//Hogyan vadásztak az orosz uralkodók?
II. Miklós cár egy elejtett szarvassal #moszkvater

Hogyan vadásztak az orosz uralkodók?

MEGOSZTÁS

Mindig nagy becsben állt a vadászat az orosz uralkodók udvarában. A szenvedély, a megmérkőzés a ravasz és erős nagyvadakkal, a többi vadásszal a trófeák mennyiségében és különlegességében megjelenő verseny létfenntartó foglalkozásból szórakozássá és művészetté emelte a vadászatot. De ez az időtöltés nemcsak kiváló szórakozás volt, hanem szükségszerűen megerősítette a lelket is.

II. Miklós cár egy elejtett szarvassal #moszkvater
II. Miklós cár egy elejtett szarvassal

„A vadászat az ember egyik legfőbb foglalatossága. Az orosz ember pedig – megerősítik ezt a dalaink, a meséink és a mondáink – ősidők óta szereti a vadászatot. De hát, hol is lehetne vadászni, ha nem nálunk! Bőven van hol, és van is mire! Már Vlagyimir kijevi nagyfejedelem vitézei is fehér hattyúkra és szürke vadkacsákra lövöldöztek a mocsarakban, medvéket és őstulkokokat terítettek le a sűrű erdőkben. Később a cároknak szintén életeleme volt a vadászat. De nemcsak a cároknak, hanem az egyszerű embereknek is.” A 19. század egyik legolvasottabb orosz írója, Ivan Turgenyev értekezik eképpen az Egy vadász feljegyzései című novella ciklusában. Turgenyev édesanyja örökségének köszönhetően jómódban nevelkedett, vidéki birtokuknak hála pedig maga is a természet és a vadászat szerelmese lett.

„Az első igazán ismert orosz vadászként a 912 és 945 között uralkodó Igor Rurikovics kijevi fejedelmet említhetjük, aki a legendák szerint jövendő feleségét, Olgát is egy Pszkov melletti vadászaton ismerte meg”

Később uralkodók sora, így Bölcs Jaroszlav (1019-1054), vagy a nagyfejedelem, Vlagyimir Monomah (1113-1125) is nagy hódolója volt a vadászatnak. Később a moszkvai hercegek is sok időt töltöttek az erdőkben, mocsarakban vadra lesve. Ivan Groznij (moszkvai nagyfejedelem 1533-tól, és az első orosz cár 1547-től 1584-ig), vagy III. Vaszilij moszkvai nagyfejedelem (1505-1533) ráadásul látványos ceremóniákkal ünnepelték meg a nagy vadászatokat. Az első választott cárról, Borisz Godunovról (1598-1605) pedig azt jegyezték fel, hogy imádott ragadozó madarakkal vadászni. Akárcsak az 1645-től 1676-ig I. Alekszej néven uralkodó cár, Alekszej Mihajlovics, aki könyvet is írt a vadászat szabályairól. Az ő uralkodása alatt jött divatba, hogy kutyákkal hajtják fel a vadat.

Szenvedélyes vadász volt II. Sándor (1855-1881) is, aki a feljegyzések szerint már gyerekkorában részt vett fegyveres farkasvadászatokon. Később elsősorban medvékre, bölényre és jávorszarvasra ment, a vadászatokra pedig külföldi vendégeket, diplomatákat is hívott. III. Sándor (1881-1894) a Breszt környéki vadregényes erdőben, Belavezsszkaja Puscsában még vadász rezidenciát is épített, amely a cári vadászatok központja lett. Az utolsó orosz imperátor, II. Miklós (1894-1917) kezében is jól állt a vadászpuska, és a vadászatokra magával vitte a családját is.

„De menjünk sorjában. Kezdetben, a kijevi hercegek idején a vadászat kiválóan szolgálta a harcosok felkészítését a katonás életre, az igazi csatákra”

Ebben az időben valamennyi orosz herceg felfogta a vadászat jelentőségét. A leírások szerint Szvjatoszlavba (945-972) apja, Igor herceg oltotta bele a vadászat iránti szenvedélyt. Vlagyimir vadászatairól nem szól a fáma, ám lehet, hogy csak azért, mert vele kapcsolatban a krónikások a kereszténység felvételére koncentráltak. Vlagyimir 12 fia közül csak kettővel, Msztyiszlavval és Jaroszlavval kapcsolatban említik a krónikák a vadászatokat. Jaroszlav fia, Vszevolod (1078) vadászatainak leírásában az az újdonság, hogy a 11. században már hálót is használtak.

