//Gorbacsov, a tétova reformer
MIhail Gorbacsov ravatala a Szakeszervezetek Háza oszlopcsarnokában 2022. szeptember 3-án #moszkvater

Gorbacsov, a tétova reformer

MEGOSZTÁS

Elbúcsúzott a világ a Szovjetunió első és egyben utolsó elnökétől, Mihail Gorbacsovtól, akinek halála ismét a felszínre hozta az életművét végigkísérő kettősséget. Míg a nyugati nekrológok szuperlatívuszokban emlékeznek meg róla, addig az orosz megszólalások többsége a „kötelező” tisztelet előírásainak betartásával visszafogott. Nem véletlenül, hiszen amiért a Nyugat köszönetet mond Gorbacsovnak, az az orosz birodalom szempontjából tragédia. De maga Gorbacsov sem eltemetni, hanem megreformálni akarta a Szovjetuniót. Sodródásával, gyengeségével azonban történelmet írt, és mi közép-európaiak csak hálával és megkönnyebbülve gondolhatunk vissza tétovaságára. Gorbacsov halálával egy korszak most szimbolikusan is lezárult. A mai Oroszország mindenben szembe megy azzal, amit Gorbacsov tett, és egy ideje már az akkor kizökkent idő helyretételén munkálkodik. Az írás eredetileg a Demokrata hetilapban jelent meg.

MIhail Gorbacsov ravatala a Szakeszervezetek Háza oszlopcsarnokában 2022. szeptember 3-án #moszkvater
MIhail Gorbacsov ravatala a Szakeszervezetek Háza oszlopcsarnokában 2022. szeptember 3-án
Fotó:EUROPRESS/Evgenia NOVOZHENINA/POOL/AFP

Hosszú sorok kígyóztak Moszkva központjában, ahol a hagyományoknak megfelelően a Szakszervezetek Házának oszlopcsarnokában ravatalozták fel Mihail Gorbacsovot. Elsősorban az idősebbek, és a moszkvai értelmiség rótta le a kegyeletét az egykori főtitkár ravatala előtt. Az orosz társadalomnak az a része, amelyiknek az életében a szabadság beszüremlését jelentette a demokrácia és a piacgazdaság elemeit óvatosan bevezetni hivatott „peresztrojka”, és a dolgok kibeszélésének teret nyitó „glasznoszty”. A rendszer átalakításának és a nyilvánosság erősítésének kísérletével valóban friss levegő áramlott be az áporodott, megfáradt szovjet közéletbe, csakhogy egyúttal ellenőrizhetetetlen folyamatokat is elindított. Tegyük hozzá, nemcsak az ortodox kommunisták, hanem a reformerek ellenére is, akik szintén nem a Szovjetunió összeomlásában gondolkodtak.

„A már Mihail Gorbacsov színrelépésekor is súlyos problémákkal küszködő birodalom azonban a reformerek <áldásos> tevékenységének köszönhetően gyorsabban szétesett, mint azt akár az ellenségei is gondolták. Ezt nem bocsátja ma meg Gorbacsovnak az orosz társadalom döntő többsége”

Nem beszélve a hivatalos Oroszországról, amelynek minden lépése szembe megy Mihail Gorbacsov művével. Nem véletlen, hogy az egykori elnök állami temetést kapott, meg nem is. Az ilyenkor kötelező tisztelet megadására szorítkozó Vlagyimir Putyin nem vett részt a hivatalos gyászszertartáson, egy nappal korábban rótta le a kegyeletét a ravatalnál. Dmitrij Medvegyev volt államfő kivételével az elit többi tagja sem jelent meg a Szakszervezetek Házában. Mindez hűen kifejezte, hogy a jelenlegi orosz hatalom hogyan értékeli Mihail Gorbacsov művét. Megjelentek viszont a ravatalnál fiatalok is, akik számára a Szovjetunió utolsó elnöke szinte semmit nem jelent, ezzel is demonstrálták ugyanakkor a jelenlegi hatalommal szembeni fenntartásaikat.

Az egykor a világban körülrajongott Gorbacsov elszigetelten, megkeseredetten, egy az államtól kapott, Moszkva külső kerületében lévő házban, és egyre gyakrabban kórházban élte utolsó éveit. A politikába 1991 után visszatérni nem tudott, utolsó kísérlete volt erre az 1996-os elnökválasztás, amelyen fél százalékot szerzett. Az sem adhatott elégtételt a számára, hogy túlélte a Szovjetuniót eltemető politikusokat, hiszen a felbomlást szentesítő dokumentumot aláírók közül Borisz Jelcin már korábban, Sztanyiszlav Suskevics és Leonyid Kravcsuk pedig az idén távozott az élők sorából.

