína is fokozza a gyártást. Ez az igazi üzlet, ha valahol háború van. Majd rohannak fegyverekkel “megsegíteni” a hadban állókat. Én a világ összes fegyvergyárosát felhúznám egy magas fára. A halál vámszedői. Dögöljön meg a frontokon minnél több katona, mert minden eladott töltény, fegyver hízlalja a pénztárcájukat.
Peterdi Nagy László says:
Nem rossz, nem rossz!
De a szétbombázott és demoralizált Ukrajna könnyen lecsúszhat a két szerencselovagnak a válláról. Ennek már csak az Anglia és Franciaország felvetette gondolata is hadi erőfeszítéseinek jelentős növelésére ösztönzi Oroszországot. De sok kicsi sokra megy. És ebből a kétfrontos harcból könnyen lehet világháború is.
HandaBandy says:
…és még merje valaki mondani, hogy Putyinnak nem volt igaza a fenyegetettséget illetően! Imádni való, amikor ezer kilométer távolságból kezdik megmagyarázni, hogy “Ááá, ez nem is az aminek látszik! Tessék csak szépen lenyugodni, pláne,mert mi így akarjuk.””
csakafidesz says:
“Friedrich Merz többekkel egyetemben Ukrajna támogatására fókuszált, és magabiztosan kijelentette, hogy Oroszország veszíteni fog. ”
Hitler is így gondolta..
Krötinger says:
Egy picit rávilágítanék az idevágó német logikára: Hitler náci volt. Merz nem náci. Hitler leginkább azért tévedett mindenben, mert náci volt. Tehát mivel Merz nem náci, sőt, Merz még a “jó oldalon” is áll, akkor az ő helyzetfelmérése nyilván helyes és mi sem természetesebb, hogy simán le lehet győzni Oroszországot! (egy kicsit sarkitva, de nagyjából ez mostanság a német állami és társadalmi logika)