Az Egyesült Államokban alig vették észre – viszont nagyon is észrevették Németországban – a júliusi NATO-évfordulós csúcstalálkozón Washington és Berlin között létrejött megállapodást az új amerikai rakéták állomásoztatásáról. Telepítésük Anatol Lieven brit politológus és újságíró szerint egy Oroszországgal kötendő jövőbeli megállapodás részeként is felhasználható, de addig is bizonytalanságot teremtenek.
Anatol Lieven írása a #moszkvater.com számára
Fotó:EUROPRESS/John MACDOUGALL/AFP
Németország az 1980-as évek óta először beleegyezett abba, hogy 2026-tól kezdődően amerikai parancsnokság alatt háromféle amerikai rakétát állomásoztasson a területén. A Tomahawk Block 4 cirkálórakétát, amelynek hatótávolsága alig több mint 1000 mérföld (körülbelül 1600 kilométer), a Standard Missile-6 (SM-6), amelynek hatótávolsága 370 kilométer, és amelyet elsősorban légvédelmi feladatra szánnak, valamint a még fejlesztés alatt álló, nagy hatótávolságú hiperszonikus fegyvert (Long-Range Hypersonic Weapon LRHP, Dark Eagle-nek is nevezik), amelynek hatótávolsága több mint 2900 kilométer lesz.
„E rakéták közül kettő képes lesz mélyen Oroszországba csapódni, és eltalálni Moszkvát. Hagyományos fegyverzetű rakétákról van szó, melyek nukleáris képességűek is, bár ennek a szerepkörnek az átállításához új megállapodásra lenne szükség. A megállapodás azonban nem szólt arról, hogy Németországnak lesz-e bármilyen ellenőrző szerepe a területén lévő rakéták felett”
A Tomahawkok és LRHP-k állomásoztatása sérti az 1987-es közepes hatótávolságú nukleáris fegyverekről szóló (INF) szerződést, amely tiltja az 500 és 5000 kilométer közötti hatótávolságú földi telepítésű rakéták állomásoztatását. A Trump-adminisztráció azonban 2019-ben kilépett az INF-szerződésből, Oroszország pedig ezt követően felfüggesztette annak betartását. A Biden-kormányzat nem tett kísérletet arra, hogy tárgyalásokat folytasson a szerződéshez való visszatérésről.
Mind a Trump-, mind az Obama-adminisztráció azt állította, hogy az orosz SRBM Iszkander ballisztikus rakéta (nukleárisan alkalmas, de nem nukleáris fegyverzettel), amelynek bejelentett hatótávolsága 500 kilométer alatt van (az INF-szerződés határán belül), és amelyet Kalinyingrádban (a Balti-tengeren, Lengyelországgal és Litvániával szomszédos, elszigetelt területen, Berlintől 327 mérföldre található) állomásoztatnak, valójában nagyobb hatótávolságú, és így sérti a szerződést. Ezt az állítást azonban soha nem erősítették meg egymástól függetlenül, és a Krím 2014-es orosz elfoglalása után az amerikai-orosz kapcsolatok megromlása lehetetlenné tette a kérdés tárgyalásos úton történő megoldását.
„Egy demokráciában meglehetősen furcsa módon a legutóbbi német kormányközi megállapodás az új rakéták állomásoztatásáról anélkül született, hogy előzetesen megvitatták volna a német parlamentben, a Bundestagban, vagy bármilyen más formában”
Ez hozzájárult a Németországban kialakult viszályhoz. A külügyi és biztonsági intézményrendszer, valamint a politikai intézményrendszer nagy része határozottan támogatja, a jobboldali Alternatíva Németországnak (AfD) és a baloldali Sahra Wagenknecht Szövetség (BSW) határozottan ellenzi a megállapodást. Eközben Olaf Scholz kancellár szociáldemokrata pártja, a kormánykoalíció jelenleg legnagyobb pártja megosztott a kérdésben, bár az általános feltételezés szerint a másként gondolkodók végül a kormány mögé sorakoznak majd fel.
„A német közvélemény is megosztott. A legutóbbi felmérés szerint 49 százalék ellenzi a rakétákat, 45 százalék pedig támogatja. Kelet-Németországban azonban 74 százalékra emelkedik a szerződés ellenzőinek aránya, és csak 23 százalék támogatja”
A kelet-németországi tartományi választásokon ebben a hónapban három tartományi választáson az AfD és a BSW, akik mindketten a kompromisszumos ukrajnai béke hívei, támogatottságuk hatalmas mértékben megnövekedett. A kérdés tehát hozzájárul a németországi regionális feszültségekhez, és várhatóan a jövő évi országos választásokon is nagy szerepet fog játszani.