„De nemcsak egykori szovjet elnökként, hanem a leszerelés élharcosaként is keserűséggel telve élte meg Oroszország és Nyugat viszonyának végletekig éleződését, és az orosz-ukrán háború kirobbanását is”

Nem nagyon akart már beszélni a Szovjetunió széthullásában játszott szerepéről, a felelősség kérdéséről. Akaratlanul is történelmet írt, ezért aztán magyarázkodni érthető módon nem akart. Ha megszólalt, bizonygatta, hogy a végsőkig harcolt a Szovjetunióért, de nem bánja, hogy nem élt elődei eszközeivel. Méltatlannak érezte a magyarázkodást azért is, mert úgy gondolta, hogy a szabadság előtt nyitotta meg az utat, a világ azonban ezt nem becsüli meg. Fájt neki, hogy a saját népe mára megveti, lesajnálja, akik pedig minden áron piedesztálra emelnék, azokat sokszor az oroszellenesség motiválja. Milyen igaza volt! Hányszor hallhatta az elmúlt három évtizedben, hogy Közép-Európa a szabadságát köszönheti neki, mennyit tett a Berlini Fal leomlásáért, és nélküle nem így ért volna véget a hidegháború. Akik egykor a nevét visszhangozták, ma nem mertek, vagy a jelenlegi politikai helyzetben, és a jelentős részben általuk teremtett oroszellenes közhangulatban nem akartak elmenni a ravatalához. A külföldi politikusok közül egyedül Orbán Viktor rótta le személyesen a kegyeletét Mihail Gorbacsov előtt.

„A feltehetően elsősorban személyes indíttatásból, a rendszerváltás adta élményből kiinduló Moszkvába utazó magyar miniszterelnök ezzel is aláhúzta, hogy szuverén, akár az európai fősodorral szembe menni is kész politikus. De a váratlan moszkvai vizittel azt is demonstrálta, hogy mit jelent számára Magyarország függetlensége”

Az, hogy a nyugati politikusok közül senki sem jelent meg személyesen a temetésén, csak aláhúzza Mihail Gorbacsov politikai naivitását, és egyben tragédiáját is. Úgy tűnik, komolyan gondolta, hogy a hidegháború utáni világban a Szovjetuniót a Nyugat partnerként kezeli, és az Egyesült Államokkal és más nagyhatalmakkal azonos beleszólása lesz a globális kérdések rendezésébe. Mintha Ronald Reagan nem is a Gonosz birodalmaként emlegette volna a Szovjetuniót. Gorbira – ahogy ezidőtájt mindenki nevezte – színrelépésekor a nyugati politikusok csodabogárként tekintettek, hiszen főtitkár elődeihez képest gyökeresen új stílust hozott. Előbb csak megkönnyebbülve konstatálták, hogy lehet vele tárgyalni, jobban megtalálják vele a közös hangot. Aztán ráéreztek arra, hogy Gorbacsov mintha nem igazán lenne tisztában politikájának a következményeivel. Nem látja, hogy a Szovjetunió öles léptekkel halad a szétesés felé, és a nemzetközi porondon is egyre csökken a súlya. Természetesen a nyugati politikusok tartottak a bomlás globális következményeitől, és igyekeztek is kezelhető keretek között tartani a szétesés folyamatát. Ha már a szovjet vezetők erre nem igazán figyeltek.

„Azt is megérezhették, hogy Gorbacsovnak hízeleg, ahogy a Nyugat kezeli, és a főtitkár talán el is szédült önmaga béketeremtő szerepétől. Vagy csak úgy gondolta, hogy a Nyugat kegyeit keresve időt nyer a szocialista rendszer megmentésére?”

A bukás utáni évtizedeket, önmaga imázsának építését nézve az első verzió a valószínűbb, hiszen olyan naiv csak nem lehetett, hogy azt képzelje, helyette majd a Nyugat menti meg a Szovjetuniót. Vagy mégis? Minden esetre Gorbacsov politikai kvalitásait minősíti, hogy túlságosan hitt a szép szavaknak, és néha úgy tűnt, mintha nem lenne tisztában a geopolitikai vetélkedés természetével. Vagy egyszerűen csak naiv volt? Nem volt igazán volt jó alku pozícióban a felbomlás előtti Szovjetunió, ám a győzelem ízét megérző, a biztonságát azonban az utolsó pillanatig féltő Nyugattal ennél okosabban is lehetett volna tárgyalni. Például garanciákat kérni a NATO bővítésére. Nem tette, és ez a mi szerencsénk. Mentségéül azért említsük meg, hogy a másik oldalon is voltak olyan elemzők és talán politikusok is, akik aztán elhitték, hogy eljött a történelem vége.

