„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Dmitrij Trenyin írása a #moszkvater.com-on
„Várhatóan nem Venezuela lesz az egyetlen célpont, 2026-ban közvetlen veszély fenyegeti Kuba és Nicaragua baloldali rezsimjeit, de Kolumbia és Mexikó is a kockázati zónába kerül. Trump részéről határozott lépések várhatók Grönland teljes amerikai ellenőrzés alá vonására is”
Fotó:EUROPRESS/TOMAS CUESTA/AFP
Különleges katonai művelet
Olyan Ukrajnával kapcsolatos békemegállapodás, amely Oroszország számára kielégítő lenne, 2026-ban nagy valószínűséggel nem jön létre. Az európai uralkodó elitek az amerikai Demokrata Párt és a „deep state” támogatásával vélhetően blokkolni fogják Donald Trumpnak azokat az erőfeszítéseit, hogy Moszkva számára elfogadható feltételekkel érjen el egy békemegállapodást. Sőt, belpolitikai megfontolásokból maga Trump is Oroszország ellen fordulhat, szigorítva az energiahordozók exportját érintő szankciókat, és a korábbinál aktívabban fellépve az orosz „árnyékflotta” tankerei ellen.
„Ilyen körülmények között a Kreml 2025 eleje óta tartó <különleges diplomáciai művelete> megtorpanni kényszerül, a különleges katonai művelet pedig újult erővel folytatódik. Az ukrajnai harcok várhatóan 2026-ban az egész év folyamán tartani fognak”
Az orosz hadsereg haladni fog előre, visszafoglalja az úgynevezett Donyecki Népköztársaság és a Zaporozsjei terület azon részeit, amelyek jelenleg még az ukrán fegyveres erők ellenőrzése alatt állnak. Az orosz csapatoknak sikerül kiterjeszteniük a pufferzónákat a Harkovi és Szumi területeken, és esetleg más irányokban is előrenyomulnak. Az ukrán fegyveres erők hátrálásra kényszerülnek, de az európai országok katonai és pénzügyi segítségének, valamint az ukrajnai mozgósítás kiterjesztésének köszönhetően képesek lesznek tartani az arcvonalat.
Ezzel párhuzamosan a harcok egyre kegyetlenebbé válnak, elsősorban a kétségbeesett ellenfél részéről. Gyakoribbá válnak a véres provokációk, amelyek célja az orosz lakosság pszichológiai destabilizálása. Az erre válaszul tanúsított önmérséklet („a rezsimmel vívunk háborút, nem a néppel”) az ellenfélben a gyengeség és a határozatlanság hamis látszatát kelti, és újabb, egyre vakmerőbb akciókra ösztönzi.
„Emiatt Oroszország kénytelen lesz feladni bizonyos tabukat. A hadszíntér burkolt kiterjedése Ukrajna és Oroszország határain túl is folytatódik”
Az orosz kőolajat szállító tankerek és a mély hátországban lévő objektumok elleni „névtelen” támadásokra „csendes” szabotázs akciók következnek az Oroszország ellen proxy háborút folytató európai államok célpontjai ellen. Az ukránok és európaiak közös, súlyosabb következményekkel járó akciói megtorló csapásokat váltanak ki, és lehetséges, hogy nemcsak Ukrajna területén. A már zajló orosz-európai „nem deklarált háború” intenzívebbé válik, bár közvetlen, nagyszabású katonai konfliktusig 2026-ban aligha fajul a helyzet.
Ukrajna
A jelenlegi kijevi rezsim 2026-ban is megőrzi hatalmát, ám a legfelsőbb szinteken várhatóan átrendeződnek a személyi pozíciók. Amennyiben Zelenszkijt egy korrupciós botrányra hivatkozva távozásra kényszerítik, a helyét a „nehézsúlyú” Zaluzsnij, vagy még inkább a „hajlékonyabb” Budanov veheti át, akit Oroszországban már régóta terrorista- és szélsőségesként tartanak nyilván.
„Ezzel Kijev végérvényesen európai gyámság alá kerül”
Noha Ukrajna helyzete tovább romlik, a lakosság körében még nem várható tömeges „kijózanodás”. Az ukrán társadalom legaktívabb rétegei továbbra is engesztelhetetlenül oroszellenesek maradnak.
