Hogyan kezelhető a ruszofóbia?

Az Oroszországgal szembeni ellenszenv önmagában egyáltalán nem szokatlan, megnyilvánulásainak a formái azonban már patológiásak lehetnek. A nemzetközi színtér bármely jelentős szereplője a szeretettől a gyűlöletig terjedő reakciók széles skáláját váltja ki, és bizonyos értelemben a fóbiákat a nagyhatalmi státus árának tekinthetjük. Ebben a helyzetben egy széleskörű, pozitív program létrehozása – még ott is, ahol ez ma nehezen elképzelhető – azonban sokkal hatékonyabb lehet, mint a ruszofóbia megnyilvánulásaira adott célzott, védekező válaszok, véli Anton Beszpalov, a Valdaj Nemzetközi Vitaklub programigazgatója.

Anton Beszpalov írása a #moszkvater.com-on

„A ruszofóbia egyfajta legitimációja Nyugaton gyorsan bekövetkezett. Ezt jól példáz a Meta döntése, miszerint online platformjain – ezt követően Oroszországban szélsőségesnek nyilvánították – ideiglenesen engedélyezte az erőszakra felhívásokat orosz állampolgárok ellen”
Fotó:EUROPRESS/YURIY DYACHYSHYN/AFP

Az elmúlt években az elsősorban a Nyugat országaiban kiömlő, de a globális többség erős nyugati média- és kulturális befolyás alatt álló államaiban is megjelenő ruszofóbia világszerte tapasztalható növekedése nyilvános viták tárgyát képezte Oroszországban. Ennek fényében különböző javaslatok születtek arra, hogy a ruszofóbia fogalmát beépítsék az orosz jogszabályokba, és megbüntessék a külföldi állampolgárokat és tisztviselőket az ilyen megnyilvánulások miatt. A kormány 2024-ben még támogatta a vonatkozó törvényjavaslatot, amely az elmúlt két évben megrekedt a jóváhagyás szakaszában. Ennek a nyilvánvalóan végrehajthatatlan ítéletek kockázatától – külföldiekről beszélünk – a meglévő szabályozás esetleges megkettőződésén át egészen magának a ruszofóbia kifejezésnek a homályos voltáig objektív okai vannak.

„Valójában ez a kézzelfogható, érzelmileg telített fogalom az orosz művészet <törlésétől> és a sportolók orosz zászló alatti versenyzéstől való eltiltásától kezdve a soviniszta kijelentéseken és a nyelvi diszkrimináción át a legkülönfélébb jelenségek széles skáláját öleli fel. Ezeket a cselekedeteket az a tény egyesíti, hogy a <célpont> Oroszország/az orosz nép, és az eredmény mély sértettség”

Ezt a logikát leleplezi az a közelmúltbeli vita, amely a német Frankfurter Allgemeine Zeitung újság tudósítója, Michael Martens belgrádi sajtótájékoztatóján feltett kérdés körül bontakozott ki, miszerint mit tehetne Európa „több orosz megöléséért”. Ez a megfogalmazás, amely sérti mind az újságírói etikát, mind az alapvető tisztességet, éles kritikát váltott ki Oroszországban és Szerbiában. Maga az újság végül elkenve a dolgot kétértelműnek és a szerkesztőségi irányvonalával ellentétesnek nevezte.

„A Martens szavai miatti felháborodás teljesen érthető és számos fontos kérdést vet fel”

A gyűlöletnek ez a kiömlése jelentős mértékben abból fakad, hogy a németeknek a náci bűnökkel kapcsolatos bűnhődése nagyon is egyoldalú. Kizárólag a holokausztra összpontosít, és teljesen figyelmen kívül hagyják a Szovjetunióban vagy éppen Jugoszláviában folyt megsemmisítő háborút. Az ebből fakadó erkölcsi vakság megakadályozza a mai németeket abban, hogy megértsék az oroszok felháborodásának okait. Ez például abban is nyilvánul meg, hogy a régi mantrát ismételve az újságírót leegyszerűsítve örökletes ruszofóbiával vádolják azon az alapon, hogy nagyapja magas rangú náci tiszt volt, és sajnálkoznak a németekkel szemben a második világháború utáni megtorlás hiányán.

