Emmanuel Macron pekingi látogatásával, és az ennek nyomán fellángolt vitákkal ismét a figyelem középpontjába került Európa jövőjének és szűkülő mozgásterének a kérdése. Beszélhetünk-e politikai értelemben Európáról, avagy ez csupán földrajzi kategória? Milyen kilátásokat sejtetnek a kontinens jövőjéről alkotott francia, német és lengyel elképzelések? Melyik felel meg a leginkább a magyar érdekeknek? Van-e Európának ereje ahhoz, hogy önálló pólus legyen? Francia, német és lengyel jövőképek versengése a globális hegemónia fenntartását célzó amerikai erőpolitika árnyékában. A cikk eredetileg a Demokrata című hetilapban jelent meg.

Az eddig ismert Európának búcsút inthetünk. Az Ukrajnában dúló háború egyik legnagyobb vesztese Európa. A régi Európa vereséget szenvedett. Politikai értelemben már régen nem számít önálló pólusnak, és folyamatosan veszít kétségkívül tekintélyes gazdasági súlyából is. Az elkényelmesedett „öreg hölgy” már nem több mint Amerika vazallusa, az egyre mélyebb válságban lévő Európai Unió pedig a szétesés felé halad. Egymást érik Európa jelenével, és még inkább a jövőjével kapcsolatban a pesszimista helyzetértékelések, és a rosszabbnál rosszabb forgatókönyveket felvázoló prognózisok.

„Európa tényleg nehéz időket él át”

A kontinensen kitört egy a második világégés óta nem tapasztalt méretű háború, ami önmagában is hatalmas kihívás. Már a koronavírus járvány is megrázta Európát, az orosz-ukrán háború pedig csak fokozta nehézségeket. Megrendült a biztonság, az Oroszországgal vívott gazdasági háború, az energia ellátás bizonytalansága és megdrágulása pedig elszabadította az inflációt. Az európai társadalmak megfeszültek, a háború pedig megmutatta az EU gyengeségeit. Mert az Európai Unió válsága bizony nem 2022-ben, de még csak nem is a pandémiával kezdődött. Európa belekényelmesedett a jólétbe, évtizedeken át nem költött a biztonságára, elhanyagolta a katonai képességeit, az érdekek helyett az ideológiák vezérelték, ez az átgondolatlan politika a bővítések jelentette kihívással párosulva gyengítették a belső kohézióját – különösen megmutatkozott ez a kovid járvány idején, majd most kisebb mértékben, de érződik a szankciók bevezetése kapcsán is –, ráadásul ebben a nihilben egyszerűbb volt elhinni, hogy a történelem tényleg véget ért. Ebből az álomból a brüsszeli elitet nem ébresztette fel a Krím, majd rá egy évre a migráns válság sem, a 2022-es év pedig a maga durva valójában megmutatta, hogy háborúk voltak és lesznek.

„Az <öreg kontinens> elitje belekényelmesedett a jólétbe, és ennek fenntartása érdekében kiszolgáltatottá tette Európát”

A biztonságát Amerikának szervezte ki, a gazdaság versenyképessége pedig az orosz olajon és gázon, valamint a Kínával folytatott kereskedelem előnyein alapult. Az olcsó energiahordozók biztosították az európai gazdaság versenyképességét, az olcsó kínai munkaerő pedig többet tett az európai infláció féken tartásáért, mint az összes központi bank együttvéve. Európa virágzása, jóléte tehát Oroszországra és Kínára épült, míg a biztonsága az Egyesült Államokra. Az eddigi világnak azonban vége! A világ óriásit változott, a radikális bizonytalanság időszakába lépett, amelyben látványosan kiütközik az évtizedek elhibázott politikájából következő sebezhetőség. A bajokat tetézi a politikai elit régen látott gyenge minősége. Nincsenek igazi államférfiak, akik a kiélezett helyzetben helyes irányba terelnék a dolgokat. Ez az elit inkább csak sodródik. Jól mutatja a helyzetet, hogy a hatalmas kihívások közepette az Európai Parlament elnöke például a legfontosabbnak azt nevezte, hogy az Európai Unió továbbra is támogassa Ukrajnát a szabadságáért, békéjéért és méltóságáért folytatott harcban.