Európa
Európa továbbra is a liberális globalizmus földrajzi bástyája marad. Annak ellenére, hogy a régió vezető hatalmai – Nagy-Britannia, Németország és Franciaország – kormányai egyre népszerűtlenebbek, 2026-ban mindannyian képesek lesznek megőrizni pozícióikat. Az „európai elitcsere”, amelyet egyesek az Oroszország és nyugati szomszédai közötti viszony normalizálásának előfeltételeként emlegetnek, ha valamikor be is következik, várat még magára.
„Az európaiak nem annyira egy Oroszország elleni közvetlen háborúra, mint inkább egy hidegháborús mintára épülő, hosszú távú katonai szembenállásra rendezkednek be”
Ez a konfrontáció – amelyet az „európai szabadság és civilizáció orosz barbársággal szembeni védelmeként” tálalnak – az Európai Unió legfőbb kohéziós erejévé vált. Hogy ez az ideológiai alapzat mennyire bizonyul tartósnak, azt az idő dönti el, de 2026-ban várhatóan még kitart a lendülete.
Ugyanakkor az Európa militarizálását célzó gyakorlati lépések valószínűleg elmaradnak a tavalyi év hangzatos bejelentéseitől. Az uniós tagállamok feszült költségvetési helyzete, az amerikai támogatások kiesése miatti kényszerű pótlási kötelezettség, valamint a szociális kiadások drasztikus megvágása miatti választói elégedetlenség érezhetően hűteni fogja a militarista hevületet.
„Az EU-n belüli <különutasság>, amely jelenleg leginkább az egykori Osztrák–Magyar Monarchia területeit érinti, továbbra is fennmarad – noha a tavaszi magyarországi választások kimenetele még bizonytalan -, ám az egyesült Európa politikájára gyakorolt hatása korlátozott marad”
Ennél jóval súlyosabb következménye lesz annak, hogy az Egyesült Államok geopolitikai fókusza a nyugati féltekére és Kelet-Ázsiára helyeződik át. Washington elfordulása az európai integrációtól és a NATO-bővítéssel kapcsolatos szkepticizmusa vezetői vákuumot teremthet a kontinensen, ami felszínre hozhatja az európai nemzetek közötti, régóta elfojtott belső ellentéteket.
Amerika
Az Egyesült Államok pompásan megünnepli függetlenségének 250. évfordulóját, G20-csúcsot rendez és labdarúgó-világbajnokságnak ad otthont. Trump az események házigazdájaként fényesebben fog tündökölni, mint valaha.
„Ennek ellenére az amerikai elnök befolyása csökkenni fog”
Részben amiatt, hogy a republikánusok novemberi félidős választásokon várhatóan elveszítik a képviselőházban a többséget, részben pedig a Republikánus Párton belüli, a MAGA-szárny és a hagyományos pártelit közötti ellentétek mélyülése miatt. Trump 2026-ban sem kapja meg a Nobel-békedíjat, külsőleg öregedőnek és nem mindig adekvátnak tűnik majd. A 2028-as elnökválasztás távoli előjeleként mindkét párton belül megkezdődik a harc a jelöltségért. A politikai polarizáció az Egyesült Államokban tovább éleződik, de új polgárháborúig nem jut el a helyzet.
A januárban Venezuela ellen végrehajtott művelet tettekkel igazolta a trumpi Nemzetbiztonsági Stratégia azon tételét, amely Washington számára a nyugati féltekét tekinti elsődleges prioritásnak.
„Várhatóan nem Venezuela lesz az egyetlen célpont, 2026-ban közvetlen veszély fenyegeti Kuba és Nicaragua baloldali rezsimjeit, de Kolumbia és Mexikó is a kockázati zónába kerül. Trump részéről határozott lépések várhatók Grönland teljes amerikai ellenőrzés alá vonására is”
Bár Kanada tényleges csatlakozása az Egyesült Államokhoz aligha valószínű, Washington nyomása fokozódni fog Ottawára, hogy az szigorúan az amerikai érdekek mentén politizáljon – a kanadaiaknak nem lesz lehetőségük „az EU szárnyai alá” menekülni. Trumpnak a nyugati féltekére fókuszálása nehéz helyzetbe hozza Oroszországot, gyengítheti a nemzetközi presztízsét, különösen egy esetleges kubai rendszerváltási kísérlet esetén (noha második karibi válság nem várható), ugyanakkor ez a stratégiai váltás érezhetően gyengíti Washington Ukrajna iránti érdeklődését is.
