Hogyan érhet véget a háború?

A cikk előző részében körbejártuk, hogy elméleti síkon hogyan nézne ki az Ukrajnában kötendő megállapodás, azaz az orosz-ukrán háborút lezáró béke. Mint azt azonban már többször elmondtuk, egy háború rendkívül összetett folyamat, amelynek nemcsak az elkezdésében, hanem a lezárásában is számos tényező együttes hatása érvényesül.

Somkuti Bálint írása a #moszkvater.com számára

„Figyelembe véve azonban az ukrán katona szívós ellenállását, a súlyos területi veszteségekkel járó forgatókönyvek kizárólag egy már megindult ukrán összeomlás részeként képzelhetőek el. Jelenleg ugyanis nem látszik annak a jele, hogy az orosz fegyveres erők létre tudnának olyan erőfölényt hozni, amely bármelyik kritikus régióban jelentős területek elfoglalásával járna”
Fotó:EUROPRESS/YURIY DYACHYSHYN/AFP

Mivel a szervezett erőszak legmagasabb szintjéről beszélünk, az ilyen típusú ipari háborút szokták magas intenzitású konfliktusnak (high intensity conflict – HIC) is nevezni. A dolgok természetéből fakadóan ezekben a küzdelmekben a katonai szempontok érvényesülnek általában először. Fenti állításnak részben ellentmond az első világháború lezárásához vezető német összeomlás, amelynek egyértelműen összetett és nem kizárólag katonai okai voltak.

Szintén lehet és kell is vitatkozni azon, hogy a második világháború befejezéséhez milyen mértékben járult hozzá a szövetségesek gazdasági, és az ebben gyökerező katonai fölénye. Mindenképpen tanulságos összevetni, hogy a Pz. V. Párduc és a Pz. VI. Tigris műszaki paraméterei felülmúlták a szövetségesek M4 Sherman és T-34-eseinek képességeit, azonban a több mint százezer legyártott amerikai és szovjet harckocsihoz képest elenyésző mennyiségben készültek. Ettől függetlenül a náci vezetés és a japán császárság feltétel nélküli kapitulációjához, illetve ahhoz, hogy a tengelyhatalmak lakossága és társadalma ellenállás nélkül alávesse magát a megalázó feltételeknek, az az egyértelmű és mindenki számára érzékelhető katonai fölény kellett, amelyet a szövetségesek 1945-re kivívtak.

„Guderian korábbi mondását idézve, ha a harckocsi sikerrel jár, győzelem követi. Éppen ezért vannak egyértelmű jelei annak, hogy az első cikkben bemutatott kompromisszumos helyett egy feltétel nélküli megadással végződő béke felé haladunk”

Kezdjük is a legtöbb (nyugati) elemző által favorizált – bár szerintem kevéssé valószínű – kompromisszumos megoldással, amelyet a JP Morgan & Chase nemrégiben közzétett anyaga 50 százalékos valószínűséggel messze a legvalószínűbb forgatókönyvnek tart. Az idevezető úton mindkét félnek a katonai kimerülés jeleit kellene mutatnia. Ez azt jelentené, hogy a jelek szerint megindult orosz nyári támadás – az 1918-as német Michel offenzívához hasonlóan – az ország utolsó tartalékait emészti fel abban a reményben, hogy még mielőtt a jelenleg nem túlságosan biztató ukrán helyzet drasztikusan megváltozik valamilyen előre nem látható erősítésnek köszönhetően, előtte megpróbálja térdre kényszeríteni Kijevet.

„Lássuk be, ennek egyelőre a valóságban nem sok nyomát látjuk, bár a globalista sajtó már többször beharangozta”

Ebben az esetben az offenzíva után, amely jelen forgatókönyvben nem éri el Ukrajna összeomlását, egyértelműen lassulnának, sőt a legtöbb helyen meg is szűnnének az orosz támadások a készletek és/vagy a gazdaság kimerülése miatt. Legyen szó légi offenzíváról vagy szárazföldi műveletekről. Ebben a helyzetben elkerülhetetlenül érkezniük kellene olyan bizonyítható történeteknek, amelyek az orosz katonai eszközök, készletek elfogyásáról, illetve ebből fakadóan kisebb-nagyobb, de tömeges parancsmegtagadásokról szólnak, nem is beszélve a több mint három éve tartó légitámadások ütemének érezhető lassulásáról. Ezt a dolgok logikája szerint az orosz vezetés egyre gyakrabban elhangzó fenyegetése egy esetleges nukleáris csapásról kellene, hogy kísérje.

