A belarusz tiltakozókat aligha lehet hazaparancsolni, így a hatalomnak a helyzet konszolidálása érdekében nem elég a belügyi egységekre támaszkodnia, meg kell kezdeni az politikai átmenet előkészítését is. Méghozzá úgy, hogy az ellenzék Tyihanovszkaja elnökké nyilvánításával erodálná tovább Lukasenko enélkül is megroppant legitimációját.

Belarusznak lassan két elnöke lesz. A választások után még a politikából távozni akaró, láthatóan besokallt Szvetlana Tyihanovszkaja a választások győztesének nyilvánította magát, és egyre inkább elnökként is viselkedik. Az ellenzéki összefogás Litvániába menekült, majd már Vilnius és Varsó között ingázó jelöltje – pontosabban a mögötte álló erők – taktikát váltottak, és már nem csupán tárgyalásokat és új választásokat követelnek, hanem kész helyzet elé állítanák Alekszandr Lukasenkót.

„Tyihanovszkaja önbizalmát növeli, hogy immár nemcsak a mögötte álló Litvánia és Lengyelország ismeri el a választások győztesének, de minden szabályt felrúgva így beszélhetett az ENSZ Emberi jogi Bizottságának online megtartott ülésén is”

Közben nem ismerte el Lukasenko győzelmét az Európai Unió, az Egyesült Államok és az ukrán parlament sem. Tyihanovszkaja legutóbbi megnyilvánulásai jól átgondolt szcenárió alapján azt sugallják, hogy ő az elnök. Ezt ki is jelentette, mondván Litvániából neki erről papírja van. Ebbe a szerepbe helyezkedve követelte a nemzetközi közösségtől, hogy avatkozzon be Belaruszban a törvényesség helyreállítása érdekében. Közben Lukasenkónak biztonsága szavatolását ígérte arra az esetre, ha lemond a hatalomról.

„A probléma ezzel a fellépéssel az, hogy Lukasenko 80 százalékos győzelme ugyan nyilvánvaló hazugság, ám ez még nem jelenti azt, hogy valóban Tyihanovszkaja győzött”

Nem véletlen tehát, hogy a két harcias szomszéd ugyan elnöknek tekinti, az Európai Unió azonban erről nem beszél, csak Lukasenko győzelmét nem ismeri el. Ennél persze előbbre szaladt az Európai Parlament, amely az ellenzéki Koordinációs Tanácsot ismeri el az országot átmenetileg irányító szervezetnek. De az ellenzék alternatív szavazatszámlása sem erősíti meg, hogy Tyihanovszkaja győzött volna. Az orosz Vedomosztyi kielemezte a Golosz által nem hamisított 633 körzet választási jegyzőkönyvének eredményeit, és arra a következtetésre jutott, hogy Lukasenko valójában a szavazatok 51, míg Tyihanovszkaja a 38 százalékát szerezhette meg. Mint elemzők megjegyzik, ezek alapján Lukasenko a legrosszabb esetben nem az első fordulóban győzött volna. A mindenki előtt nyilvánvaló csalással, majd ezt követően a tüntetőkkel szembeni brutális fellépéssel azonban a hatalom hibát hibára halmozott, és elszállt a legitimációja.

„Így a jelenlegi patthelyzetben a hatalom a hadseregre és a belügyi alakulatokra támaszkodva kitart, ám közben folyamatosan erodálódik, miközben a tiltakozások mögött egyre nagyobb a támogatottság”

Az egyértelmű, hogy jelenleg Lukasenko az elnök, ám az elégedetlenség szellemét már nem tudja visszatuszkolni abba a bizonyos palackba. Valójában arra van a legnagyobb esélye, hogy egy akár két évre is elhúzódó átmenet keretében emelt fővel távozzon a hatalomból. Ez a forgatókönyv láthatóan megfelelnek legfőbb külföldi támogatójának, a Kremlnek és az ukrán eseményekből érezhetően tanult, az európai stabilitást mindenek előtt szem előtt tartó Brüsszelnek is.

Lukasenko közben mintha nem nagyon akarna megbékélni ezzel a helyzettel, és nem igazán vesz tudomást a társadalom elégedetlenségéről. Külföldi beavatkozásról beszél, ami nyilvánvalóban van, de a tüntetések alapja belpolitikai eredetű, és az elégedetlenségből táplálkozik. Lukasenko elsősorban a hatalmát tíz éve megdönteni készülő Egyesült Államokat – ezt alátámasztotta az orosz külföldi felderítést vezető Szergej Nariskon is, aki szerint az elmúlt két évben Amerika mintegy 20 millió dollárt költött az ellenállás megszervezésére, elsősorban az internetes kommunikációs hálózatok kiépítésére -, és e terve megvalósításában őt segítő Lengyelországot, Csehországot, Litvániát és Ukrajnát nevezte meg. Arról most nem beszélt, hogy néhány követ azért Oroszország is megmozdított, ha nem is a megbuktatása, de legalább a meggyengítése érdekében.

„A belarusz elnök a hatalma megdöntésére készülő globális központnak Amerikát nevezte. E tervben szerinte Csehország a tartalék elosztó központ (hub), Lengyelország az emigráns szervezetek bázisa, felvonulási terepe és a médiacsatornák inkubátora, Litvánia a faltörő kos a belarusz-európai kapcsolatokban, míg Ukrajna a politikai provokációk hídfőállása volt”

Ez az értékelés meglehetősen pontosnak tűnik, és nem véletlenül jelentette be Lukasenko, hogy Litvánia és Lengyelország felé lezárja a határt, míg Ukrajna felé megerősíti az ellenőrzést. Ezzel azonban legfeljebb lassítani lehet a folyamatokat, a válság azonban a belpolitikai helyzet rendezése nélkül már nem oldható meg. Lukasenko most láthatóan a kifárasztásra játszik, a közhangulatot azonban egyre inkább áthatja a változások iránti vágy. Az elnök Szocsiban is időt és ehhez pénzt akart nyerni. Ám hiába mutatkozott a korábbiakhoz képest készséges partnernek, a Kreml már jól ismeri őt, így most megvédi, ám aligha engedi, hogy ismét erőre kapjon. Ennek a rendezésnek a vége ugyanis így vagy úgy, előbb vagy utóbb, de az elnök távozása.

A keménykedés legfeljebb rövid távon segíthet, középtávon azonban már kontraproduktív. Így hibának tűnik, hogy vádat emeltek Marija Kalesznyikova, az ellenzéki Koordinációs Tanács őrizetben lévő elnökségi tagja ellen a nemzetbiztonság megsértése címén. Méghozzá állítólag azon cikkely alapján, amely kettőtől öt évig terjedő szabadságvesztéssel sújtja azokat, akik a nemzetbiztonságot veszélyeztető cselekményekre szólítanak fel a médiában vagy az interneten keresztül.

„Moszkvától kapott 1,5 milliárd dolláros hitellel a rendszer levegőhöz jutott, ám ha ezt az időt Lukasenko nem a reformok felgyorsítására, a békés átmenet megkezdésére használja ki, akkor akár rossza vége is lehet a 26 éve tartó hatalmának. Feltehetően a Szocsiban Vlagyimir Putyinnak folytatott több órás négyszemközti eszmecserén erről is szó esett”