Geopolitikai élősködők

Egyre inkább kiürül a háborúra és az Oroszország és a Nyugat közötti geopolitikai szembenállásra épített ukrán politikai modell

Ukrán lányok tanulják a fegyverhasználat alapjait önvédelmi tanfolyamon Mariupol egy bevásárlóközpontjában tartott tanfolyamon 2019. január 26-án
Fotó:EUROPRESS/ALEKSEY FILIPPOV/AFP

Egyre kitapinthatóbb az idegegesség a kijevi hatalmi körökben. Ez egyrészt magyarázható azzal, hogy az elmúlt öt év ellenségképekre, az erőszakos ukránosításra, és a társadalom megosztására alapuló politikáját az ukránok hatalmas többséggel utasították el. A galíciai agresszív nacionalizmust cinikusan országos szintre emelő Petro Porosenko megbukott, így jobb híján a megválasztott elnök beiktatásának blokkolásával kísérletezett. Közben aláírta az európainak jóindulattal sem nevezhető nyelvtörvényt, a képviselők pedig a parlament feloszlatásától félve asszisztáltak ehhez az időhúzáshoz. Sürgették az új elnök beiktatását már a G7-ek nagykövetei is, ám aligha ez hatott. A régi és az új hatalomhirtelen megegyezett, Volodimir Zelenszkijt végül május 20-án „megkoronázzák”. Ez azonban aligha nyugtatja meg a kedélyeket, hiszen akár feloszlatja az elnök a radát, akár nem, indul a kampány.

„Az eddig uralkodó elit azonban nem csak a hatalom elvesztése, és a lehetséges elszámoltatások miatt ideges. Egyre nyilvánvalóbb ugyanis, hogy nem sokáig tudja már zsarolni a világot azzal sem, hogy Európa Oroszországgal szembeni védőbástyájaként tünteti fel magát”

Az elmúlt öt évben ugyanis Porosenko rendszere szinte kizárólag arra épített, hogy az „orosz agressziótól fenyegetve” Kijev jogosult a Nyugat erkölcsi és anyagi támogatására, a háborús helyzet és a felsőbb geopolitikai érdekek miatt pedig a korrupció virágzásától a reformok lassúságán át a titkosszolgálatokra és az ügyészségre támaszkodó hatalomgyakorlásig elnéznek neki mindent.

Egy ideig ez a számítás be is jött. Mert Oroszország nyomás alatt tartása Amerika szemében mindent felülírt, Európa pedig hű vazallusként ment Washington után. Már csak azért is, mert az Euromajdan melletti 2014-es kiállás után már meg kellett őriznie az arcát. No, meg nemcsak a Biden-család, és egyes amerikai cégek, hanem a németekkel az élen a nyugat-európaiak is aranybányának látták az ukrán piacot. Számításaik ugyan az összeomlás, a szétesés és a háború miatt csak részben jöttek be, de azért kimazsolázgatták az ukrán gazdaság értékesebb darabjait. No, meg az éledező, immár nem hadseregre, hanem bankokra és multinacionális cégekre alapozott német birodalmi gondolat éledezése abban a törekvésben is megjelent, hogy Ukrajnán keresztül, keményen fellépve kezesebbé lehet tenni Moszkvát, és így nagyobbat lehet majd szakítani az orosz piacon.

„Míg tehát Washingtont alapvetően a geopolitikai, addig Berlint elsősorban gazdasági érdekek tartották Ukrajnában. Tudta ezt Porosenko is, ezért aztán egyre többet engedett meg magának”

Idővel azonban érezhetően csökkent Kijev zsarolási potenciálja. Washington ugyanis olyannyira kezébe vette az ukrán (bel)politika irányítását, hogy nem szorult engedélyre semmiben. Sőt, tőle függött az uralkodó elit hatalma. Európa is hamar elérte, amit akart, nem volt már mit eladni. Még a termőföld maradt, amit Porosenko a privatizáció választások utáni megindításával meg is ígért Merkelnek. Ám hiába volt a voksolás előtt pár nappal a közös berlini fénykép, ez már nem számított. Közben Európa számára Ukrajna lehetőségből inkább teherré vált. Ezért aztán egyre kevésbé nézték jó szemmel Berlinben és Párizsban, hogy Kijev nyíltan szabotálja a minszki megállapodás végrehajtását. Porosenkóval ellentétben ugyanis ők már nem a háborúban, hanem a békében, az ország stabilitásában voltak érdekeltek. A befektetéseknek ugyanis csak így van értelme. A színfalak tehát egyre erősebb nyomást gyakoroltak Kijevre, ám nyíltan ezt továbbra sem tehették meg.

Porosenko és az ukrán elit mozgástere azonban egyre szűkült. A háború egyre kevésbé jó befektetés, hiszen emiatt nemcsak az ukrán társadalom, hanem az európai hatalmak is mind elégedetlenebbek. S ha ehhez még hozzávesszük, hogy az Egyesült Államok-Kína-Oroszország háromszögben is elképzelhető bizonyos, Kijev számára kedvezőtlen súlypont áthelyeződés, és javulnak az orosz-amerikai kapcsolatok, akkor a geopolitikai kártyát az új vezetés már elfelejtheti. Ukrajna ugyanis akár cserealap is lehet egy Putyin-Trump alkuban, amelynek a valódi tétje Kína és Irán.

Mindennek az ukrán társadalom csak örülhet, hiszen több tényező is a háború befejezése, ezzel a stabilitás növekedése, s vele az életszínvonal emelkedése felé hat. Idegesek viszont emiatt az oligarchák, és a most éppen vereséget szenvedett, ám el nem tűnő, hanem részben köpönyeget váltó, részben pedig revánsra készülő politikai elit.

„Abból ugyanis, hogy Ukrajna az Oroszország és a Nyugat közötti geopolitikai játszma felvonulási területévé vált, ők csak hasznot húztak. Az erre épített modell azonban egyre inkább kiüresedik”

S hogy a Nyugat mind kevésbé hallgat Kijev felszólításaira, azt az elmúlt napokban két eset is bizonyította. Előbb az ukrán külügyminiszter arra szólította fel az Európai Uniót, hogy szigorítsa a szankciókat a két szakadár köztársaság polgárainak adandó orosz útlevelek miatt. Ám Brüsszel a füle botját sem mozdította. Legutóbb pedig azon háborodott fel Pavlo Klimkin, hogy Kijev határozott kérése ellenére sem zárják ki Oroszországot az Európa Tanácsból. Sőt, Berlin és Párizs hatékony lobbizásával visszaállítják a Krím csatlakozása nyomán megvont szavazati jogát. Így az onnan 2017-ben kivonult Moszkva visszatér az ET munkájába. Így aztán tiltakozásul Klimkin nem megy el az Európa Tanács jubileumi helsinki ülésére, míg Lavrov ott lesz. S nem csak ott lesz, de a történtek után ő lesz a figyelem középpontjában.

Azért persze mindezek ellenére se gondolja senki, hogy beköszönt a béke, és Ukrajna nem marad meg a már említett geopolitikai játszma eszközének, ám az idők érezhetően változnak. S ez az idő már nem a háború pártján állóknak dolgozik. A geopolitikai élősködésnek lassan vége.

Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.

Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.

Email : info@moszkvater.com