Közel- és Közép-Kelet
Benjámin Netanjahu izraeli miniszterelnök folytatja a „zsidó állam biztonsági problémáinak megoldását”, és nemcsak közvetlenül az ország határainál. Számára továbbra is prioritás az iráni rakétapotenciál kérdése. Ebben Netanjahu Trump segítségére számít. A Nicolás Maduro elnök elfogására irányuló művelet sikerén felbuzdulva, ő [Trump] Izraellel közösen megkísérelhet egy katonai akciót az Iszlám Köztársaság ellen, amelynek célpontjai az iráni ballisztikus rakéták lesznek.
„Ahogy a tavaly júniusi 12 napos háború során, a számítás most is azon alapul, hogy az iráni légvédelmi rendszerek nem tudnak majd megbízható védelmet nyújtani, Oroszország és Kína pedig – elítélve Nyugat-Jeruzsálem és Washington lépéseit – nem avatkozik be a konfliktusba Teherán oldalán”
A helyzet magában Iránban 2026-ban feszült marad. A felső vezetésben erősödik a harc a legfőbb vallási vezető utódlási jogáért, az alsóbb rétegekben pedig a nehéz gazdasági helyzet miatti elégedetlenség tömegtüntetésekbe csap át. Hatalmi válság esetén – ami nem feltétlenül 2026-ban következik be – lehetséges az iráni politikai rezsim átalakítása a fegyveres testületek (Iráni Forradalmi Gárda) szerepének növelésével, és az ajatollahok befolyásának csökkenésével. Irán ebben az esetben sem mond le regionális hatalmi igényeiről, de politikájának „revolúciós” foka mérséklődhet.
Kína
Peking számos irányban – nukleáris fegyverek, rakéták, haditengerészeti és légierő – növeli majd katonai erejét, arra törekedve, hogy elérje a katonai-stratégiai paritást az Egyesült Államokkal, és a regionális fölényt felettük a Csendes-óceán nyugati részén.
„A Kína és az Egyesült Államok közötti kapcsolatok tovább romlanak, de egy Tajvan körüli, fegyveres konfliktusba torkolló éles válság valószínűtlen”
A kínai-amerikai viszonnyal párhuzamosan romlik majd Peking és Tokió kapcsolata is. Európa országaihoz hasonlóan Japán is önérvényesítésre törekszik a nagy szomszédos hatalommal való szembenállásban, már nem hagyatkozva az Egyesült Államok automatikus támogatására. A gyakorlatban ez militarizációt jelent, és azt a készséget, hogy szükség esetén befejezzék a saját nukleáris fegyver létrehozását, amihez a megfelelő döntés után csupán néhány hónapra, sőt hétre lenne szükség.
Koreai-félsziget
Észak-Korea tovább erősíti rakéta- és nukleáris potenciálját, valamint szövetségesi kapcsolatait Oroszországgal és Kínával. Így Északkelet-Ázsiában az amerikai–japán–dél-koreai háborús szövetséggel szemben Moszkva, Peking és Phenjan koalíciója áll majd. Mindazonáltal – és részben éppen emiatt – Észak-Korea katonai összecsapása Dél-Koreával és/vagy az USA-val valószínűtlennek tűnik.
Oroszország közvetlen környezete
Az ukrajnai folyamatos katonai szembenállás közepette Oroszország és Belarusz integrációja a Szövetségi Államon belül katonai, ezen belül nukleáris alapon tovább mélyül. Trump pozícióinak gyengülése és Európa fokozódó ellenségessége Minszkkel szemben korlátozni fogja a fehérorosz „többvektorú” külpolitika kilátásait.
„Moldova, amely végérvényesen az EU szatellitjévé vált, aligha kezdeményez fegyveres konfliktust Transznisztriával. Valószínűbb, hogy az Európai Unió megpróbál megegyezni a transznisztriai elittel az Oroszországtól való eltávolodásukról. Transznisztria sorsa véglegesen a különleges katonai művelet eredményei alapján dől el, de ez 2026-ban még aligha következik be”
Örményországban a júniusi választásokon valószínűleg Pasinjan pártja győz, így folytatódik a Nyugathoz való közeledés kurzusa, miközben Jereván megőrzi az Oroszországgal fenntartott, számára előnyös gazdasági kapcsolatokat. Az örmény–azerbajdzsáni rendezést magabiztosan kontrollálja Washington, Ankara, Brüsszel és London; a konfliktus 2026-ban várhatóan nem lángol fel újra. Bakuval Moszkvának hűvös, de alapvetően munkakapcsolata marad. Pragmatikus párbeszéd marad fenn Tbiliszivel is.
