Oroszországban minden jelentősebb foglalkozásnak megvan a saját napja. Ez alól nem kivételek a diplomaták sem, akiket a tisztelet és az elismerés jeleként egy 2002. október 31-én kelt elnöki utasítás alapján február 10-én ünnepel az orosz társadalom. S hogy miért éppen ekkor? Ettől a naptól, 1549. február 10-től jegyzi az orosz történetírás a Külügyi Hivatalt (Poszolszkij prikaz), mint állami intézményt.

Az orosz diplomácia története valahol a 9. századra nyúlik vissza, amikor az óorosz állam megjelent az európai nemzetközi kapcsolatokban. Ennek egyik látványos jelea konstantinápolyi követség megnyitása volt 838-ban. A Rusz ekkor először küldött követet, és képviseltette magát önálló államként a bizánci udvarban, majd egy év múlva ebbéli minőségben küldötte már a Frank Birodalom fővárosában is jelen volt. Az óorosz állam nemzetközi elismerését jelentette 860-ban a Bizánci Birodalommal megkötött barátsági szerződés is.

„Ezt tartják Oroszország történetében az első ismert, jogi érvénnyel bíró nemzetközi szerződésnek”

A diplomácia az óorosz államiság fontos részévé vált, és megjelenítette, valamint megvédte a keleti szláv népek érdekeit. A Rusz ekkor mintegy 40különböző állammal, fejedelemséggel és smás alakulattal tartott fenn kapcsolatokat, amelek még inkább kiterjedtek és megerősödtek a kereszténység felvételével. A 11. századtól egészen a tatárjárásig az állam szétesettsége miatt egységes külpolitikáról nem lehet beszélni. A legbefolyásosabb hercegek külön megállapodásokat kötöttek, és önállóan alakították külkapcsolataikat.

„A 15. századtól aztán a Moszkva központtal megerősödö orosz állam már egységes külpolitikát vitt”

A külügyek kezdetben a nagyherceg és a bojár duma kompetenciájába tartoztak, majd 1549-ben Rettegett Iván egy a kor legképzettebb emberének, Ivan Mihajlovics Viszkovatijnek a vezetésével létrejött hivatal kezébe adta. Az orosz történetírás a Külügyi Hivatalt (Poszolszkij prikaz), mint állami intézményt innetől jegyzi. Ez a dátum azonban nem a hivatal működésének a kezdőpontját jelöli, sőt nem is jelez lényeges változást, valamiféle reformot az intézmény működésében. Egyszerűen a hivatal első ismert vezetőjének kinevezését mutatja.

Viszkovatijnak nemcsak nevét és titulusát ismerjük, de a kötelezettségeit is. Mint a Nyugat és Oroszország a 15-16. században című tanulmányában Radnóti Klára leírja, ő vezeti a cár és a bojár duma levelezését a külföldi követekkel, részt vesz az előkészítő tárgyalásokban, dönt az idegen diplomaták Moszkvába érkezését, és ott-tartózkodását illető összes kérdésben. Szervezi és útnak indítja a külföldre menő orosz követségeket, feljegyzéseket készít, amelyeket később felhasználnak a hivatalos évkönyvek megírásában, s mint a Külügyi Hivatal vezetője, az ő irányítása alá tartozik a Cári Okmánytár is. Itt nagy mennyiségben őriznek kéziratos könyveket, itt vannak az államügyek aktái, a moszkvai és más orosz fejedelmek nemzetségkönyvei, és minden külpolitikai kérdéssel foglalkozó okmány.

„Nemcsak a vezetőjének, de magának a kormányszéknek is meglehetősen szerteágazó feladatai voltak. A diplomáciai kapcsolatok ápolásán, felügyeletén túl rá hárult az Oroszországba beutazó külföldi kereskedők, mesteremberek, a betelepült idegenek, ezek között a fegyveres szolgálók felügyelete is, a hadifoglyok kiváltása, és az irányítása alatt állt jó néhány kolostor. A 17. század hatvanas éveitől a posta, a doni kozákok ügyei, és még a távoli Szibériába utazók is a fennhatósága alatt álltak”

Időről időre más prikázokat is alárendeltek, ezentúl kivetett és beszedett vámokat, kocsmai illetéket stb. Minden prikázhoz tartozott néhány város igazgatása is, és ezeknek a városoknak és földeknek az adóival és egyéb jövedelmeivel is ez gazdálkodott. A 17. század második felében a Külügyi Hivatal a hozzá tartozó területeken beszedett adókat főleg tisztviselőinek javadalmazására fordította.