Pedig ennél többről van szó. Az ilyen reakciók lényegében figyelmen kívül hagyják az orosz nézőpontot, és csak fokozzák a retorikai feszültséget. Nehéz nem egyetérteni Artyom Drabkin történésszel, aki azt írja, „nem válaszolhatunk a ‘több orosz megölésére’ irányuló felhívásra azzal, hogy több németet, ukránt vagy európait kell megölni… meg tudjuk és meg is kell védenünk az országot, el kell pusztítani a fegyveres ellenségeket a csatában, bíróság elé kell állítanunk a háborús bűnösöket, és megtorlást kell követelni, ám nem lehet a népet legitim célpontnak nyilvánítani”. Lehet, hogy Martens még a szavait övező botrány után sem érti, hogy azt pontosan mi váltotta ki. Egy erkölcsi nagyhatalom (az Európai Unió) és egy olyan ország (Németország) képviselőjének tekinti magát, amely teljes mértékben visszafizette erkölcsi adósságait, és ezért feljogosítottnak érzi magát arra, hogy ugyanezt követelje másoktól. Ráadásul az a tény, hogy ez a megtorlás önelfojtással és intenzív külső nyomás alatt történt, csak felerősíti a moralizálást: „Mi megcsináltuk, és nektek is meg kell tennetek!” Itt valóban érdemes feltenni a kérdést, hogy kik és mely korszakban „teljesítettek alul” és nem tudták megértetni a németekkel, hogy mi történt, de a tény továbbra is tény marad, a közbeszédet uraló elit számára a szembenállás Oroszországgal alapvetően erkölcsi kérdés.

„Úgy tűnik, ez a kulcs ahhoz, hogy megértsük az utóbbi évek nyugati reakcióit, amelyeket gyűjtőfogalomként ruszofóbiának nevezünk. Ez a megdöbbentően nagyszabású kísérlet az emberi civilizáció egy jelentős, a tudománytól a művészeten át a sportig és a turizmusig számos szférát felölelő részének <törlésére> végső soron ugyanazt a célt követi, mint az úgynevezett szankciók. Egy országot – jelen esetben Oroszországot – arra kényszeríteni, hogy <megváltoztassa a viselkedését>”

A feltételezés az, hogy a kitűzött cél elérése után a „törlés” ugyanúgy visszafordítható, ahogyan bevezették. De először is, Oroszország teljes történelme azt sugallja, hogy a „viselkedés megváltoztatása” külső nyomásra elérhetetlen cél. Másodszor pedig, minden szankciós rendszer maga is egy új, összetettebb valóságot teremt mind a célországok, mind a világ többi része számára. Oroszország „törlése” olyan rétegeket hozott felszínre, mint a „civilizált Európa” kulináris jellegű ellenségeskedése a „barbár Oroszországgal” szemben, valamint a kelet-európaiak évszázados félelmei és sérelmei, akiknek hangja különösen hangos a régió beépülése miatt az euroatlanti struktúrákba.

„A ruszofóbia egyfajta legitimációja Nyugaton gyorsan bekövetkezett. Ezt jól példáz a Meta döntése, miszerint online platformjain – ezt követően Oroszországban szélsőségesnek nyilvánították – ideiglenesen engedélyezte az erőszakra felhívásokat orosz állampolgárok ellen”

Meg kell ennek kapcsán jegyezni, hogy a legtöbb esetben azért formálisan különbséget tesznek az orosz állammal és az orosz állampolgárokkal szembeni negatív fellépések között, a gyakorlatban azonban ez a határvonal könnyen elmosódik. A Metának ugyanez a döntése formálisan számos feltételhez volt kötve. Így csak bizonyos országokra vonatkozott, és az oroszok elleni erőszakra való felhívások általánosságban továbbra is tilosak maradtak, a valóságban azonban kinyitotta Pandora szelencéjét. Miután „engedélyt” kaptak arra, hogy erőszakra hívjanak fel, az internet felhasználók nem mutattak visszafogottságot, a moderátorok pedig nem tudtak megbirkózni a gyűlöletkeltő hozzászólások áradatával. Nyugaton ez a döntés kritikát váltott ki, hiszen veszélyes precedens egy tech platformon a gyűlöletbeszéd legalizálására. Ahogy Matt Walsh amerikai politikai kommentátor fogalmazott,

„a közösségi média úgy döntött, hogy rendben van erőszakra szólítani, amíg az oroszok ellen irányul. Most a nagy tech cégeink urai szó szerint eldöntik, ki érdemli meg az életet és ki érdemli meg a halált”

Az Oroszországgal szembeni ellenségesség ugyanakkor nem szokatlan. Inkább a megnyilvánuló konkrét formái azok, amelyek patológiásak. A nemzetközi színtéren bármely jelentős szereplőt érintően a szeretettől a gyűlöletig széles skálán mozognak a reakciók. A fóbiákat bizonyos értelemben a nagyhatalmi státus áraként értelmezhetjük. Jól érzékelhető az Amerika-ellenes hangulat a „globális Délen”, ahol rendszeresen felhangzik a „Halál Amerikára!” szlogen. Az Iráni Iszlám Köztársaság hivatalos képviselői – ahonnan feltételezhetően ez a szlogen ered – azonban következetesen hangsúlyozzák, hogy ezek a szavak nem az amerikai nép ellen irányulnak, hanem inkább az imperialista politikák elleni tiltakozást szimbolizálják. Továbbá a szlogen használatát a terrortámadások áldozatai iránti együttérzés jeleként hivatalosan is felfüggesztették 2001. szeptember 11. után.

