//Forradalom a belarusz művészvilágban
Krisztina Drobis egy tüntetésen #moszkvater

Forradalom a belarusz művészvilágban

MEGOSZTÁS

Nemrég egy teljes színház mondott fel Belaruszban azért, mert az igazgatójukat eltávolította a hatalom. A távozó színészeket többek között az állami cenzúra működéséről kérdeztük.

Vera Ribacsonok – Majláth Ronald

Nem mindennapi szolidaritási akciónak lehettek tanúi az emberek Belaruszban azután, hogy a hatalom úgy döntött, elbocsátja Pavel Latuskót, a Janka Kupala Nemzeti Színház igazgatóját, aki nemcsak a békés tüntetőkkel szembeni erőszak ellen emelte fel a hangját, hanem lemondásra szólította fel a belügyminisztert. Az igazgató – aki korábban kulturális miniszter és párizsi nagykövet is volt, majd most az ellenzéki Koordinációs Tanács tagja – eltávolítása után a nemzeti színház dolgozói úgy döntöttek, hogy szolidaritásuk jeléül felmondanak a munkahelyükön. Lapunk két felmondott színészt, Krisztina Drobist és Pavle Paljutot kérdezte a belarusz állami cenzúráról, a színészek motivációiról, illetve hogy mit tudnak kezdeni ezek után a hazájukban.

Krisztina Drobis egy tüntetésen #moszkvater
Krisztina Drobis egy tüntetésen
Forrás:Krisztina Drobis Facebook oldala

– Innen, Magyarországról Belarusz sokszor úgy tűnik, mintha ott megállt volna az idő valahol a nyolcvanas évek végén. Milyen tapasztalataitok vannak, mennyire próbált a hatalom beleszólni a munkátokba, mennyire jellemző ma a cenzúra a színházakban?

Pavle Paljut: Nem dolgozok olyan régóta a színházban, nekem ez itt még csak a harmadik évem volt. Ez idő alatt nem éreztem, hogy korlátozták volna a művészi önkifejezést. De az is lehet, hogy csak egyszerűen nem szembesültem ezzel.

Krisztina Drobis: Én viszont már régebb óta színészkedek és valószínűleg színésznő is fogok maradni még akkor is, ha kevésbé vagyok ismert. A színház részéről nem érzékeltünk semmilyen komoly korlátot az önkifejezésben. Senki nem rejtette el a véleményét, és a különböző történésekkel kapcsolatban is nyíltan beszélhettünk. A színházban így például voltak olyan előadások is, amelyek a történelmünk kapcsán egészen sajátos álláspontot mutattak be. Emiatt senkit nem rúgtak ki, azonban azt is meg kell mondani, hogy korrekciók azért voltak. A kulturális minisztérium részéről voltak speciális keretek, emellett nálunk létezik a minisztériumnak szóló előadás, ami tulajdonképpen megfeleltethető cenzúrának is. Ilyenkor eljön a minisztérium egyik képviselője, megtekinti az előadást, utána pedig megmondhatja, hogy kötelezően mit kell megváltoztatnunk. Ilyen lehetett például, hogy távolítsuk el a Pogónia-zászlót (ez az a fehér-vörös-fehér zászló, amit a mostani tüntetéseken is használt az ellenzék – a szerk.) a történelmi tárgyú előadásokon, de olyan is volt, hogy a fehér felületre világító vörös fénybe kötöttek bele, hogy az hasonlít az „ellenzéki” zászlókra.

– Miért döntöttek úgy a Janka Kupala Nemzeti Színház dolgozói, hogy tiltakozni fognak Pavel Latusko igazgató menesztése miatt?