Ez a vita bizonyos tekintetben emlékeztet az 1980-as években az amerikai Pershing II közepes hatótávolságú nukleáris ballisztikus rakéta állomásoztatása körül kialakult vitára. Az állomásoztatás a szovjet RSD-10 Pioneer rakéta fejlesztésére volt a válasz, és heves politikai válsághoz vezetett Németországban.
„A Pershingek állomásoztatásával szembeni (olykor erőszakos) ellenállás nagyban hozzájárult az atomellenes német Zöld Párt felemelkedéséhez – ami visszatekintve igen komikusnak tűnik –, amely ma, 40 évvel később a Tomahawkok állomásoztatásának legerősebb szószólói közé tartozik”
Figyelemre méltó, hogy a legutóbbi keletnémet választásokon a Zöldek megsemmisítő vereséget szenvedtek. A Szociáldemokrata Párt, amely jelenleg a német kormányt vezeti, szintén ellenezte a Pershingek állomásoztatását. A Pershing-rakétákat szerencsére soha nem lőtték ki; és valójában esély sem volt arra, hogy kilőjék őket (kivéve katasztrofális baleset esetén), mivel, mint a szovjet összeomlás után nyilvánosságra hozott dokumentumokból kiderült, a szovjet vezetésnek a legcsekélyebb szándéka sem volt a NATO megtámadására, sőt, valóban őszintén tartott attól, hogy a NATO a Szovjetunió megtámadását tervezi.
„Ma az orosz kormánynak sem szándéka, sem képessége nincs arra, hogy olyan előre megfontolt hagyományos támadást indítson a NATO ellen, amelyet az új rakéták állítólag ellensúlyozni hivatottak”
Az orosz nukleáris „kardcsörtetés” célja, hogy elrettentse a NATO-t attól, hogy közvetlenül beavatkozzon Ukrajnában, és ezzel NATO-Oroszország háborút indítson. Továbbra is fennáll azonban annak az akut veszélye annak, hogy egy nem tervezett kölcsönös eszkaláció háborúhoz vezethet. Ebben az esetben a Németországból Oroszországra kilőtt amerikai rakéták könnyen a nukleáris katasztrófa gyújtózsinórjává válhatnak.
A Tomahawk és hiperszonikus rakéták németországi telepítésének engedélyezésének egyetlen megmagyarázható célja, hogy felajánlják, az Oroszországgal kötendő új nukleáris fegyverzetcsökkentési megállapodás részeként újra lemondanak róluk. Ez volt az egyetlen pozitív eredménye a Pershing II rakéták Nyugat-Németországba történő telepítésének az 1980-as években is.
A Pershingek 1979-es telepítéséről szóló döntést ugyanis egy olyan nyilatkozat kísérte, amely szerint tárgyalni kívánnak egy megállapodásról. A mostani döntést nem kísérte ilyen nyilatkozat. Miután Mihail Gorbacsov volt szovjet elnök hatalomra került, Washington és Moszkva 1989-ben aláírta az INF-szerződést, amelynek értelmében a Pershingeket kivonták és megsemmisítették, cserébe azért, hogy Moszkva ugyanezt megteszi a saját hasonló nukleáris rakétáival.
„Egy hasonló megállapodás ma, amelyben az Egyesült Államok elállna az új rakétatelepítés tervétől Németországban, cserébe azért, hogy Oroszország kivonja a Kalinyingrádban és Fehéroroszországban állomásozó rakétáit, óriási előnyökkel járna Németország, Európa és a világ számára. Sajnos az elmúlt generációban a fegyverzet ellenőrzési megállapodások teljes pályája az ellenkező irányba, az ellenőrizetlen fegyverkezési verseny felé mutatott”
A fegyverzet ellenőrzési megállapodások felbomlásának folyamata 2002-ben kezdődött, amikor George W. Bush kormánya kilépett a ballisztikus rakéták elleni szerződésből (ABM). A német kormány elégedetlen volt ezzel a döntéssel, de nem tudott semmit sem tenni ellene. Berlin azonban a nyilvánosság előtt nem fejtette ki határozottan ellenvetéseit, és nem tett nyilvános kísérletet arra, hogy a szerződés védelmére európai államokból álló blokkot hozzon létre. Ez egy fontos lépést jelentett annak a meggyőződésnek a kialakulásában Moszkvában, hogy Németország soha nem fog komoly lépéseket tenni az európai biztonsági érdekek védelmében, ha ehhez nyilvános konfrontációra van szükség Washingtonnal.
