Múltidéző. Belarusz ellenzékiekkel az elmúlt évtizedben Varsóban volt a legkönnyebb találkozni. Lengyelország ugyanis minden lehetséges módon támogatta a minszki hatalom ellenfeleit. Itt találkoztunk nyolc éve Alesz Mihaleviccsel is, aki a 2010-es elnökválasztáson Alekszandr Lukasenko legfiatalabb, s talán legmérsékeltebb kihívója volt. Egyszázalékos eredményével túl sok vizet nem zavart, de a zavargások után őt is bebörtönözték, majd kalandos körülmények között jutott ki az országból. Az emigráció egyik ismert alakjaként akkor Minszkben is az 1989-es romániai fordulathoz hasonló erőszakos végkifejletet vizionált, és úgy vélte, a változásokra Belaruszban csakis a rendszer köreiből indulva van esély.

Nem egyszerű a belarusz ellenzékiek élete. Megjárta a minszki börtönt, majd már emigrációban, néhány órára a varsói repülőtéren is letartóztatták. Milyen érzés űzött vadként élni?

– Tisztában vagyok azzal, hogy üldöznek, otthon négy-öt év börtön várna rám, Varsóban azonban nem ijedtem meg, hiszen tudtam, hogy ki fognak engedni. Nem történt más, mint hogy működnek a nemzetközi mechanizmusok, hiszen Minszk az Interpolon keresztül adott ki körözést ellenem, és működik a kétoldalú jogsegélyegyezmény is. Fel voltam készülve arra is, hogy csak egy vagy két hét múlva, a bíróság döntése nyomán szabadulok.

– Mégiscsak kínos, hogy mindez a Belarusz demokratikus átalakításáért az elsők között kiálló Lengyel- országban történt meg. Ráadásul nem sokkal azután, hogy korábban egy másik ellenzékit, Alesz Beljackijt a lengyel és litván ügyészség mechanikus gondolkodása buktatta le, és kiszolgáltatták a számlái adatait Minszknek, amely alapján többéves börtönbüntetést is kapott…

– Lengyelország jogállam, de az államapparátus működését még finomítani kell. Biztos vagyok abban, hogy több ilyen eset nem fordul elő.

– Mivel foglalkozik manapság, egyáltalán hol él?

– Csehország adott politikai menedékjogot, de a múlt héten voltam Londonban, előtte az Egyesült Államokban, gyakran megfordulok Varsóban és Vilniusban is. Előadásokat tartok, írom a disszertációmat, s mivel a saját bőrömön tapasztaltam a belarusz börtönökben folyó kínzásokat, a politikai foglyok kiszabadítását célul kitűző nemzetközi összefogás megteremtésén dolgozom.

– Mi történt Önnel a börtönben, ahonnan a hírek szerint úgy szabadult, hogy állítólag elfogadta a felajánlott együttműködést a KGB-vel?

– Amikor éjszaka letartóztattak, megvertek. A börtönben összekötöztek, egy hideg cellában teljesen elzártak a külvilágtól, nem tudtam semmit a családomról, a védőimet pedig kizárták a kamarából. Amikor eltörték a kezemet, e nyomás alatt aláírtam, hogy együttműködök a szolgálatokkal. Szabadulásom után egy héttel a fenyegetések ellenére sajtóértekezleten számoltam be arról, hogy ezt kínzások hatására tettem.

– Hogyan jutott ki az országból?

– Mivel a mobiltelefonon keresztül figyelik az ellenzékiek mozgását, a készüléket Minszkben hagyva egy régi útlevéllel Oroszországon át – ezen a határon ugyanis nincs ellenőrzés – jutottam el Ukrajnába, ahol személyesen Karel Schwarzenberg külügyminiszter utasítására hat nap alatt kaptam menedékjogot.

– Nem irigylem ezért a vándoréletért. Milyen a közérzete? Nem tart attól, hogy az immár 16 éve emigrációban élő Zenon Poznyak sorsa vár Önre is, s teljesen elveszíti a kapcsolatot hazájával?