Amennyiben Ukrajna törekedne egy hasonló kompromisszumos megoldásra, úgy egyre többször beszélne a vezetés arról, hogy minél hamarabb tűzszünetet kell kötni, mégpedig minél hosszabb időre. Illetve, ha nem is vallaná be nyilvánosan, hogy korábbi céljai a határok teljes visszaállításáról meghiúsultak, azonban e háborús célok emlegetése erre kevésbé lenne jelen a hivatalos kommunikációban. Ezt a hadszíntéren – ugyanúgy, mint egy hasonló orosz forgatókönyv esetén – a frontról folyamatosan érkező rossz hírek kísérnék. Engedély nélkül visszavonó alakulatokról, fokozódó légi- és tűzfölényről, illetve parancsmegtagadásról és dezertálásokról szóló hírekkel. Ahhoz, hogy ez a helyzet kompromisszumos békéhez vezessen, ezzel egyidőben Oroszországból is valamilyen válságra utaló híreknek kellene érkeznie.

„A kérdés az, hogy mindkét fenti forgatókönyv esetén a másik fél miért fogadná el a kompromisszumot? Miért állna le a Nyugat, amely vezetésének jelentős része egyértelművé tette, hogy Oroszország felszabdalása a célja? S miért állna le Oroszország, ahol a vezetés egyértelművé tette, hogy a teljes mértékben nyugatpárti és banderista ukrán közfelfogás megváltoztatása is a megindított háború célja?”

Hiszen mindkét féle feltétel teljesülése nélkül a háború újraindítása néhány éven belül garantált. Ugyanis sem az orosz társadalom és elit, sem az ukrán nem fogadná el a körülbelül jelenlegi frontvonal mellett megvalósult kompromisszumot. A kompromisszumos békére vonatkozó nézet fenntarthatatlansága még inkább egyértelművé válik, ha a feltétel nélküli kapitulációhoz vezető utat nézzük.

Az erőviszonyok aránytalansága miatt egy ukrán és egy orosz összeomlás teljesen másképp zajlana le. Kezdjük a valószínűbb ukrán forgatókönyvvel. Az orosz légierő eredményeinek növekedéséből, az egyre hatékonyabban működő orosz felderítési megsemmisítési lánc működéséből, a már ukrán oldalról is elismert orosz offenzívából kirajzolódik egy orosz légi- és tüzérségi fölény képe. A nemrégiben nyilvánossághoz fordult elit Magura (47. gépesített gyalogdandár) parancsnok esetéhez hasonló jelenetre hasonlító, de több ilyen kifakadásra lenne szükség ahhoz, hogy arról lehessen beszélni, az ukrán hadsereg a kimerülés szélén áll. Ebben a forgatókönyvben nemcsak az elmúlt napokhoz hasonló, hátországot ért jelentős és súlyos károkkal járó csapásokról, hanem az egyre nehezebb sőt kilátástalan front helyzetről is folyamatos híreknek kellene érkeznie. Amennyiben ez megvalósulna, az ukrán vezetés jó eséllyel megpróbálná elrendelni az utolsó be nem hívott korosztály, a 18- 24 évesek mozgósítását. A szó szerint Ukrajna jövőjét jelentő korosztály hadrendbe állítása ellen jó eséllyel megindulna az ukrán társadalom ellenállása, amely politikai válsághoz is vezetne.

Mivel megbízható információ az ukrán hadvezetés rendelkezésére álló tartalékokról (élőerő és hadfelszerelés, különös tekintettel a légvédelmi rakétákra) egyértelmű okokból nincs még csak megközelítőleg pontos információ sem, ezen forgatókönyv bekövetkeztének mérlegelésében nem nagyon van más támpontunk, mint az esetleges területi változások latolgatása.

„Ugyan az orosz nagystratégia és stratégia nem egy manőverező győzelemre és egy győztes csatára, vagy hadjáratra, hanem Ukrajna teljes felmorzsolására összpontosít, ezért az elfoglalt területek csak másodlagos szerepet játszanak. Ettől függetlenül vannak olyan földrajzi régiók, vagy városok, amelyek veszélybe kerülése vagy elvesztése egyértelműen a fenti helyzet bekövetkeztére utal”

Az első véleményem szerint ezek közül Harkov nagyvárosa (nem Harkiv, ahogy Kolozsvár sem Cluj-Napoca). A háború előtt több mint másfél milliós település önmagában is jelentős szimbólum, a 2. világháborúban is többször gazdát cserélt. Itt nemcsak Ukrajna második legnagyobb városáról van szó, hanem egy újabb történelmi és társadalmi szimbólumról. Ugyan jelenleg az orosz hadsereg egyértelműen nem rendelkezik a szükséges erőforrásokkal ahhoz, hogy egy ekkora várost egy Bahmuthoz hasonló műveletben megostromoljon, az is tény, hogy jó eséllyel az ukrán hadsereg sem fogja tudni teljes egészében megtartani a települést, ha ostrom alá veszik. Már csak a méretéből kifolyólag sem.