Az ő fia, Vlagyimir Monomah pedig a krónikák szerint már az igazi vadászó herceg típusa, aki művészi tökélyre fejleszti a vadászatot. De a kor többi hercege is szenvedélyes vadász. Danyiil Galickijról feljegyzik, hogy amikor 1255-ben csatába vitte a csapatait, útközben lándzsájával saját kezével ölt meg három vaddisznót. A novgorodi hercegek pedig a krónikák szerint néha annyira belefeledkeztek a vadászatba, hogy elhanyagolták a rájuk bízott terület irányítását. Ez a viselkedés a hercegek, és a legősibb és egyik legfontosabb orosz történelmi város Velikij Novgorod között komoly vitákhoz is vezetett.

„Az első moszkvai nagyfejedelmeket mindenek előtt a kincstár bevételei szempontjából érdekelte a vadászat”

Ivan Kalita (1325-1340) vagy Dmitrij Donszkoj (1359-1389) féltve őrizték a vadászterületeiket. A vadászatok III. Vaszilij idején virágoztak ki igazán Moszkvában. A nagyfejedelem a vadászatokat övező pompával, a grandiózus körítéssel mindenkit le akart nyűgözni. I. Fjodor cárral (1584-1598) kapcsolatbnan a krónikák azt jegyezték fel, hogy imádta nézni, ahogy a medvéket elejtik, míg Borisz Godunov a vadászsólymok nagy híve volt.

A középkori vadászatokat két részre lehet osztani. Az egyik a nagyvadak elejtésének „művészete”, míg a másik a mindennapi megélhetést szolgálta. A madarakat ebben az időben csapdákkal ejtették el. Olga hercegnőnek például a krónikák leírása alapján voltak csapdái a Dnyepr és a Gyeszna mentén is. Ugyaninnen tudjuk, hogy Vlagyimir Monomah karddal, III. Vaszilij pedig két hosszú vadászkéssel, tőrrel, elefántcsont nyelű baltával, valamint láncos és hagyományos buzogánnyal indult a nagyvadakra. A fegyverek először Rettegett Iván cár idejében jelentek meg a vadászatokon.  A lovas vadászat ugyanakkor Vlagyimir Monomah kapcsán tűnik fel a krónikákban.

„A hercegi és cári vadászatoknak három fajtája van. Az egyik madarakkal, a másik kutyákkal zajlik, míg a harmadik a medvevadászat”

Mindegyiknek megvan a maga ceremóniája, és a saját szabályai. Az előbbinél vadászatra betanított héjákat, sasokat és sólymokat vetettek be az apróvadakra. Az északi vadászterületekre ezért az atamánnal az élükön különleges egységeket küldtek. A ragadozó madarakkal zajló vadászat egyik legszenvedélyesebb művelője a leírások szerint Igor Szvjatoszlavics (1180-1201) nagyherceg volt. Ez a fajta vadászat aztán Nagy Péter apja, Alekszej Mihajlovics Romanov cár uralkodása alatt virágzott fel, de az ő idejében kialakult hagyományokat folytatta Erzsébet és II. Katalin is.

„Alekszej Mihajlovics és Erzsébet sasokkal, míg II. Katalin sólymokkal ment a kis vadakra. Alekszej Mihajlovics parancsára a fővárosba vittek 200 ragadozó madarat, különös becsben állt köztük a fehér sólyom”

A sasokhoz, héjákhoz és különféle sólymokhoz csak a cár külön engedélyével rendelkező profi vadászok férhettek hozzá. A cár vadászatait száz profi röptető szolgálta, akik éjjel-nappal, egész éven át a sasokkal voltak az udvari vadászfalvakban, Kolomenszkojéban, Szokolnyikiben és Pokrovszkojéban. A kívülállók nem tudhattak arról, mi zajlik ezeken a településeken.

A 17. században a ragadozó madarakkal folytatott vadászatot titkos rendelet szabályozta, a fő röptető pedig a cár bizalmasa volt. A „szokolnyicsij” az udvarban nagy becsben álló privilégium volt, aki a kinevezésekor esküt tesz a cárnak. Az utolsó ragadozó madarakkal történő udvari vadászat II. Sándor koronázási ünnepségén volt, és erre az orenburgi kormányzóságból hoztak arany sasokat, és rókákra, valamint farkasokra mentek.

„Kutyákkal elsőként III. Vaszilij hajttatta fel a vadat. A vadászatnak ez a módja az első időkben azért nem nagyon terjedt el, mert az oroszok a kutyát tisztátalan állatnak tartották, és bosszantotta őket. Más források szerint azért a vadászatokon már a kezdetektől voltak kutyák, még ha nem is ez volt a jellemző”