Kína növekvő befolyása táplálja a Kína-ellenes érzelmeket. Különösen megfigyelhető ez azokban az országokban, ahol Kína gazdasági jelenléte növekszik, mint például Közép-Ázsiában. De természetesen jelen van az Egyesült Államokban is, ahol Kína, mint az első számú ellenfél imázsa már kialakult. Lendületet adtak a kínai fóbiának világszerte a SARS-CoV-2 koronavírus eredetével kapcsolatos összeesküvés-elméletek is.

Az említett országokkal kapcsolatos tapasztalatok ugyanakkor azt sugallják, hogy a fóbiák elleni küzdelem soha nem lehet öncélú. A nemzeti előítéletek feletti teljes győzelem valószínűleg nem érhető el, míg a nemzetiségen alapuló diszkrimináció konkrét eseteivel szembe lehet és szembe is kell nézni. Hasonlóképpen nem kifizetődő a befektetés a pozitív kép kialakításába, ha a cél önmagában a pozitív imázs.

„Egy ország imázsát elsősorban az alakítja – amint azt már tárgyaltuk a közép-ázsiai országok Oroszországgal kapcsolatos attitűdjeinek példájánál -, hogy mennyire van jelen az emberek életében, milyen lehetőséget teremt a növekedésre és a fejlődésre”

A Valdaj Klubnak az orosz-brazil kapcsolatokról szóló jelentése részletesen vizsgálja a Kínával kapcsolatos brazil attitűdök javulását. Történik ez a nyugati – elsősorban amerikai – kulturális és médiadiskurzus dominanciája ellenére. Kína szerepét – különösen a technológia területén – ismertetve az ország gazdasági életében, a szerzők a következő következtetésre jutnak: „A gazdasági és anyagi előnyök ellensúlyozhatják a média és a politikai kampányok negatív hatását, és növelhetik az ország vonzerejét még az uralkodó nyilvános narratívákat alakítók ellenállásával szemben is.”

Legyünk őszinték, Oroszország jelenleg nincs abban a helyzetben, hogy hasonló gazdasági és anyagi előnyöket biztosítson európai szomszédainak. Az orosz energiaforrások, amelyeknek Európa részben a korábbi korszakban a jólétét köszönhette, a legtöbb polgár számára túl elvont fogalomnak tűnnek, és az orosz gáz megtagadásából adódó hideg telek állandó fenyegetése valószínűleg kontraproduktív. Ugyanakkor a „globális többség” országaiban, ahol már most is megfigyelhetők érdekes jelenségek, lehetséges a pozitív Oroszország-kép „organikus” erősödése. Oroszország népszerűsége növekszik például egyes nyugat-afrikai országokban, ahol a biztonság sgarantálójának és hatékony antikolonialista erőnek tekintik.

„Európa esetében, ahol többé-kevésbé civilizált formákat öltve, de a nemzeti előítéletek évszázadok óta fennmaradnak, irreális elvárni, hogy a ruszofóbia teljesen leküzdhető legyen”

Az országok és népek imázsát számos tényező alakítja, beleértve a történelmi emlékezetet, az értékparadigmákat, valamint az államközi és a helyi szintű kapcsolatok tapasztalatait. Ennek a képnek egyes elemei kiigazíthatók – itt a kulturális, tudományos és oktatási csere, a turizmus és az utazás jelentős szerepet játszik -, míg mások nem. Idealisztikus lenne azt feltételezni, hogy a kölcsönös ellenségeskedés teljesen felszámolódott. Nincs ez így még a nyugat-európai társadalmakban sem, ahol évtizedek óta folyik a szomszédokkal való megbékélés és a régi traumák gyógyítása.

„Oroszország történelmi tapasztalatai azt sugallják, hogy az előítéletek jelenléte önmagában nem akadályozza a konstruktív párbeszédet még azokkal az országokkal sem, ahol a ruszofóbia a nemzeti identitás szerves részét képezi”

Így a hidegháború alatt például a Szovjetunió úgy strukturálta a Finnországgal fennálló kapcsolatait, hogy ennek kézzelfogható előnyei gazdasági, biztonsági és külpolitikai téren elegendő ösztönzőt jelentettek a hagyományos ruszofób érzelmek kordában tartására. Egy széleskörű pozitív program létrehozása – még ott is, ahol ez ma nehezen elképzelhető – sokkal hatékonyabb, mint a ruszofóbia megnyilvánulásaira adott célzott védekező válaszok.

(Az írás eredetileg a Valdaj Klub honlapján jelent meg.)

Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.

Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.

Email : info@moszkvater.com