A feladatok sokasága sok felelőst is igényelt. A hivatal vezetője mellett már a 16. század derekától kezdve megjelentek a helyettesek, a „segítők”, a „másoddeákok”, s számuk egyre növekedett. Ők azok közül a tapasztalt prikázhivatalnokok közül kerültek ki, akiknek nagy gyakorlata volt a diplomáciai ügyek intézésében. 1559-től 1714-ig név szerint 52-t ismerünk közülük, s néhányukból később a kormányszék kinevezett vezetője is lett.

„Ahogy a külügyi prikáz feladatai szaporodtak, szervezeti felépítése is egyre bonyolultabb lett, különböző osztályokat alakítottak ki. A 17. században három osztály foglalkozott a nyugat-európai országokkal, kettő pedig az ázsiaiakkal. Már a 16. században kialakult az a gyakorlat, hogy az egyes diplomaták hosszú időn keresztül azonos területre koncentráltak”

Az első állandó nagykövetséget a szomszédos országokban szervezték meg, 1634-ben Svédországban, 1673-ban pedig Lengyelországban. A Külügyi Hivatalt (Poszolszkij prikaz) 1718-1720 között a Külügyek Kollégiumává alakítják, amely két részre, a politikaira, és a gyakorlati ügyeket vivő, mai kifejezéssel élve konzulira oszlott. I. Sándor 1802-ben megalapítja a Külügyminisztériumot, amelynek vezetője kancellári minőségben az uralkodó után az államigazgatás második legfontosabb embere. Az első külügyminiszter 1802 és 1804 között Alekszandr Voroncov gróf. A következő években, 1815-re kialakul a minisztérium immár klasszikusnak mondható felépítése.

„A 19. században a külügy szerepe a birodalom építésében még hangsúlyosabb szerepet kap, hiszen ekkorra Oroszország már Európa egyik legbefolyásosabb hatalma”

Ebből az időszakból említést érdemel a hivatal vezetői közül Alekszandr Mihajlovics Gorcsakov,aki előbb Bécsben, majd Berlinben tölt be nagyköveti posztot, 1856 és 1882 között pedig az Orosz Birodalom külügyminisztere 1867–1883 között Oroszország utolsó államkancellárja, az európai nagyhatalmi játszmák aktív részese, az orosz-francia katonai szövetség előkészítője.

Oroszország 1913-ra már 47 orrszággal tart fenn diplomáciai kapcsolatot, és több mint 200 képviselettel rendelkezik külföldön. Az 1917-es októberi forradalom után rögtön megalakul a Külügyi Népbiztosság, amelynek vezetője Lev Davidovics Trockij. A népbiztosság az 1920-as években mindenek előtt azon dolgozik, hogy kivezesse a Szovjetuniót a nemzetközi elszigeteltségből. Így 1924-től diplomáciai kapcsolatot létesít Nagy-Britanniával, Franciaországgal, Olaszországgal, Norvégiával, Ausztriával, Kínával, különösen intenzíven erősíti a kapcsolatait a keleti államokkal. Az erőfeszítéseknek köszönhetően a Szovjetunió 1925-re már 22 állammal létesít diplomáciai viszonyt.

„Megkezdődik a diplomataképzés is, 1934-ben megalakul a mai diplomáciai akadémia elődje, 1944-ben pedig a Lomonoszov Egyetem bázisán a Nemzetközi Kapcsolatok Állami Intézete (MGIMO)”

A második világháború idején a szovjet diplomácia az antifasiszta koalíció erősítésére, majd az ENSZ létrehozására koncentrál, és 1941 és 1945 között 28-ról 41-re nő azoknak az országra a száma, amelyekkel a Szovjetunió diplomáciai kapcsolatot létesít. A külügyi hivatal 1946-tól ismét visszakapja a külügyminisztérium elnevezést. A szovjet diplomácia meghatározó alakja Andrej Andrejevics Gromiko, aki 1957 februárjától 1985 júliusáig tölti be a külügyminiszteri posztot.

A Szovjetunió széthullása után a megalakul az Oroszországi Föderáció Külügyminisztériuma, egyben az alkotmány értelmében a külügyi irányvonal meghatározója az államfő lesz.

„Az elmúlt három évtized miniszterei közül Jevgenyij Makszimovics Primakov és Szergej Viktorovics Lavrov emelkedik ki”

Primakov mindössze két évig, 1996 és 1998 között irányítja a minisztériumot, ám ez alatt az idő alatt leteszi a jelenlegi külpolitikai irányvonal alapjait. Lavrovot 2004 júliusában nevezi ki külügyminiszterré Vlagyimir Putyin, és azóta áll a minisztérium élén.

Oroszországnak jelenleg 193 országgal van diplomáciai viszonya, és 146 országban van diplomáciai képviselete. A külügyminisztériumban több mint 12 ezren dolgoznak, ennek mintegy negyede a központi apparátusban.