„Az Ukrajnában zajló háború mindennél élesebben rámutatott a problémákra, egyben generálta az Európán belüli erőviszonyok átalakulását”

Mindenek előtt arra mutatott rá, hogy Európa nem képes megvédeni önmagát. Nincs önálló hadserege, a tagországok sem költöttek eleget a védelemre, a hadiipar leépült, a NATO pedig lényegében az amerikai érdekeket szolgálja. De arra is, hogy Európa gazdasága sem versenyképes az olcsó energiahordozók és az olcsó kínai munkaerő nélkül. Arról már nem is beszélve, hogy nemcsak a háború közvetlen hatásai gyengítik, hanem még a legnagyobb szövetségese is. A német elit csendben tűri, hogy Amerika megalázza, a lengyelek pedig éppen az amerikai hullámra felülve, akár az európai érdekekkel is szembe menve építik középhatalmi, kisbirodalmi álmait.

„E vazallus mentalitás virágzása közepette érthetően nagyot szólt, amikor Pekingi tárgyalásairól hazatérőben Emmanuel Macron egy interjúban ébredésre szólította fel Európát”

A francia elnök szerint Európa feladata a „stratégiai autonómia” megteremtése, ezért csökkentenie kell a függőségét az Egyesült Államoktól, és el kell kerülnie, hogy belerángassák a Kína és az Egyesült Államok közötti, Tajvan körüli konfliktusba. Óva intett a Kína és Egyesült Államok közötti ellentét felgyorsulásától, amely miatt sem idő, sem pénzügyi eszközök nem maradnak a stratégiai autonómia létrehozására. „Vazallusokká válunk, miközben lehetnénk a harmadik pólus, ha marad ennek megteremtésére néhány évünk! A mi prioritásunk nem az, hogy alkalmazkodjunk mások menetrendjéhez” – fogalmazott Emmanuel Macron. Ebben a szellemben a francia és az európai érdekekből kiindulva igyekezett fenntartani a párbeszédet Vlagyimir Putyinnal is. Egyáltalán érzi ugyanis úgy, hogy Oroszország egzisztenciális fenyegetést jelentene Franciaország számára. Mint ahogy tisztában van azzal is, hogy Oroszország nélkül nem lehet beszélni európai biztonságról, és az versenyképességet is erősítené a kapcsolatok helyreállítása.

„A francia és az európai érdekeket tartotta szem előtt kínai látogatásán is”

Miközben ugyanis a vele együtt Pekingben tárgyaló Ursula von der Leyen az az emberi jogi helyzet romlása és az ujgurok miatt aggódott, majd elvárta, hogy Kína olyan igazságos békéhez járuljon hozzá, amely tiszteletben tartja Ukrajna szuverenitását és területi integritását, Macron milliárdos üzleteket ütött nyélbe. Az Airbus bővíti kínai leányvállalatát, és újabb 160 utasszállítóra, valamint 50 helikopterre kapott megrendelést. Partnerségi megállapodást kötött a két energetikai óriás, az EDF és a CGN, a Suez pedig az LNG területén működik együtt a kínaiakkal. A L’Oréal  az Alibabával üzletel, és milliárdos megállapodások születtek az élelmiszeripari együttműködésről is. Macron tehát felvillantott valami realizmust a mai felbolydult, moralizáló nyugati világban.

