//Szerencsétlenség vagy szabotázs?
Az Estonia komp egy darabját emelik ki a Balti-tengeren az Uto-sziget közelében 1994. november 19-én Fotó:EUROPRESS/LEHTIKUVA/JAAKKO AVIKAINEN/AFP #moszkvater

Szerencsétlenség vagy szabotázs?

Huszonöt esztendővel ezelőtt, 1994. szeptember 28-án kora hajnalban elsüllyedt a Tallinnból Stockholmba tartó Estonia komp az éjszakai viharban. A tragédia 852 halálos áldozatot követelt. A mai napig tart a vita arról, vajon mi volt a szerencsétlenség oka.

Az Estonia komp egy darabját emelik ki a Balti-tengeren az Uto-sziget közelében 1994. november 19-én Fotó:EUROPRESS/LEHTIKUVA/JAAKKO AVIKAINEN/AFP #moszkvater
Az Estonia komp egy darabját emelik ki a Balti-tengeren az Uto-sziget közelében 1994. november 19-én
Fotó:EUROPRESS/LEHTIKUVA/JAAKKO AVIKAINEN/AFP

Vélhetően nem voltak sokan azok, akik 25 éve, az Estonia komp elsüllyedése után azt gondolták, hogy még 2019-ben is bírósági ítéletre kell várni a tragédia ügyében. Persze, a katasztrófával kapcsolatban annyi hír kelt szárnyra, hogy ezen egyébként egy pillanatra sem csodálkozhatunk. A vizsgálatokat már 1997-ben nagyon hamar lezárták, és ha valaki feszegetni kezdte a tragédia okát, felelősöket keresett, akkor a bürokrácia és a jog útvesztőiben addig bolyongott, míg végül feladta a küzdelmet.

Ugyanakkor például a svéd Áldozatok és Hozzátartozók Alapítványa nem tartozott ezek közé, és az sem vette el a kedvüket az igazság felkutatásától, hogy a tallinni igazságügyi minisztérium 2018 decemberében új körülmények híján elutasította a kérelmüket. Ám ebbe nem nyugodtak bele.

„Vélhetően október 24-én születik meg a tallinni közigazgatási bíróság döntése arról, hogy a tárca jogszerűen utasította el az alapítvány beadványát, vagy kötelezi az észt kormányt a baleset okának további vizsgálatára”

De nézzük, vajon mi is történt 1994. szeptember 28-án a hajnali órákban a Balti-tengeren. A komphajót 1979-ben építették és szeptember 11-én szentelték fel, és majd egy esztendő múlva, 1980. június 29-én norvég zászló alatt kezdte meg a szolgálatát a Balti-tengeren. Többszöri tulajdonosváltást követően 1993 januárjában került az Észtországban bejegyzett hajótársaság, Estline Marine Co. Ltd. tulajdonába, ahol előbb átkeresztelték Estonia névre, majd forgalomba állították az észt főváros Tallinn, valamint a svéd főváros Stockholm közötti szakaszon.

Azon a szeptember végi napon a Balti-tenger egész nap viharos volt, 100 km/h-s erősségű szél fújt, és nem voltak ritkák a 10 méternél is magasabb hullámok. Ennek ellenére az Estonia kifutott Tallinnból 989 személlyel, 42 teherautóval és 34 személygépkocsival a fedélzetén. A komphajó 30-31 km/h-s sebességgel haladt, és a kapitányi napló bejegyzései arra utalnak, hogy az Estonia még ilyen körülmények között is tartotta magát a menetidőhöz, azaz szeptember 28-án, délelőtt fél tízre beérkezik a stockholmi kikötőbe. Ám erre már sosem került sor…

„Ugyanis 0 óra 55 perckor az orrkapu irányából két, egymást követő fémes dörrenés hallatszott, és az ügy kivizsgálása céljából Avo Phit kapitány néhány szolgálatos matrózt küldött előre, hogy felderítsék a titokzatos hang okát”

Ők azonban néhány perc múlva dolguk végezetlenül tértek vissza, nem észleltek semmi rendkívülit. Mint kiderült, ez volt az a pillanat, amikor eldőlt az Estonia sorsa, ugyanis az öt szinttel feljebb lévő parancsnoki hídon ekkor nem észlelték, hogy letört a gépjárművek ki- és beállásához felnyitható orr, és hatalmas víztömeg árasztotta el a rakteret. Mire a kapitány észlelte a problémát, már hiába csökkentette a sebességet, és próbálta balra fordítani a komphajót, a megbillent Estoniát már nem tudta egyenesbe állítani.

Ekkor riadóztatták a személyzetet és az utasokat, ám az erősen jobbra dőlő komphajóban már nem lehetett közlekedni a folyosókon, a lépcsők járhatatlanok voltak, ráadásul az utasok zöme nem tudott a fedélzetre felérni, így a hajótestben rekedtek.

„Az első vészjeleket az első fémes csattanáshoz képest 25 perccel később adta le az Estonia”

Eközben egyre dőlt a komphajó, ami miatt a mentőcsónakok is használhatatlanná váltak. A komphajó végül 1 óra 48 perckor süllyedt el hullámsírjában.