A legismertebb orosz fajta, melyet őshazájában elsősorban farkasok hajtására tenyésztették ki az 1600-as években,a  barzoj. Bár vannak korábbi, az 1200-as évek végére tehető feljegyzések novgorodi kutyákról, melyekkel nyúlra vadásztak, feltehetőleg ezek még nem voltak jellegzetes barzojok. Már maga Rettegett Iván cár is tartott barzojszerű nyúlvadász kutyákat, melyek kedvelt vadászataira rendszeresen elkísérték. A gyorsaság és kitartás kombinálására tett kísérlet eredménye ez fajta. Egy orosz herceg több agarat importált az arab világból, hogy vadász szenvedélyének hódolhasson, de ezek a bámulatosan gyors kutyák kidőltek a kemény télben. A herceg érdeme, hogy ezeket az arab vadászagarakat helyi, dússzőrű fajtákkal keresztezte, elsősorban a tatárok hajtókutyáival, vagy hosszúlábú juhászkutyákkal, melyek ellenállóak voltak az orosz téllel szemben. Az eredmény pedig az első lépés volt a barzoj kialakításához.

„A barzoj egzotikus kinézetű eb volt, kiváló temperamentummal, emiatt pedig a nemesség körében keresett ajándék. A fajta az orosz arisztokrácia körében különleges becsben állt, és mindig is a cárok és hercegek kutyájaként tartották számon. A szovjet forradalom idején azonban ez a fajta majdnem kiveszett, ám szerencsére megmenekült, és a tenyésztése azóta is virágzik”

Oroszföldön a vadászat ősidőktől fogva mindenki számára szabad foglalkozás volt. Igaz, a hercegek a föld birtokosaiként e téren is különleges jogokkal és előnyökkel bírtak. A meghódított területeken a legjobb vadászok például a hercegek tulajdonába kerültek. A jó vadászterület egyébként is nagy értéknek számított, és ezeknek az irányítására fővadászokat – a 18. századtól jegermejszternek hívták őket – neveztek ki. Ők szervezték és irányították a vadászatokat. S hogy miért állt oly nagy becsben a vadászat, és miért volt oly nagy úr a fővadász, azt a tradíciókon kívül magyarázzák az ebből származó bevételek is.

„Az udvari vadászat a 17. század utolsó harmadától vált a cárok állandó foglalatosságává. Különleges világ volt ez a maga szabályaival, ceremóniáival, amely mindenek előtt a cári udvar, valamint az uralkodó fényét és hatalmát volt hivatott demonstrálni az alattvalók és a külföldi vendégek előtt”

Leírások sora bizonyítja, hogy a pompás kivonulásokra nagykövetek, kereskedők, nemesek sora érkezett. Egy 1651-es feljegyzésben egy szemtanú leírja, ahogy Pokrovszkoje faluba megérkezett vadászatra az udvar. A menet élén haladt a „hálószoba”, ezt követte hármas sorokban 300 fiatal nemes, ezután ötös sorokban, díszegyenruhában és karabélyokkal szintén 300 lovas íjász, majd 500 lovas pallossal és pisztollyal. Aztán negyven csődört vezettek gazdag hámban, aranyozott és ezüst láncokkal, valamint aranyozott takarókkal és szőnyegekkel borított nyergekkel. Őket tartalék lovak követték, majd utánuk vonult maga a cár egy angol kocsiban. A cárt bojárok, a duma emberei, magas rangú csinovnyikok és nemesek kísérték.

„Saját bevallása szerint Nagy Péter nem rajongott a vadászatért”

Annál inkább a fiatalon meghalt II. Péter, aki rövid uralkodása alatt sok időt töltött a Moszkva melletti Izmajlovóban, és a legszívesebben kutyákkal hajtatta fel a vadat. Anna Ioannovna szintén szenvedélyes vadász volt, imádott kutyákkal vadászni, és Carszkoje szelóban egész kis vadasparkot rendezett be. Imádott célba lőni, és a cári palota minden szegletében töltött fegyverek voltak, és ha megpillantott egy madarat, az ablakból azonnal lelőtte. Erre a célra az udvarba speciálisan rengeteg madarat telepítettek. Anna Ioannovna utódja, Erzsébet szintén sok időt töltött Carszkoje szelóban, és innen gavallérok kíséretében mindig férfi ruhában, látványos ceremóniákkal kísérve lovagolt ki a vadászatokra.

„II. Katalin fiatalon Oranienbaumban építtetett egy kis rezidenciát, és ide kitelepülve katonás életet élve hódolt szenvedélyesen a vadászatnak. Az évek múltával szenvedélyes vadászból inkább csak a vadászatok szemlélőjévé vált, a cári vadászatok hagyománya azonban folytatódott”

A 19. században uralkodó cárok között is voltak nagy vadászok. II. és III. Sándor elsősorban nagy vadakra, medvére, bölényre, jávorszarvasra ment, II. Miklós pedig a fegyveres vadászatot szerette különösen. A feljegyzések alapján utoljára 1914. március 9-én vadászott, és ezzel le is zárult az udvari vadászatok története.

(A cikk eredetileg a Vadászlap című magazinban jelent meg)

MEGOSZTÁS

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.