Nem járt nagyobb sikerrel a Szovjetunió megmentésére tett kísérlete sem. Látta, hogy a rendszer zsákutcába jutott, megfeneklett, és valamit tenni kell. De látta már ezt az 1980-as évek elején Jurij Andropov is, és ez a felismerése emelte fel magát Gorbacsovot. A „keményvonalasok” azonban ellenálltak, és a hatalomra kerüléséig pártfogója, Andropov végakarata ellenére meg kellett várni még Konsztantyintyin Csernyenko rövid epizódját. A reformokkal az ország így érzékeny időt vesztett.

„Eleinte Gorbacsov is csak <gyorsítani> akart, aztán a csernobili karasztrófa megadta a lökést az átfogó reformok elindításához”

Az „ortodox kommunisták” ellenállása, a rendszer állapota, és a növekvő kölső nyomás azonban gyengítette a reformok hatékonyságát. De nem segített ebben Gorbacsov tétovasága, katasztrófális káderpolitikája mellett az sem, hogy a főtitkár „agyonbeszélte” a reformokat. Ráadásul az több órás beszédek ellenére sem értette igazán a társadalom, hogy merre is megy az ország. Látták, hogy baj van, változtatni kell, Gorbacsov valahogy mégsem tudta maga mellé állítani a tömegeket. Az olyan lépések ráadásul, mint az agresszív alkoholellenes kampány, csak elidegenítettek sokakat. Pedig nagy szüksége lett volna Gorbacsovnak a társadalmi bázisra, hiszen a párton belül is éleződött a hatalmi harc. Nem véletlen, hogy egyrészről a „keményvonalasok” meg akarták puccsolni, a másik oldalon Borisz Jelcin pedig ellopta tőle a társadalmat. Közben minden erőfeszítése ellenére a tagköztársaságok vezetői „kiszervezték” alóla az országot, és feloszlatták a Szovjetuniót. Amikor pedig erőt akart mutatni – Baku, Tbiliszi, Vilnius –, az is rosszul sült el. Az eredmény magáért beszél. Ezrek haltak meg a már 1988-ban elkezdődött nemzeti villongásokban, a rábízott állam szétesett, idegenek kirabolták, a lakosság többsége mélyszegénységbe süllyedt, a bűnözés soha nem látott méreteket öltött.

„Mihail Gorbacsov nyitott, jószívű ember volt, szándékai politikusként is alapvetően jók voltak, de ebben a világban a romantikát nem díjazzák. A politikust kizárólag a cselekedetei minősítik. Ezeket értékelve pedig nem mondhatunk mást, mint azt, hogy gyenge politikus volt”

Valahol belül érezte ezt maga is, és jelentős részben ezzel magyarázható, hogy meghasonlottan halt meg. A történelem azonban helyére teszi majd az ő megítélését is, hiszen a hibái nem bűnök voltak, és egy birodalom szétesése soha nem egy emberen múlik.

Oroszországot sikerre azonban az erős emberek vezették. Igazolta ezt a 20. századi történelem is. Az az ország tragédiája, hogy a múlt század kritikus pillanataiban gyenge politikusok álltak az élén. Így volt ez az utolsó cár, II. Miklós esetében, hiszen az első világháború előtt még erős, modernizálódó és gazdasági értelemben is a világ vezető hatalmai mellé felzárkózó birodalom megrogyott. De a cár lemondását követően az 1917-es februári forradalom vezetőjének, Alekszandr Kerenszkijnek is a tétovázás, a gyengeség lett a végzete. Mint ahogy Oroszországnak is, amely ennek következtében megkapta Lenint és a bolsevikokat. Aztán talán a Szovjetunió is évekkel később bomlott volna fel, ha Gorbacsov erősebb kézzel irányítja. Kivételes pillanat e tekintetben a második világháború, amikor Sztálin győzelemre vezette a Szovjetuniót. De emögött is ott a tragédia, hiszen a Vezér erős keze mérhetetlen szenvedést okozott az orosz és a többi népnek. Gorbacsov nem tudott, de nem is nagyon akart ilyen eszközökhöz nyúlni. Ha másért nem is, legalább ezért értékeljük. Mi, közép-európaiak mindenképpen.

(Az írás eredetileg a Demokrata hetilapban jelent meg.)

MEGOSZTÁS

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.