A Szumi, és Csernyigov városok fémjelezte régiókról is elmondhatóak a fentiek. Hasonló lenne a helyzet Odessza, Herszon és Nyikolajev esetében is, azonban a nyugati felderítési információkkal kombinált HIMARS rakéták bizonyítottan képesek elvágással fenyegetni a Dnyeperen átívelő utánpótlási útvonalakat. A Fekete-tengeri flotta ügyetlenkedése miatt jó eséllyel egy nagyobb partraszállás és a tengeri utánpótlás biztosítása sem valószínű. Előzőek természetesen hatványozottan érvényesek lennének abban az esetben, ha az orosz fegyveres erők újra Kijev közelébe jutnának.

„Figyelembe véve azonban az ukrán katona szívós ellenállását, a súlyos területi veszteségekkel járó forgatókönyvek kizárólag egy már megindult ukrán összeomlás részeként képzelhetőek el. Jelenleg ugyanis nem látszik annak a jele, hogy az orosz fegyveres erők létre tudnának olyan erőfölényt hozni, amely bármelyik kritikus régióban jelentős területek elfoglalásával járna”

Összefoglalva a fentieket és a második világháborús szovjet, illetve német példák analógiáját használva, egy – az ukránhoz hasonlóan fanatikus ideológiát valló – nemzet katonai összeomlása csak akkor valószínű, ha az teljes és egyértelműen visszafordíthatatlan. Ugyanúgy, ahogy a jelentős szovjet területi és élőerő veszteségek, illetve a Moszkva előtt álló náci csapatok nem törték meg a szovjet vezetés akaratát, úgy a német területen harcoló szövetséges csapatok sem tudták rávenni a német politikai vezetést, hogy hajlandó legyen beismerni az elkerülhetetlent. Ehhez Berlin eleste és Hitler öngyilkossága kellett. Éppen ezért az ehhez vezető út legvalószínűbb forgatókönyve a haditechnikai és élőerő készletek közel teljes a kimerülése, amelynek időpontját legfeljebb középtávon lehet megjósolni a jelenleg nyilvánosan elérhető információk alapján.

„Mivel a nyugati gazdasági segélyek és az átmeneti csend az ukrán politikában egy gazdasági/társadalmi összeomlást rövid távon nem valószínűsítenek, ezért a háború jó eséllyel tovább dübörög”

Elképzelhető, bár a fentieknél sokkal kisebb valószínűségű, az a forgatókönyv, amelyben az orosz gazdaságra nehezedő nyomás társadalmi elégedetlenséghez vezet, amelyek országszerte kirobbanó tüntetésekben és tömeges megmozdulásokban öltenek testet. Ez a forgatókönyv nagymértékben hasonlítana a Szovjetunió összeomlásakor tapasztaltakhoz. Ennek is számos előjele lenne, kezdve a már említett tömegtüntetésektől, egészen az orosz kereskedelmi partnerek jelzéseiig, amelyek közvetve vagy közvetlenül az egyre romló orosz fizetési morálra, és ezáltal a gazdasági nehézségekre utalnának. Ha a háború még évekig elhúzódik, ennek a forgatókönyvnek is egyre nagyobb az esélye.

„Azonban a 21. század első ipari alapú háborúja olyannyira különbözik a korábbi összecsapásoktól, hogy előre szinte lehetetlen azokat a pontokat meghatározni, amelyek visszafordíthatatlan folyamatokat indítanak meg a harcoló feleknél”

Egy dolgot azonban biztosan ki lehet jelenteni, mivel a kimerülés jeleit egyik fél sem mutatja, a világ nagy része által szorgalmazott kompromisszumos megoldás esélye jelenleg a nullával egyenlő. Így nagyon valószínű, hogy a háború úgy fog véget érni, ahogy elkezdődött. Egy többé-kevésbé váratlan nagy csattanással.

Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.

Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.

Email : info@moszkvater.com