KD: Először is az erőszak és a választások meghamisítása ellen tiltakoztunk. Azokon a rettenetes napokon mi is ott voltunk a tüntetéseken. Csak csodával határos módon sikerült elmenekülnünk a biztonsági egységek támadása elől. Az egyik színészünket elfogták és meg is verték, amíg a rabszállítóba tették. Ezt mind a saját szemünkkel láttuk. A színház vezetősége ezek után mellénk állt, ami Belaruszban nagyon kivételesnek számít. A vezetőség éppen támogathat is minket, de hogy még engedélyezi is, hogy kifejezzük a saját véleményünket, ez óriási bátorságra vall. Már a kezdetektől megértettük, hogy Pavel Latusko igazgató és Nyikolaj Pinigin művészeti igazgató fogja kapni emiatt az első csapásokat. Akkor döntöttük el, hogy amennyiben eltávolítják őket, akkor mi is velük megyünk. Ugyanis a mi színházunk nem csak egy dolgozói kollektíva, hanem közel állunk egymáshoz. Véletlenszerűen nem lehetnek itt csak úgy emberek. Így megbeszéltük, hogy ha a közösségünk bármely tagjára is nyomást gyakorolnának, akkor munkakörtől függetlenül meg fogjuk védeni. Így is történt.

– Mi volt az a végső pont, ami miatt az összes művész felmondott? Hogyan reagált erre a hatalom? Nem próbáltak titeket meggyőzni, hogy maradjatok?

KD: Miután elbocsátották Pavel Latuskót, új igazgatót neveztek ki a színház élére. Már ekkor világos volt, hogy nem fogunk hallgatni. Ha ezt tettük volna, ideológiai rabságba kerültünk volna. Az új igazgató viszont egyetlen alkalommal sem ült le beszélni a színház dolgozóival. Az első dolog, amit a hivatalba lépése után tett, hogy beengedte ide a rendőrséget és a biztonsági egységeket. Amikor mi korán reggel mentünk munkába, be sem engedtek minket. A következő alkalommal, amikor be tudtam jutni, egyenesen a sminkelő szobába mentem, összeszedtem a dolgaimat és kértem a munkakönyvemet, amit oda is adtak. Senki sem próbált minket ott tartani. Olyan érzésünk volt, hogy ezek az emberek még csak nem is tudják, mit tegyenek velünk. Az állami médiában persze voltak különböző provokációk, így például elhangzott az is, hogy az új igazgató nem is látta a felmondási nyilatkozatunkat. Ezt ő maga mondta. Emellett az állami csatornákon mocskos riportok is mentek arról, hogy alkoholisták és drogosok vagyunk. Ám a hivatalos verzió szerint a színházban csak egészségügyi intézkedések voltak, mondták ezt annak ellenére, hogy az elnök már néhány hónapja kijelentette, hogy legyőztük a koronavírust. Így tehát senki nem ígért nekünk semmit. Még csak beszélni sem próbáltak velünk. Amikor arra kértük a kulturális minisztert, hogy jöjjön el a színházba, hogy feltehessük a kérdéseinket arról, mi lesz az országban és mi vár ránk, ő az új színházi idényről kezdett beszélni. Ami pedig engem illet, azzal az emberrel, aki intézte a felmondásom, a lépcsőházban még találkoztam. Ő csak nevetett. Ez a képmutatás és a gyűlölet csúcsa.

PP: Tegyük hozzá, hogy mi, a Janka Kupala színház dolgozói egészen egyszerű okból támogattuk az igazgatót. Ez pedig az, hogy ő is támogatott minket, amikor tiltakoztunk az erőszak ellen. Így csak ugyanazt a támogatást nyújtottuk neki, mint amit korábban ő nekünk. Meggyőződésünk volt ugyanis, hogy nem tudunk úgy előadásokat tartani, hogy közben erőszakot követnek el az utcákon az emberek ellen. Különben ez olyan lett volta, mint egy „Lakoma pestis idején” (Puskin híres műve – a szerk.) Mi átérezzük a népünk fájdalmát. Ami pedig a felmondásunkat illeti, valóban nem volt semmiféle probléma, gyorsan aláírták a felmondásunkat.

– Arról is volt szó, hogy a most felmondott és elbocsátott művészek támogatására egy alapítványt hoznának létre. Mi igaz ebből?

PP: Valóban van néhány ilyen alapítvány, azonban én nem vettem igénybe a segítségüket, így nem tudok erről többet.

KD: Igen, valóban vannak ilyen alapítványok és az első kifizetések már meg is történtek. Az eljárás elég egyszerű. A segítséghez meg kell adni bizonyos adatokat, amelyek megerősítik a felmondást. Mindezek után csak várni kell. Emellett orvosi és pszichológiai segítséget is kaphatunk, új képesítést is szerezhetünk ingyen, de munkát és szállást is segítenek találni. Ilyen segítségért bárki folyamodhat, aki nehéz helyzetben van. Ebből is látszik, hogy a belarusz nép egy testként működik, hiszen együtt szenvedünk az igazságért.

– Hogyan látjátok, mi lesz a tüntetések eredménye? Fog egyáltalán valami változni Belaruszban?

PP: Nem vagyok politológus, így nem tudom, milyen eredményei lehetnek a demonstrációknak. Azonban őszintén remélem, hogy mindez nem volt hiábavaló és a belarusz helyzet jobbra fordul.

KD: Ebben a helyzetben nagyon nehéz bármit is mondani. Hiszen itt még reggel sem tudod, mi lesz este. Nyilvánvaló, hogy a tüntetéseken kívül ott van a nagypolitika is. Ám a mi esetünkben banditák vannak hatalmon. És ez a kormány mindenképpen létezik. Viszont ha alaposan megnézzük, hogyan változott a helyzet a legutóbbi időszakban, megállapíthatjuk, hogy azért sokat elértünk. Az más kérdés, hogy nincs jogállam. Akik nem felelnek meg nekik, azokat elbocsátják, megverik, letartóztatják, elítélik. A biztonsági egységek agresszív emberei továbbra is itt vannak, sokszor rendszámtábla nélküli autókkal. Ilyen körülmények között nekünk tiszteletben kell tartanunk a törvényeket, csak éppen a kormány nem tiszteli ezeket a törvényeket.

– És most mi a tervetek? A művészvilágban folytatnátok? Nem jutott az eszetekbe, hogy inkább külföldre menjetek, és ott valósítsátok meg önmagatokat?

KD: Vannak bizonyos terveim, de még bizonytalan, hogy ezeket mennyire tudnám megvalósítani. Akár le is tartóztathatnak és nyomást is gyakorolhatnak rám. Ugyanis biztos vagyok abban, hogy mindezek után felkerültem arra a listára, amelyen a felesleges embereket tartják számon. Ez pedig szörnyű, ugyanis nem szegtem meg a törvényt, csak az igazságot mondtam ki. Emiatt maradtam munka nélkül a mindennapos félelmekkel, hogy milyen új „ötleteket” talál ki a kormány az emberekkel szemben. Az ország elhagyása természetesen már az eszembe jutott, főleg ha veszélyben van az életem. De nem fogok elmenni. Nem fogok elmenni egy biztonságos és civilizált országba, ahol tiszteletben tartják az emberi jogokat, ahol szabadon lélegezhetek. Azt akarom, hogy az én Belaruszom legyen ilyen és a végsőkig harcolni fogok, hogy ez megvalósuljon.

PP: Most már eltelt egy kis idő, hogy felmondtam a színházban. Akkor minden olyan gyorsan történt és természetesen senki nem állt készen erre. Egyelőre nincsenek terveim. Nem fogok állami színházakban dolgozni, hiszen így a Janka Kupala színházból való távozásomnak nem is lett volna értelme. Majd csak meglátjuk, mi lesz ezután.

MEGOSZTÁS

Külpolitikai elemző, közgazdász, politológus. Korábban a Magyar Nemzet napilap, jelenleg a Magyar Hang hetilap külpolitikai újságírója, emellett számos tudományos cikk szerzője. Angolul, szerbül és horvátul beszél. Elsődleges területe a Balkán és annak politikai-gazdasági viszonyai, különös tekintettel az ex-jugoszláv országokra. Másodlagos területe a Közel-Kelet, emellett a világ konfliktus-övezeteivel foglalkozik. Tudományos tevékenységének fókuszában a politikaelmélet áll, ezen belül a politika matematizálási módszereit kutatja.