– Úgy fogom fel ezt a helyzetet, mint egy kényszerű kiküldetést. Azonnal hazatérek, ha kiengedik a politikai okokból bebörtönzötteket. Addig is, emigrációban többet tudok segíteni, mint a börtönből.

– Miben reménykedik?

– A gazdasági helyzet otthon egyre tragikusabb, az 500 dollár körüli fizetések a felére estek vissza, s Alekszandr Lukasenko népszerűsége még soha nem volt olyan alacsonyan, mint most. Nem több mint 20 százalék, ami a posztszovjet térségben komoly problémákat jelez. Az is tény viszont, hogy Lukasenko saját akaratából nem távozik a hatalomból. Ez nagyon sajnálatos, mert Belaruszra így a líbiaihoz hasonló forgatókönyv vár. De említhetném az 1989-es romániai helyzetet is, amikor Ceausescu önként sehogy sem akart távozni.

– Az erőszakos megoldásra utal, én azonban beszélgettem belaruszokkal, és úgy vettem ki a szavaikból, hogy nagyon is értékelik a stabilitást. Ahogy mondják, csak háború ne legyen! Hogyan képzeli el így a forradalmat?

– Igaza van, a társadalom nem kész az erőszakos fellépésre. De így volt ez anno Romániában is. Ne felejtsük azonban el, hogy ilyenkor az apparátuson, s a hadseregen belül is megnövekszik az elégedetlenség.

– Szóval nem a tömegek lázadására, hanem valamiféle palotaforradalomra gondol?

– A valódi változásokhoz mindegyikre szükség van. Nem véletlenül említettem Romániát. Úgy gondolom, hogy a tüntetések gondolkodásra késztetik az elit egyes köreit is.

– Sokak szerint Lukasenkóra igazából Moszkva és egy Oroszország által támogatott vetélytárs, és nem az úgynevezett nyugatos ellenzék jelenthetné a veszélyt. Egyetért ezzel?

– Moszkva helyzete egyrészt könnyebb, mert álláspontja konszolidált, míg a nyugati érdekek korántsem egységesek. Másrészt problémát jelent neki, hogy a belorusz társadalom nem igazán szimpatizál Oroszországgal.

– Ezzel azért vitatkoznék, hiszen állítása talán csak az ország nyugati részét jellemzi…

– A többiek szimpátiája is legfeljebb a gazdasági megközelítésen alapul.

– Az országgal szemben bevezetett és kilátásba helyezett szankciók azért aligha erősítik az emberekben a Nyugat iránt a szimpátiát. Hatékonynak látja ezt a politikát?

– Alapvetően a beutazás megtagadásáról van szó, ami a csinovnyikok egy részét érinti. Támogatom és célszerűnek tartom ezt a nyomásgyakorlást. Persze jó lenne, ha a Nyugat a szigorú rendőr Lengyel- országon vagy Svédországon keresztül mutatott arcán kívül, például nyugodt németországi nyugdíjas éveket ajánlva Lukasenkónak, a jóságos arcát is felvillantaná. Ez mindenképpen szélesítené a mozgásteret. Megjegyzem, a jó rendőr szerepére jóval több a jelentkező, mint azt szeretném.

– Szavait hallgatva úgy érzem, az ellenzék valójában arra vár, hogy az eliten belül valaki kikaparja számára a gesztenyét. Széttagoltságát látva ezt valahol meg is értem. Mekkorára becsüli az ellenzék támogatottságát?

– A társadalom 25 százaléka még a gazdasági növekedés közepette, nyomasztó média ellenszélben, repressziótól fenyegetve is támogatott minket. Ez ilyen helyzetben nem kevés! Az ellenzéki összefogás segíthet, de nem elengedhetetlen előfeltétele a változásoknak. Ez a feladat most ugyanis mindenképpen a hatalom körein belül lévőktől függ. Persze véleményem szerint egy ilyen forgatókönyv sem képzelhető el erőszak nélkül.