„Nem meglepő, hogy azonnal megkapta érte a magáét a szövetségeseitől”

Donald Trump azzal vágott oda, hogy Hszi Csin-ping hátsóját nyalja, Marco Rubio republikánus szenátor pedig kilátásba helyezte, hogy az Egyesült Államok majd inkább Kína megfékezésére összpontosít, Európa pedig kezdjen az ukrajnai háborúval, amit akar. A  The Wall Street Journal szerkesztőségi cikkében úgy fogalmazott, nem a mostani a legjobb pillanat arra, hogy Macron elődje, Charles de Gaulle nyomdokaiba lépjen, és megpróbálja eltávolítani Európát az Egyesült Államoktól. De messze nem örült mindenki Európában sem Macron nyilatkozatának. A német kereszténydemokrata Norbert Röttgen szerint a francia elnök szuverenitásról alkotott elképzelésével egyre inkább elszigeteli magát Európában.  Mint hozzátette, az ominózus nyilatkozatban kifejtett nézetek Európa számára külpolitikai katasztrófává változtatták Macron útját. A Zöldek EP képviselője Reinhard Butiköfer az Európai Bizottság elnökének hozzáállását hozta fel ellenpéldának – azét a von der Leyenét, akinek súlyát és az Európai Unió elismertségét jól mutatja kínai, és korábban az EU vezetőjéhez méltatlanul megalázó törökországi fogadtatása – hiszen szerinte Macron vágyálma az EU stratégiai autonómiájáról és a harmadik szuperhatalommá válásról túl van egy határon.

„E néhány megszólalásból, sőt egyesek hallgatásából is látjuk, hogy az Európai Unió mozdonyaként számon tartott Németország jelenlegi kormányzó elitje milyen vízióval rendelkezik Európáról. Ez a csapat igazi vazallusként viselkedik, teljes mértékben igazodik Amerikához”

Nem véletlenül, hiszen a koalíció leghangosabb része, a Zöldek atlanti bekötöttsége annyira egyértelmű, hogy még a látszatra sem ügyelnek. Így a külügyi tárcához talán nem véletlenül ragaszkodó Annalena Baerbock azt a Jennifer Morgant, a Greenpeace nemzetközi környezetvédelmi szervezet amerikai vezetőjét jelölte a minisztérium államtitkárának. Addig persze csak miniszteri megbízottnak, amíg nem kapta meg a német állampolgárságot. Azért csendben jegyezzük meg azt is, hogy Berlin Európáról alkotott hagyományos elképzelése, ha a francia hagyományokat lenyesve is, de lényegében nem nagyon különbözik Párizsétól. Ahogy a franciák, úgy a németek is erős Európában érdekeltek. Igaz, soha nem szólnak be olyan élesen Amerikának, de azért az érdekeik mellett kiálltak.

Így például még a harmatgyenge Olaf Scholz is lázadni kezdett az elektromos járművek erőltetett térnyerése, így a német autóipar tönkretétele ellen. De a Zöldek hangos tiltakozása ellenére a jelenlegi kancellár is elment tavaly Kínába, meg is ígért mindent, aztán persze nem lett a sok ígéretből semmi. De Berlin sem akarja veszni a kínai kapcsolatot, így Macron után azonnal küldöttséget menesztett Pekingbe. Nem sok jót ígér azonban, hogy éppen a Kína ellenes Annalena Baerbock vezetésével. A német Európa-képpel tehát a legnagyobb baj az, hogy Berlin jelenleg Amerika uszályában néha morogva sodródik, és képtelen megvalósítani az eredeti elképzeléseit.

„Nem így a lengyelek. Varsó megérezte a geopolitikai pillanatot, és az Ukrajnában kirobbant háborút próbálja felhasználni saját középhatalmi álmainak kiteljesítésére, valamint a német és az orosz kérdés lerendezésére”