Az Egyesült Államok kilépését az ABM-szerződésből az amerikai ABM-rendszerek Lengyelországba és Csehországba történő telepítése követte, azzal a nyilvánvalóan hazug állítással – amibe a német kormány ismét beleegyezett -, hogy ez nem Oroszország, hanem egy feltételezett iráni fenyegetés ellen irányul. (Ahogy egy orosz agytrösztnél dolgozó barátom akkoriban megjegyezte nekem: „Azt hiszik, hogy nincsenek térképeink Oroszországban?”). Moszkva azzal fenyegetőzött, hogy új közepes rakéták telepítésével válaszol, és ezt meg is tette, miközben azt állította, hogy (éppen) az INF feltételein belül marad.
„Orosz források szerint Moszkva hajlandó volt kompromisszumot kötni a közepes hatótávolságú rakétákról a NATO-korlátozásokról szóló szélesebb körű tárgyalások részeként, amelyeket Oroszország az ukrajnai inváziót megelőzően követelt, de Washington nem volt hajlandó komolyan fontolóra venni, hogy ezen az alapon tárgyaljon”
Az eredmény az, hogy Európa most teljesen rakéta korlátozási megállapodások nélkül maradt, miközben Ukrajnában nem csupán háború dúl, de Washington azt fontolgatja, hogy enged az ukrán és brit nyomásnak, és engedélyezi a brit Storm Shadow cirkálórakéták (amerikai célzással irányított) kilövését Oroszországra.
Az amerikai rakéták németországi telepítése tehát megalapozza a következő felvetéseket:
– Washington aktívan fontolgatja, hogy segíti Ukrajnát amerikai gyártmányú rakéták kilövésében Oroszország ellen
– a Németországban lévő amerikai rakéták mélyen Oroszországba tudnak majd csapást mérni
– az orosz közepes hatótávolságú rakéták Németországra csapást mérhetnek, de az Egyesült Államokra nem
– Németországnak nem lesz kontrollja a területén lévő amerikai rakéták felett.
Aligha meglepő, hogy ez a kombináció sok németet rendkívül idegessé tesz.
(A cikk eredetileg itt jelent meg, fordította Péli Éva.)
A németek nemcsak idegesek, hanem végtelenül dühösek is! A Tomahawkok állomásoztatása ugyanis egy nagyon fontos pontban eltér a 80as évek beli állomásoztatástól: míg akkor Helmut Schmidt kikötötte, hogy csak a NATO keretében, tehát szigorúan csak több más nyugati ország részvételével együtt telepithetnek az amerikaiak rakétákat Németországban (hogy a kockázat elosztódjon), most csak bilaterális alapon, egyes egyedül Németországban lesznek telepítve!! Tehát ennek minden velejáró kockázatát egyedül Németország viseli. Az én szememben ezzel Németország az orosz nukleáris fegyverek elsődleges célpontjává lett téve. Itt Németországban, legalábbis a környezetemben senki nem hiszi azt, hogy ez valami jövőbeli fegyverzetcsökkentési megállapodás előjátéka lehetne. Hanem mindenkinek az a kép ugrik be, amikor Scholz tehetetlenül áll Biden mellett, miközben Biden a Nord Stream 2 ” megakadályozását” jelenti be. Magyarul: a németek egy része azon gondolkodik, hogy kinek az érdekei kormányozzák ezt az országot és hogy vajon, miután a gazdasági sikereiket és jólétüket a USA érdekeiért már fel kellett áldozniuk, egy napon vajon majd az életüket is – csak azért, hogy ne az USA legyen a nukleáris célkeresztben, még akkor sem, ha az ő parancsukra indulnának el a rakéták Németországból. Gyakorlatilag: egy nukleáris konfrontáció esetén így majd Németország semmisülne meg elsőként.
Mit gondoljon az ember egyébként egy olyan kormányról, amelyik – minden kényszerítő ok es fenyegetés nélkül – képes az egész népét ilyen egyedüli egzisztenciális kockázatnak kitenni?
Elég messze jutottunk a Pershing II. rakétáktól a mai állapottal. Anno a keleti blokk egyhangúan felhördült a Pershing II. rakéták telepítése miatt amelyek nyugatnémet területről közvetlenül elérhették Moszkvát. Szerény személyem 1990 körül megdöbbenve látta, hogy az ígéretekkel ellentétben nem lett demilitarizált övezet az egyesített Németországból, hanem a szovjet csapatok -gyakorlatilag ellentételezés- nélkül kivonultak az NDK területéről és teljesen feladták a megszállt övezetet, egészen a Szovjetunió határáig. Gorbacsovtól ez lépés volt, ráadásul értelmetlen is. Jó kérdés, hogy a német egyesülést meggátolta volna, vagy sem, ha sokkal keményebb feltételekhez kötik a csapatkivonást? Az a véleményem, hogy erőteljes diplomáciával el lehetett volna érni, hogy valóban demilitarizált terület legyen az egyesített Németország.