Miután a turkui szigetvilág mindössze 50 kilométerre volt a tragédia helyszínétől, sokan nem értették, vajon miért indult meg olyan nehezen a mentés. Erre egyértelmű magyarázat az egyre viharosabb időjárás. A vészjeleket fogó egységek közül 2 óra 12 perckor elsőként a norvég Viking Line tulajdonában álló M/S Mariella személyhajó érkezett a helyszínre. Mindenesetre a mentésben – amelyben összesen 138 túlélőt húztak ki a tengerből, az utolsót reggel kilenc körül – 19 hajó és vízi mentő, valamint 26 helikopter vett részt. Miután az egyik kimentett a kórházban meghalt,

„így a történelem egyik legnagyobb, nem katonai hajószerencsétlenségét 137 ember élte túl”

A világ előbb döbbenten állt a tragédia hírét hallva, majd ez fokozódott a katasztrófa vizsgálatát látva. Ugyanis a baleset okait feltáró vizsgálat jelentése három évvel a tragédia után készült el, amiben a víz alatti kamerák felvételei alapján azt állapították meg, hogy az Estonia orrkapujának zárjai meghibásodtak, emiatt vált le a hajóorr, így ezt követte a víz beáramlása a raktérbe. Majd egy német kutatócsoport számítógéppel szimulálta a balesetet, ami megállapította, hogy a tallinni késői indulás behozása miatt ment a körülményekhez képest gyorsabban az Estonia, mert a kapitány be akarta hozni a késést. S hiába volt jó a kapitány elképzelése a balra fordulási manőverrel, a beáramló hatalmas mennyiségű víz miatt a komphajó a jobboldalára dőlt.

A két vizsgálat között egyik elmélet jött a másik után, hogy vajon miért süllyedt el az Estonia, és valójában miért is tagadta meg a svéd kormány morális, technikai, illetve pénzügyi nehézségekre hivatkozva a tengerszint alatt 80 méterre fekvő roncs egyes részeinek esetleges kiemelését. Ehelyett azt indítványozta, hogy

„borítsák betonszarkofágba a roncsot, ezzel téve kegyeleti hellyé, víz alatti temetővé”

Ráadásul a katasztrófát követő évben Svédország, Finnország, Észt- és Lettország, Dánia, Oroszország, valamint Nagy-Britannia részvételével aláírták az Estonia-egyezményt, amely a roncsot védetté nyilvánította, és mindenféle kutatást és merülést megtiltott a komphajó roncsához.

Azonnal beindultak a találgatások, miszerint a svéd titkosszolgálat korábban az Estoniát Oroszországból fedett ügynökök által megszerzett titkos katonai elektrotechnikai alkatrészek nyugatra csempészéséhez használta, és emiatt az orosz titkosszolgálat állhatott a tragédia mögött. Az észt államügyész ugyanis kijelentette, hogy a komp a baleset előtti napokban katonai eszközöket szállított a svéd titkosszolgálat számára. Mások a brit hírszerzést kezdték belekeverni az ügybe, és így

„egész összeesküvési elmélet kezdett kialakulni az Estonia tragédiájából”

Aztán 2004 őszén komoly botrány tört ki a katasztrófával kapcsolatban, amikor egy nyugállományú svéd vámtiszt egy német oknyomozó újságírónak, Jutta Rabénak elmondta, tudomása volt arról, hogy az Estonia két alkalommal is Oroszországból származó katonai berendezéseket szállított a legnagyobb titokban. Amikor ezt Johann Hirschfeldt ügyészségi nyomozó is megerősítette, hirtelen államtitokká vált az ügy, a vizsgálati jegyzőkönyveket pedig 70 évre titkosították. Már éppen kezdtek volna csitulni a botrány hullámai, amikor az észt államügyész Margus Kurm 2005. szeptember 22-én közölte,

„bizonyítékokat találtak arra, hogy az Estonia fedélzetén 1994. szeptember 14-én és szeptember 20-án rejtett rakományként katonai berendezéseket szállítottak a svéd titkosszolgálat számára”

Ezt megfejelve jelent meg a brit lapokban – a New Statesman című lap munkatársa, Stephen Davis írta meg elsőként –, hogy az oroszoktól megszerzett, hadititkot képező elektronikai alkatrészeket a brit titkosszolgálat, az MI 6 számára továbbították. Ez mintegy magyarázatul szolgált arra, miként kerültek a britek az Estonia-egyezmény aláírói közé.

Az ügy tisztázását az sem segítette elő, hogy a már említett Jutta Rabe kiderítette,

„a hivatalos jegyzőkönyvek által a katasztrófában eltűntnek nyilvánított Avo Phit kapitány és a személyzet 9 tagja nem fulladt a tengerbe, ahogyan azt a svéd hatóságok állították, hanem a finn parti őrség helikoptere kimentette őket. Kórházba szállították valamennyiüket, ám a további sorsukról semmi hír a mai napig”

Az egyezmény aláírói pedig továbbra sem engedélyeznek merüléseket a roncshoz, azaz előfordulhat, hogy sosem fogjuk megtudni, mit rejt magába az Estonia hullámsírja.

MEGOSZTÁS