//Janus-arcú a magyar Balkán-politika
Füst és lángok borítják Dubrovnikot 1991 novemberében #moszkvater

Janus-arcú a magyar Balkán-politika

MEGOSZTÁS

Idén 30 éve, hogy a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság megindult a szétesés útján. A 23 milliós déli szomszédunk összeomlása nyomán kitörő, és az évtized végéig tomboló háború az éppen felálló független magyar kormányt teljes felkészületlenül érte. Később Magyarország vált a jó példává a függetlenné váló egykori tagköztársaságok számára az Európa Unióba vezető úton. Jelenleg is nagyon aktívak a diplomáciai és a gazdasági kapcsolatok. De miért nem örülnek a nyugat-európai államok ennek a magyar aktivitásnak? Egyáltalán, hogyan változott a magyar külpolitika iránya és dinamikája az Antall-kormánytól a jelenleg regnáló negyedik Orbán-kormányig bezárólag. Ezekről és sok egyéb érdekességről beszélgettünk Juhász Józseffel, az ELTE Kelet-, Közép-Európa Története és Történeti Ruszisztikai Tanszék egyetemi tanárával.

Füst és lángok borítják Dubrovnikot 1991 novemberében #moszkvater
Füst és lángok borítják Dubrovnikot 1991 novemberében
Fotó:EUROPRESS/PETER NORTHALL/AFP

– A 1991-ben a délszláv háború kitörésekor az Antall-kormány milyen forgatókönyvekkel rendelkezett az állam déli határánál kitört konfliktus kezelésére? 

– Azzal kell kezdjem, mennyire becsülöm Jeszenszky Géza utólagos megnyilatkozásait az akkori történésekről. A volt külügyminiszter nem helyezkedik utólag a politikai vátesz szerepébe, miszerint: „Mi előre tudtuk, hogy Jugoszlávia fel fog bomlani”. Ahogy azt a volt külügyér az emlékirataiban töredelmesen bevallotta, ők valójában arra számítottak, hogy a délszláv állam nem fog szétesni, hanem demokratizálódni és konföderálódni fog. Azzal számoltak, hogy ez lenne a legjobb megoldás a vajdasági magyarságnak is, mert egy fegyveres konfliktusnak nagyon könnyen az ártatlan áldozataivá válhatnak.

– Antallék próbálkoztak-e valamilyen közvetítéssel a felek között? A horvátok felé a közös állami múlt jelentett-e nagyobb empátiát? Ez lehetett a motiváció a Kalasnyikov-ügy mögött?

– Hazánk a ’90 es évek elején nem volt olyan súlyú tényező, ami miatt komolyan számba jöhetett volna, mint mediátor a horvátok és a szerbek között. Magyarország csak nézője volt az eseményeknek. Annak a fényében, hogy a kormány tényleg nem számolt Jugoszlávia felbomlásával az úgynevezett Kalasnyikov-ügy – vagyis a Horvátországba irányuló 1990. októberi titkos magyar fegyverszállítások miatt kitört botrány – „üzemi baleset” volt csupán. A nemrég felállt Antall-kormányon belüli fejetlenségnek a tünete.

– Ezek alapján mennyire jellemezte a külügyet ekkoriban az eseményekkel való sodródás? Belekeveredhettünk volna a háborúba? Máig nem tisztázott okból egy szerb vadászgép bombázta Barcsot. Volt-e hadviselő feleknek olyan típusú motivációja, hogy provokálják Magyarországot?

– Szögezzük le, hogy Magyarország bevonása semelyik hadviselő félnek nem állt az érdekében. Valóban történt több légtérsértés, ami közül a barcsi bombázás volt a legsúlyosabb, azonban meg kell jegyeznem, hogy a horvát hadsereg is követett el „határsértést”, de az a magyar kormány jóváhagyásával történt. Ellenben a szerbek részéről folyt egy propaganda hadviselés Magyarország ellen. Milosevics a Vatikán- Ausztria-Németország ellenséges tengely részeseként hivatkozott hazánkra, mivel támogattuk a katolikus szlovének és horvátok kiválását a délszláv egységből. De a konfliktus eszkalációját nem akarták a szerbek sem.

– A Koszovó helyzetét leszámítva a délszláv válság az ezredfordulóra nyugvópontra ér, ezzel párhuzamosan a magyar külpolitika fókuszpontjába eddigre már teljesen az euroatlanti integráció kerül. Mennyire szorították háttérbe ezek a tényezők a nyugat-balkáni politikánkat?

– Ha volt is ilyen passzív periódusa a külpolitikánknak, az a már említett Kalasnyikov-ügy kipattanása és Jugoszlávia NATO általi bombázása közötti időszakra tehető. Az 1999 márciusa és júniusa között zajló hadműveletekben tevőlegesen ugyan nem vettünk részt, de mégis többek között egy magyar légi bázisról, Taszárról szálltak fel a bevetéseikre az észak-atlanti szövetség repülői. Emellett szintén hazánk adott otthont adott a Szegedi Folyamat nevű nemzetközi projektnek, amelynek a fóruma és a megvalósítója a Szegedi Biztonságpolitikai Központ volt. Itt a cél egy erős ellenzék és civil társadalom kiépítése azon balkáni államokban, ahol a folyamatos harcok nyomán erre nem volt lehetőség. Ez egyébként egy kormányokon átívelő kezdeményezés volt, az ezredforduló környékén indult és csak 2009-ben zárult le. A projektben vezető szerb ellenzékiek is feltűntek.

Juhász József, az ELTE Kelet-, Közép-Európa Története és Történeti Ruszisztikai Tanszék egyetemi tanára #moszkvater
Juhász József, az ELTE Kelet-, Közép-Európa Története és Történeti Ruszisztikai Tanszék egyetemi tanára

– A mai politikai diskurzusban mindez úgy hangzik, mintha nyugati pénzből a mi segítségünkkel képeztek volna ki civil, avagy nyugati ügynököket a helyi hatalmak megdöntésére. Helytálló ez a párhuzam? 

– Annyiban igen, hogy valóban túlnyomó részt nyugati pénzből (a Norvég Alap támogatásából – szerk.) részben Magyarország szervezésében zajlott a programsorozat, mi voltunk az összekötő kapocs a nyugati politikusok és a helyi ellenzéki mozgalmak között. Azt látni kell, hogy a balkáni államok támogatásának kérdésben az akkori teljes magyar politikai spektrum egyetértett. A térség EU-s csatlakozása abszolút prioritás volt a mindenkori kormánynak és ellenzéknek is, talán a MIÉP-et kivéve. Ugyanez igaz a különböző IFOR, SFOR, KFOR békeműveletekre, amelyekben kormányzattól függetlenül – nagyon helyesen – folyamatosan részt veszünk.

– A 2000-es évek közepétől, de főleg 2010 után hazánk nagyon sokat segített a térség államainak abban, hogy az európai közvélemény felkarolja régió uniós csatlakozását. Azon kívül, hogy gazdaságilag nekünk ez kifizetődő, van-e mögöttes cél a fogadatlan prókátor szerepben?

– Abban, hogy Magyarország preferálja a nyugat-balkáni bővítést, nincs semmi kivetnivaló. Ahogy abban sem, hogy kereskedelmi, gazdasági kapcsolatok kiépítésére és erősítésére is törekszik. A magyar gazdaságnak itt ugyanis a helyzetéből adódóan versenyelőnye van. Nem beszélhetünk fogadatlan prókátorságról sem, mert a különböző balkáni elitek, akik korábban ferde szemmel nézték a mi „neofita” aktivitásunkat a demokratikus átalakulás segítésében, hamar rájöttek, hogy hasznos partnerek lehetünk. Elkezdtek lobbi erőként tekinteni Magyarországra az európai integráció segítésében. Ez minden fél számára előnyös, számunkra a vajdasági magyarok miatt kiemelt fontosságú például Szerbia minél előbbi csatlakozása. Érdekes adalék, hogy 2008-ban, bár az elsők között ismertük el Koszovó függetlenségét, de kompenzálásképpen az akkori kormány deklarációban szögezte le, hogy a koszovói kérdés ne hátráltassa Szerbia csatlakozási folyamatát. De azt se felejtsük el, hogy 2013-ban a két államfő Tomiszlav Nikolics és Áder János közös főhajtással emlékezett a délvidéki vérengzések áldozataira. Ezek hatalmas pozitívumok. Mindemellett azonban meg kell említeni, hogy Janus-arcú a magyar külpolitika a térségben. A kettőség abban nyilvánul meg, hogy soha nem volt ennyire éles elhatárolás az ideológiai értelemben barát és ellenfél között. Mert a fő érdek az volt, hogy az adott államot „nyomjuk be” az unióba. Anno a liberális Djindjiccsel az első Orbán-kormány kimondottan jó kapcsolatokat ápolt. Ugyanígy, a Medgyessy-Gyurcsány kormányok a jobbközép Ivo Sanaderrel tárgyalták véglegesen le a MOL-INA egyezményt. A közelmúltból emlékszünk a Nikola Gruevszkinek nyújtott menedék miatt kitört botrányra. Nem tudjuk a konkrét motivációkat, még az is lehet, hogy az ellene irányuló ottani eljárás nem elégítette ki, hogy is mondjam, „a jogállamiság kereteit”, de ezt nem a magyar kormány feladata eldönteni. Valószínűleg létezik egy orbáni vízió egy nagy, európai illiberális összefogásról, amibe be akarja vonni a balkáni államok populista politikusait is. Ez a fajta elfogultság és beavatkozás más országok politikai erőviszonyaiba kontraproduktív a térség jövőjének szempontjából, mivel Nyugaton egyre inkább úgy tekintenek Magyarországra, mint az autoriter rezsimek keltetőjére. Ennek megfelelően a nyugati tagállamok vezetői úgy gondolhatják, hogy még egy „Orbán” nem hiányzik az Európai Tanácsban, ezért sem erőltetik az érintett államok mielőbbi csatlakozását. De ez nem menti fel a nyugat-európai politikusokat, akik mindeközben elszalasztják a lehetőséget, hogy legalább üzenetek szintjén erősítsék a térség demokratizálódását.

– Kitágítva a látóterünket, mit gondol a feltörekvő Kína, a neooszmanizmus politikáját meghirdető Törökország, és a térség régi patrónusa Oroszország aktivizálódásáról a Balkánon? 

– Ezeknek a hatalmaknak a megjelenése látványos, azonban szerintem ez még nem jelent égető problémát. Tudniillik, a nyugat-balkáni államok külkereskedelme nagyjából kétharmad részt az Európai Unió felé irányul, az összes többi állam pedig a maradék egyharmadon osztozik. Persze látjuk Montenegró esetében, hogy a kevésbé rigorózus feltételekkel adott kínai hitelért cserébe milyen árat kell fizetni. Valóban középtávon veszélyforrás lehet, hogy más hatalmak kliens államaivá váljanak nyugat-balkáni országok, ha nem sikerül minél előbb Európa integráns részévé tenni őket. Vucsicsot már most is Putyin emberének tartják, ezért nem szeretnék az EU-n belül látni. Egyelőre Oroszország nem képes, Kína nem akarja kiváltani a térségbeli államok fentebb említett, EU-val szembeni gazdasági kitettségét. S ne feledjük azt sem, hogy titói örökség részeként gyakran maguk a balkáni államok folytatnak hintapolitikát, s zsarolják az EU-t a tárgyalások folyamán: „Nem kellünk nektek? Akkor megyünk Moszkvához, Pekinghez, esetleg Ankarához” – fenyegetőznek.

– Mi a helyzet a V4-eknek a Nyugat-Balkánnal kapcsolatos diplomáciai és gazdasági tevékenységeit illetően? Mennyire van megalapozva egy közös régióbéli gazdaságfejlesztési fellépés a részes államok részéről? 

– Vannak értékes V4-es kezdeményezések a térség patronálására, de valójában ezek mögött hazánkat kell érteni. Nézzük meg például, hogy a lengyelek elsődleges érdekszférája a Baltikum, Belarusz és Ukrajna, nem pedig a Balkán. Összességében minden olyan projekt hasznos, amely erősíti a térség EU-hoz való kapcsolódását, legyen az a V4-ekhez, vagy újabban a Három Tenger Kezdeményezéshez köthető.

– S milyen az általános kép a Balkánon rólunk, magyarokról?

– Alapvetően pozitív a magyarok megítélése, de nem tapasztalható kiemelt érdeklődés irántunk. A viszonyulás körülbelül olyan szinten van, mint a többi közép-európai nép iránt. Még egy dolgot szeretnék hozzátenni, ami nem a kérdésre válasz, de a beszélgetésünkhöz kapcsolódik.

– Hallgatjuk!    

– Eddig a térség problematikus voltát hangsúlyoztuk, de vannak pozitív fejlemények is, mint a mini-Schengen Albánia, Szerbia és Észak-Macedónia között. Ez olyan konkrét lépés, ami az EU-csatlakozás felé mutat, segítheti a későbbi beilleszkedést. Bár ez még csak három országot érint, de bármikor kiszélesíthetik, főleg, ha a koszovói albánok és a szerbek elitjei kiegyeznek valahogy. Ugyanezt az áttörést láthatjuk a több évtized után megoldódó macedón-görög névvita kapcsán. Ha lassan is, de valami elindult a Balkánon.

MEGOSZTÁS

A Miskolci Egyetemen végeztem Politológa szakon. Több mint 10 éve dolgozok különböző minisztériumokban, jelenleg pályázat kezeléssel foglalkozok. Széleskörű ismeretségre és hasznos tapasztalatokra tettem szert a külhoni magyar szervezetekkel való kapcsolattartásban. Angolul felsőfokon, franciául pedig alapfokon beszélek. Történelmi és politikai témákban sokat olvasok, főleg angol nyelven. A politológián belül a biztonság- és geopolitika érdekel, kiemelten a posztszovjet térség és az Egyesült Államok. De szívesen írok recenziót könyvekről, filmekről, sorozatokról, valamint a sport és a politika kapcsolatáról. Eddig részt vettem több újságíró gyakornoki képzésben, és szeretnék szintet lépni.