A Moszkva és Minszk között újra és újra fellángoló olajvita arra kényszerítheti Lukasenkót, hogy a csökkenő orosz támogatásokat új kitörési pontok megerősítésére használja ki.
Fotó:EUROPRESS/Alexander Zemlianichenko/POOL/AFP
A hírek szerint ismét megszületett az évente újratárgyalt belarusz-orosz kőolajszállítási megállapodás. Minszk továbbra is kedvezményes áron importálhat orosz kőolajat, bár az olajágazatot érintő orosz adó- és vámszabályok változása, ezen belül az exportvámok már korábban elkezdett lebontása miatt Belarusz a következő öt-hat évben nagyjából 10 milliárd dollárnyi szubvenciótól esik el. Magyarul, Oroszország továbbra is kész finanszírozni a belarusz gazdasági modellt, melynek alapja a piaci ár alatt vásárolt energiahordozókból késztermékek előállítása, majd exportja immár piaci áron. Az említett szigorítás azonban kijelölte azokat a határokat, ameddig az orosz fél képes és hajlandó elmenni. Ebből akár az a következtetés is levonható, hogy
„Putyin elnök megüzente a Belarusz Köztársaságot immáron negyedszázada elnöklő Alakszandr Lukasenkónak, meddig élvezheti a kissé egyoldalú üzletből fakadó előnyöket. Más szóval, mennyi ideje maradt arra, hogy átalakítsa a még mindig állami dominanciájú belarusz gazdaságot, vagy szorosabbra fonja az orosz-belarusz kapcsolatokat állami és közigazgatási téren is”
Ha így értelmezzük a megkötött ügyletet, akkor érdemes közelebbről is megvizsgálni, vajon milyen lehetőségei és esélyei vannak a hazánknál több mint kétszer nagyobb területű (202 ezer négyzetkilométer), 9,5 millió lakosú országnak arra, hogy egy ilyen képzeletbeli feladatot sikeresen megoldjon. Már, ha egyáltalán érdekli a megoldása. A helyzet ugyanis ebben a tekintetben távolról sem egyértelmű. Friss közvélemény-kutatási adatok szerint ugyanis bár nő a belaruszok identitás-tudata, ezzel együtt még mindig azok vannak a legtöbben – a megkérdezettek közel fele -, akik adott esetben a „nagy testvérrel” való egyesülésre szavaznának. Ebből is látszik, hogy
„Belarusz nem Ukrajna, és sohasem lesz politikailag hasonló, annak ellenére, hogy – főleg a Majdan óta – ezt Nyugaton, elsősorban lengyel körökben, sokan látnák igencsak szívesen”
Az említett gazdasági modell tulajdonképpen a belarusz függetlenség kikiáltása óta többé-kevésbé változatlan formában létezik. A gazdaság szerkezete a vázolt energetikai bizniszen kívül elsősorban gépipari eszközök – ki ne ismerné a Belarusz traktorokat – és mezőgazdasági termékek főként orosz piacra történő exportján alapul. Ebből kilépni az energetikai ipar beszerzési forrásainak módosításával, mely az oroszokkal folytatott, a megállapodáshoz vezető tárgyalásokon érvként szolgált, nem lehet.
A belaruszok mindennek realitását némi azeri és norvég olaj vásárlásával érzékeltették. De ők is tudták, hogy ebből nem lesz dráma, hiszen az érintettek nem hajlandóak a piaci ár alatt adni a termékeiket, továbbá a szállítás költségei, és a szükséges infrastruktúra hiánya az efféle terveket kivitelezhetetlenné teszi. A szükséges kapacitások létrehozása pedig akkora összegbe kerülne, amire Belarusznak sem önereje, sem hitelfelvételi képessége nincs. Ha tehát a szép napoknak egyszer vége lesz, addigra egyfelől modernizálni kell(ene) a finomító- és nyersanyag feldolgozó üzemeket, javítani a gazdaság energiafelhasználásának hatékonyságát, alternatív energiaforrások után nézni (ez zajlik, az osztroveci atomerőmű – orosz hitelből – befejezés előtt áll), valamint új ágazatokat kellene felfuttatni.
„Ezekből az alternatívákból szinte csak az új ágazatok felfuttatása az, ami járható útnak tűnik”
Az előzőek ugyanis olyan anyagi forrásokat igényelnek, amelyek nem állnak rendelkezésre. Külföldi tőke bevonása – hacsak az oroszt nem tekintjük annak – nincs igazán napirenden, önerő pedig csak nagyon korlátozott mennyiségben áll rendelkezésre. Az új területek viszont ígéretesek, és talán nem is kívánnak nagyobb befektetéseket – inkább az állami bürokrácia csökkentése, kedvező adózási rend kialakítása, és ezáltal a (magán)vállalkozói kedv növekedése lehetne a megoldás. Mindez persze erősen kétséges kimenetelű kísérlet lehet egy alapvetően tekintélyuralmi állam- és közigazgatásban, és egy erősen állami dominanciájú gazdaságban. De nem lehetetlen, hogy meg fogják próbálni, hiszen
„a jelenlegi működés finanszírozásának kifutási ideje feltételezésünk szerint belátható időn belül bekövetkezik”
Amit ösztönözni lehetne, az elsősorban az informatika. Belaruszban ez a terület meglehetősen erős, a fejlesztők már világhírű eredményeket is produkáltak – talán elég a World of Tanks nevű játékra utalni. IT-fejlesztésekre és szolgáltatásokra világszerte óriási, és egyre növekvő igény van, ha ebbe az ország IT szakemberei és cégei egyre fokozottabb mértékben tudnának beszállni, néhány éven belül elképesztő eredményeket érhetnének el, ami a devizabevételekben is megmutatkozna.
A másik terület a turizmus. Belarusz jelenleg az orosz középosztály kedvenc célpontja – lám, megint az orosz kapcsolat. De semmi elvi akadálya nincs, hogy nyugati és ázsiai turisták ugyanúgy ellepjék az országot, mint ahogy az utóbbi években kis hazánkkal történt. Előbbiek elsősorban a horgász- és vadászturizmus területén, utóbbiak pedig mindenütt máshol. Belarusz mindenki számára igazi egzotikumként szolgálhat. Ehhez sem kell túlzott állami forrás. Az ágazatba becsábítható a külföldi tőke.
A belarusz állam pedig a számára kedvező energetikai megállapodásokból hátralévő éveket, pontosabban a befolyó hasznot pedig a gazdaság egyéb területeinek modernizálására, a hatékonyság növelésére, illetve bizonyos elavult termelő kapacitások leépítésére is fordíthatná. Már, ha nem tart attól, hogy egyszer csak kénytelen-kelletlen le kell mondania bizonyos, a hatalom gyakorlásából eredő előnyökről.