Oroszország kapcsolatai Közép-Ázsia országaival erősödnek, de alapjaiban továbbra is túlnyomórészt üzleti jellegűek maradnak. A régió országai kollektíven és egyénileg is fejlesztik külpolitikai többvektorúságukat és építik egyedi identitásukat.
„Ennek keretében az Orosz Birodalomhoz és a Szovjetunióhoz tartozásuk időszakát <átmeneti kisiklásként> ábrázolják, ami fokozatosan távolítani fogja a régiót Oroszországtól”
A „kollektív Nyugat” és a „világtöbbség”
Múlt évtől kezdve a „kollektív Nyugat” fogalma egy közös civilizációt jelöl, de már nem egy egységes politikai blokkot. Az amerikai külpolitika súlypontjának áthelyeződése a birodalomról az anyaországra megfosztja Európát attól a kiváltságos helyzettől, amelyet a hidegháború kezdete óta élvezett.
„Európa a támogatás alanyából az <Erős Amerika> külpolitikai erőforrásává válik. Az új feltételek mellett a NATO fennmarad ugyan az amerikai dominancia és ellenőrzés eszközeként, de az Európai Uniót már gyakorlatilag akadálynak tekintik az amerikai külpolitika számára”
Itt adódik az analógia a Brit Birodalommal, amely a második világháború alatt amerikai szövetséges volt, ám ez nem akadályozta meg Washingtont abban, hogy a birodalom felszámolásán dolgozzon.
2026-ban érdemes újragondolnunk a „világtöbbség” kulcsfogalmát is, amelyet találóan a különleges katonai művelet legelején alkottak meg azon országok csoportjaként, amelyek a „kollektív Nyugatot” elutasítva nem vezettek be szankciókat Oroszország ellen. Ez tehát Oroszország aktuális és potenciális partnereinek köre volt a hirtelen megváltozott nemzetközi helyzetben, semmi több. Hamarosan azonban ezt a fogalmat minden olyan országra alkalmazni kezdték, amely a Nyugat pályáján kívül esik – vagyis a „Nem-Nyugat” szinonimája lett. Innen már csak egy lépés volt a Világtöbbséget – olyan formátumokba szerveződve, mint a BRICS és a Sanghaji Együttműködési Szervezet (SCO)– a kollektív Nyugat (a G7, a NATO és az EU) ellenpólusaként bemutatni.
„Azonban megtenni ezt a lépést annyit jelentene, mint becsapni önmagunkat. 2026-ban a <többség> aligha mutat majd hajlandóságot a mélyebb konszolidációra”
A „többség” minden országa – Kínától Katarig, Kambodzsától Kazahsztánig – elsősorban saját nemzeti érdekei mentén cselekszik majd, beleértve a Nyugattal fenntartott kapcsolatait is. Ez jól látszik az ENSZ-szavazásokon is. Tavaly fegyveres konfliktusok tanúi voltunk az SCO-tag India és Pakisztán, valamint az ASEAN-tag Kambodzsa és Thaiföld között. 2026 küszöbén pedig megromlott a viszony az Öböl-menti Együttműködési Tanács vezető hatalmai, az Egyesült Arab Emírségek és Szaúd-Arábia között (ami azonnal tükröződött a jemeni háború menetében).
„Így 2026-ban folytatódik a többpólusú világ kialakulása – a valóságosé, nem pedig a vágyotté. Ebben a világban a kulcsszereplők az Egyesült Államok és Kína, valamint Oroszország és India lesznek. Nem absztrakt civilizációk nevében lépnek fel, de ténykedésükkel a világ civilizációs sokszínűségét reprezentálják majd, ami a többpólusúság védjegye”
Mindegyik hatalom elsősorban a saját fejlődésére összpontosít, de egyúttal törekszik a környezete „saját képére formálására” is. Hasonló folyamatok zajlanak regionális szinten is, ahol olyan országok válnak vezető hatalommá, mint Brazília, Izrael, Irán, Szaúd-Arábia, Törökország és a Dél-afrikai Köztársaság. A nyugati világ átalakulása újra adhat némi önállóságot Nagy-Britanniának, Franciaországnak, Németországnak és Japánnak, de ha ez be is következik, bizonyosan nem a most kezdődő év során fog megtörténni.
(Szerző: a HSE Nemzeti Kutatóegyetem Világgazdasági és Stratégiai Intézetének igazgatója, az IMEMO RAN vezető kutatója)
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater
