//Felébredt a szunnyadó karabahi vulkán
Kiújult a konfliktus Karabahban. A képen Ivanyan községben egy földefúródott rakétatest mellett áll egy helyi lakos 2020. október 1-én #moszkvater

Felébredt a szunnyadó karabahi vulkán

MEGOSZTÁS

Hét kérdés, hét válasz a karabahi konfliktusról. Kiolvadt a „lefagyott” karabahi konfliktus. Dörögnek a fegyverek, emberek halnak, és a háború mögött – sőt benne – ott van Törökország is. Miért éppen most szakadt el a cérna? Mit akar Erdoğan? Miért visszafogott Moszkva? Meddig tarthatnak a harcok? Ezekre a kérdésekre kerestük a választ.

Kiújult a konfliktus Karabahban. A képen Ivanyan községben egy földefúródott rakétatest mellett áll egy helyi lakos 2020. október 1-én #moszkvater
Kiújult a konfliktus Karabahban. A képen Ivanyan községben egy földbefúródott rakétatest mellett áll egy helyi lakos 2020. október 1-én
Fotó:EUROPRESS/Hayk Baghdasaryan / PHOTOLURE/AFP

Meddig nyúlnak vissza a történelemben a karabahi konfliktus gyökerei?

Azerbajdzsánban manapság sokat beszélnek arról, hogy a konfliktus gyökerei 5-600 évre nyúlnak vissza. Tény, hogy az alapvetően mindig többségében örmények lakta régió a történelem során többször cserélt gazdát, ami etnikai és vallási értelemben elültette a konfliktus gyökereit, ám a mai szembenállás igazából a 19. század végétől, a mai értelemben vett nacionalizmus Kaukázusba érkezésétől bontakozott ki. Gondoljunk csak az 1905-ös véres örmény-tatár villongásokra. Ebben az időben „kaukázusi tatároknak” nevezték a türk lakosságot. Ez a szembenállás 1915 és 1917 között az Oszmán Birodalomban az ifjútörök kormány uralma alatt az örmény népirtásba torkollott, melynek során örmény források szerint mintegy másfélmillió örményt telepítettek ki erőszakosan, miközben egy részüket lemészárlták. Aztán a cári birodalom szétesésével  a Kaukázuson túl megalakult a három független állam, és éles kérdéssé vált a határok kérdése. A karabahi probléma ekkor már létezett, és hasonló vitákat gerjesztett, mint az 1980-as évek végén. Már 1918–1920-ban háború dúlt az örmények és azerbajdzsánok között. A Vörös Hadesereg 1920-as bevonulása után az alakuló Szovjetunióban aztán a vitatott területek közül Karabah és Nahicseván az Azerbajdzsán tagköztársasághoz, míg Zangezur Örményországhoz került. Csakhogy Karabahot döntő többségében örmények lakták. A régió hovatartozásáról a sztálini időkben is folytak a kulisszák mögött viták, amelyek a peresztrojka és a Szovjetunió szétesése idején törtek ismét a felszínre. Karabah egy híján 30 éve kinyilvánította a függetlenségét, de senki sem ismerte ezt el, a régióért kitört örmény-azeri háború pedig 1994-ben békekötésel ért véget. Azóta Karabah a posztszovjet térség évente átlagosan 30-40 halottat követelő „befagyott konfliktusainak” egyike. A régióhoz viszonyulás mind Örményországban, mind pedig Azerbajdzsánban az nemzeti identitás meghatározó eleme. Valahogy úgy, mint Jeruzsálem kérdése a Közel-Keleten.

Miért éppen most ébredt fel a negyedszázadon át szunnyadó vulkán, és fejlődött háborúvá a konfliktus? Milyen belpolitikai okok indokolják a háborút?

Ha meg akarnánk kerülni a kérdést, akkor azt mondanánk, hogy azért, mert nyáron túl meleg, télen pedig túlságosan hideg van harcolni. De komolyra fordítva a szót, az időzítés problémája ennél összetettebb. A nyári, az örmény-azeri határon történt incidenssel ellentétben ezúttal jól előkészített, tervezett támadásról van szó. A nyáron a felek még nem álltak készen a harcra, ezért néhány nap alatt el is csendesedett a konfliktus. Azóta azonban mindegy előkészítendő az akciót, már lezajlott Nahicsevánban egy török-azeri közös hadgyakorlat, és a másik oldalon egy orosz-örmény is. Ezúttal egyértelmű, hogy Azerbajdzsán támadott, a döntést pedig nagy valószínűséggel Baku és Ankara közösen hozták meg. De vegyük sorra az ide vezető okokat. Mindkét oldalon olyan ütemben erősödött a militarizmus, hogy az összeütközés csak idő kérdése volt. Különösen érvényes ez a hosszú ideje erőteljesen fegyverkező Azerbajdzsánra – Jereván igazából csak a 2016-os incidens után kapcsolt rá -, ahol ebben a hangulatban már olyan nyomás nehezedett Ilham Alijev elnökre, hogy annak már bizonyítania kellett a rátermettségét, meg kellett mutatni nemzetvezetői erényeit. Alijev már annyit emlegette Hegyi-Karabah visszaszerzését, hogy már a gyakorlatban is lépnie kellett valamit. De konkrét lépésekre sarkallta az azeri elnököt az is, hogy elkerülhetetlenül közeledik számára a hatalom átadása, és ehhez megfelelő közeget jelenthet a határozottság demonstrálása. Emellett természetesen Alijev azt is igazolni akarja, hogy nem kevésbé sikeres elnök, mint a függetlenséget kikiáltó apja volt. (Nem mellesleg a rátermettségét a másik oldalon Nikol Pasinjan miniszterelnöknek is igazolnia kell. Már csak azért is, mert az elmúlt három évtized örmény vezetői közül ő az első, aki nem karabahi származású.) No, meg a romló járványügyi és gazdasági helyzetről, az olajár leesése miatt bezuhanó azeri GDP-ről – már kisebb, mint a szerb nemzeti össztermék-, és a z Alijev-klánon belüli súrlódásokról is elterelik a figyelmet a harcok.

Milyen globális okok indokolhatták a támadás időzítését?

Az időzítésnél mindenképpen fontos megjegyezni, hogy a támadás megindítása előtt fejeződött be a Kavkaz-2020 elnevezésű nagyszabású orosz hadgyakorlat, amelyre Azerbajdzsán egyébként nem ment el. Nem hagyható teljesen figyelmen kívül a járvány helyzet sem. Egyrészt az egyre idegesebb globális hangulat nagyon is alkalmas a háborúzásra. Az időpont alkalmas azért is egy ilyen „kalandra”, mert a világ ebben a konfliktusban bármilyen módon érintett vezető hatalmai mással vannak elfoglalva. Európa a saját problémáival, az Egyesült Államok az elnökválasztással, Örményország első számú védelmezőjét, Oroszországot pedig leköti a belarusz válság, de a Navalnij-ügy miatt tovább romló európai-orosz viszony is szűkíti a mozgásterét. Ezek mellé egy harmadik front egyáltalán nem hiányzik most a Kremlnek.

Tényleg Törökország áll a konfliktus kiéleződése mögött? Mi motválhatta egy ilyen lépésre Recep Tayyip Erdoğant?

Nyugodtan kimondhatjuk, a most kirobbant összecsapásoknak a motorja Törökország. Ankara e konfliktusban temészetese módon végig Bakut támogatta, ám most a saját céljait követve nagyobb sebességfokozatra váltott, ezzel Bakut a konfliktus kiélezése felé lökte. A török védelmi minisztérium honlapjának nyitóképe a „két ország – egy nép” szlogen jegyében nyíltan fel is vállalja, hogy az ország részese a konfliktusnak. De ott vannak a török tanácsadók és a fegyverek s az azeri hadseregben, ráadásul néhány ezer török finanszírozású iszlám zsoldost is átvezényelt Ankara Szíriából és Líbiából a karabahi frontra. Emellett az örmény bejelentés szerint egy török F-16-osáltal lelőtt (a pilóták török nyelvű kommunikációját fogták el) örmény Szu-25-ös lelövése is arról árulkodik, hogy Törökország tevékenyen segíti Bakut a jelenlegi akciókban. Erdoğant az örmény-török történelmi szembenállás mellett alapvetően a török világ erejének demonstrálása is vezérli. A török elnök nem hagy kétséget afelől, hogy új Atatürkként ő ennek a világnak a vezetője. Erdoğan ezzel az akcióval is mutatja, hogy Törökország a Közép- és Közel-Kelet befolyásos játékosa, regionális hatalom. A pántürk ambíciók folyamatos megerősítése mellett Erdoğant az is motiválhatta, hogy visszavágjon a Szíriában Ankara törekvéseit időnként keresztező Vlagyimir Putyinnak. S mivel Oroszország energiáit most több fronton lekötik, az időpont nagyon is alkalmas a revánsra.

Miért olyan visszafogott a Kreml?

A török elnök jól érezte, hogy Oroszországnak most nincs elég ereje ahhoz, hogy Belarusz és Európa mellett frontot nyisson a Kaukázusban is, így Putyin nem fog rögtön az asztalra csapni. Nem kockáztatja, hogy az Ankarával – Szíriához és Líbiához hasonlóan – vívott proxi háború közvetlen szembenállássá fajuljon.  Ez megnöveli Ankara és Baku mozgásterét. De Moszkva azért is kellemetlen helyzetben van, mert Örményország természetes szövetségese, míg Azerbajdzsán egyre szorosabb kereskedelmi partnere, stratégiai szövetségese. Putyin ezért nem vette fel az eléje dobott kesztyűt, ám a korábbi konfliktusokhoz hasonlóan fel fogja hívni török kollégáját, ha úgy látja, hogy a pántürk koalíció túl messze megy. Addig is a diplomáciai lépéseket erőlteti, de közvetítőként felajánlkozott már Irán és Grúzia is. Moszkva igyekszik fenntartani a konfliktusban az erőegyensúlyt, ám eközben a kezére játszik, hogy az orosz viszonyon lazító Pasinjan rájöhet, hogy nem ajánlatos abba a kútba köpni, amelyből iszunk.

Meddig tarthat az azeri előrenyomulás?

Az azeri erők számbeli és technikai túlsúlyban vannak, a harci szellem és a katonai szakértelem azonban az örmények mellett szól. Így mindkét oldalon komoly veszteségekkel kell számolni – a halottak száma már most is százas nagyságrendű -, ami visszafogó erővel bír. Alijev enélkül is tisztában lehet vele, hogy nem feszítheti túl a húrt, Hegyi-Karabah teljes visszaszerzését nem engednék most meg neki. Sztyepanakertet nem fogja elfoglalni. Így aztán addig fog menni, amíg nem érzi, hogy ezt otthon egyértelmű győzelemként adhatja el. Feltehetően néhány falu és stratégiai magaslat elfoglalása ehhez elegendő. A háború még nem érte el a tetőpontját, de nagy eséllyel egy-két hétnél nem tart tovább. Az minden esetre az álmoskönyvekben nem sok jót jelent, hogy a török államfő elfogadhatatlannak nevezte az EBESZ égisze alatt a konfliktus rendezésén évek óta fáradozó úgynevezett minszki csoport társelnökeinek (Vlagyimir Putyin, Donald Trump, Emmanuel Macron) a fegyverszünetre felhívó felszólítását. Mint ahogy az sem, hogy a törökök egyre inkább átveszik az ellenőrzést Bakuban – az azeri vezérkari főnöknek nyoma veszett -, közben pedig már az örmények is leszedtek négy pilóta nélküli gépet.

Ez már háború?

A karabahi „befagyott konfliktus” kiolvadt. Már nem lehet egyszerűen konfliktusként leírni. Ez már nem incidens, hanem háború, még ha korlátozott is.

MEGOSZTÁS

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.