A lengyelek láthatóan attól sem riadnak vissza, hogy saját problémáikat adott esetben globálissá tegyék, és akár a NATO-t is belesodornák a háborúba, és így oldanák meg a kérdést. Jól mutatja ezt a hozzáállást Mateusz Morawiecki  minapi kijelentése, miszerint, ha nem védjük meg Ukrajnát, globális konfliktust kockáztatunk. A lengyel kormányfő szerint amennyiben Ukrajna vereséget szenved az Oroszországgal vívott háborúban, Kína úgy dönthet, hogy röviddel ezután megszállja Tajvant.  Morawiecki nem kertelt, amikor úgy fogalmazott, hogy Európa jövőjét az Ukrajna szabadságért folytatott küzdelmének kimenetele alakítja. Varsó tehát a jelenlegi háborún keresztül erősítené európai pozícióit, és ebben egybeesnek az érdekei legfőbb szövetségesének, az Egyesült Államoknak a céljaival. Rövid távon legalábbis. A túl szoros kötődés Amerikához azonban gyengíti is a lengyel pozíciókat, ráadásul Varsó ezzel egyértelműen mélyíti az árkokat Európán belül. Közben roham tempóban duzzasztja fel a hadseregét, és oroszellenes alapon Ukrajna, a baltiak, Moldova és Románia bevonásával épít szövetségi rendszert maga körül, amelyhez támogatóként megnyernék a weimari partner franciákat is. Az e körben leginkább szószátyár és az duzzadó önbizalomtól elővigyázatlan ukránok nem is titkolják, hogy a saját képükre formálnák Európát. Hát, ez aligha tetszik majd mindenkinek!

„E három kirajzolódó Európa-kép közül mindegyikben van figyelemre méltó elem, a magyar érdekeknek azonban jelenleg leginkább talán a francia elképzelés felelne meg. Már amennyiben a nagyképet, Európa globális helyét nézzük”

A fentiekből azonban világosan látszanak Macron víziójának a gátjai is. Nem véletlen, hogy a francia elnök már öt éve beszél a stratégiai autonómiáról, ám e téren még egy lépést sem tudott tenni. Sőt, a helyzet ma rosszabb, mint öt éve. Egyrészt azért, mert sokan még mindig nem látják – vagy csak nem akarják észrevenni – az új realitásokat. Az európai elit egy meghatározó csoportjának még mindig kényelmesebb Amerika árnyékában politizálni, mint a szuverenitás rögös útját járni. S akkor ennek az elitnek az amerikai szocializáltságáról, bekötöttségéről még nem is beszéltünk. Az Egyesült Államok tehát egyelőre olyan befolyással van Európára, hogy képes megakadályozni annak önállósodási kísérleteit. Ha kell a védőernyő elvételével zsarol, ha kell, a gazdasági függőséget erősíti, mint az orosz energiahordozók kiszorításával, ha kell, akkor pedig még szankciókat is bevet, vagy legalábbis meglebegteti annak a lehetőségét. Azokat a politikusokat pedig, akik nem állnak be a sorba, egyszerűen megpróbálja a belügyekbe beavatkozva eltávolítani a hatalomból. Példák sorát láthattuk erre Bulgáriától Olaszországon át Csehországig, de talán Németországban sem véletlenül került épp a legkritikusabb időszakban egy gyenge, a belső instabilitásával elfoglalt, saját országát gyengítő koalíció kormányra.

„Ráadásul olyan időket élünk, amikor a hegemón pozícióját elengedni nem akaró Amerika ellentmondást nem tűrően felsorakoztatja maga mögé a formálódó globális Déllel szemben a nyugati blokkot”

Mert számára Európa az összeomló amerikai világrend védelmében folytatott nagyhatalmi háborúk, ezen belül is elsősorban az Oroszország elleni háború eszközeként hasznos. Mint a hidegháborúban. Közben a globális erőviszonyok átrendeződése nemcsak marginalizálja Európát, hanem az Európai Unión belül is kiélezi az ellentéteket, mélyíti az egyébként is meglévő  árkokat. Mindez pedig nem abba az irányba hat, hogy Európa a saját érdekeiből kiindulva politizáljon, és ehhez még megfelelő erővel is rendelkezzen.

(A cikk eredetileg a Demokrata című hetilapban jelent meg.)