Ma elfeledett történelmi tény, de emlékezni kell rá, hogy 1944. december 28-án hadat üzent a debreceni Ideiglenes Nemzeti Kormány Hitler haldokló birodalmának és magyar katonák is harcoltak a szovjetek oldalán.
Kalmár Szilárd írása a #moszkvater.com számára
Magyarország látszólag akaratán kívül sodródott a II. világháborúba és látszólag erőszakkal tartották a náci Németország oldalán, azonban a hadüzenet és a kiugrási kísérlet kudarca nagyon is logikus következménye volt Horthy Miklós majd negyedszázados kormányzóságának. Ma elfeledett történelmi tény, de emlékezni kell rá, hogy 1944. december 28-án hadat üzent a debreceni Ideiglenes Nemzeti Kormány Hitler haldokló birodalmának, és nem sokkal később már formális magyar katonai alakulatok is részt vettek a szovjetek oldalán Budapest felszabadításában.
1940-ben még szinte semmi sem utalt arra, hogy hazánk is be fog kapcsolódni a Szovjetunió elleni háborúba. Sőt, a katonai vezetés Románia elleni háborút tervezett, és ezzel kapcsolatban még az is felmerült, hogy egyeztessenek Moszkvával, mivel a Szovjetuniónak területi vitái nem voltak Magyarországgal, viszont Romániával nagyon is komolyak voltak. Ebben az évben távozhatott az országból a bebörtönzött magyar kommunista Rákosi Mátyás, és kaptuk vissza az 1849-ben hadizsákmányként elvitt szabadságharcos lobogókat.
„A magyar-szovjet barátkozáshoz hozzájárult tehát az, hogy akadt közös ellenség, illetve az is, hogy az oroszországi kommunisták a magyarok történelmi érdemeként tartották számon a hazai 1919-es Tanácsköztársaságot, illetve azt is, hogy az oroszországi polgárháború legnehezebb éveiben több tízezer magyar harcolt a szovjetek oldalán”
A Szovjetunió Németország általi megtámadása élesen szemben állt mindazzal, ami 1940-től Moszkva és Budapest viszonyára jellemző volt. Magyarország 1941-ben nem volt felkészülve arra, hogy hadat üzenjen egy világhatalomnak és semmiféle érdekünk sem fűződött ehhez. Az ország vezetése mégis elkövette hazánk történelmének egyik, ha nem a legnagyobb történelmi hibáját, amelynek következtében végleg elvesztettük azokat az országrészeket, amelyeket rossz emberektől (Hitler és Mussolini) ugyan, de jogosan kaptunk vissza 1938 és 1940 között.
A Szovjetuniónak küldött hadüzenetre egyetlen magyarázat volt, mégpedig az, hogy a kezdettől fogva kommunistaellenes Horthy Miklós rendszere 1941-ben immár harmadik évtizede volt radikális ellensége a szovjet típusú bolsevizmusnak.
„A magyar kormányzat képviselői annak ellenére is vállalták a háborús kockázatot, hogy a szovjetek diplomaták útján többször is nyomatékosan kérték, hogy maradjunk ki a háborúból”
Ebben az időszakban arra is ígéret hangzott el részükről, hogy nem pusztán megtarthatjuk a korábban visszaszerzett területeket, de egész Erdélyt is megkaphatjuk egy esetleges szovjet háborús győzelem után. Mindez persze akkor, amikor a nácizmus sokadik villámháborús sikere egyértelműnek tűnt, nem volt komolyan vehető ígéret.
Magyarország tehát nem akart elmaradni a náci Németország mellett háborús embertelenségben kiváló teljesítményt nyújtó Romániától, hadat üzentünk mi is a föld egyik legnagyobb, és katonailag és iparilag egyik legerősebb birodalmának.
A háború, amelybe nem szabadott volna belesodródni, gyilkos kelepcévé vált a hazai politikai elit számára. A magyar haderő már az első háborús hónapokban rendkívüli veszteségeket szenvedett a frontvonalakon, ezért a hátországba vonták vissza csapatainkat, a partizán vadászatokat és egyéb megszállói feladatokat kapó magyar katonák hamar hírhedtek lettek kegyetlenségükről, embertelenségükről. A nemzeti katasztrófa első egyértelmű jele a Don mellett elpusztult magyar haderő lett.
„Katonáink többsége nem harci összecsapás során vesztette életét, hanem menekülés közben fagyott halálra”
Magyar és szovjet visszaemlékezésekben is gyakran említik, hogy az előrenyomuló szovjet egységek egyszerűen elmentek a menekülő magyarok mellett, arra sem véve a fáradtságot, hogy lelőjék vagy hadifogságba ejtsék őket. Ezrek köszönhették életüket a területen élő orosz parasztoknak, akik gyakran fogadták be katonáinkat ideiglenesen meleg otthonaikba, adtak ételt nekik.
1943-ban végleg megállt a megállíthatatlannak gondolt német hadigépezet Sztálingrádnál és Kurszknál, még ebben az évben a szovjetek menetből szabadították fel Kijevet. Ebben a helyzetben Hitler szövetségesei nagyon sürgősen kezdték keresni a kiutat a háborúból. Magyarország sem tett másként, azonban a hazai kiútkeresés elhibázott módon nyugati irányba történt, az ország vezetése gyermekded naivitással hitte, hogy majd az amerikai és brit csapatok partra szállnak a Balkánon, és bevonulnak Magyarországra, megelőzve Sztálint. A helyzetet csak súlyosbította a tény, hogy a hazai politikai és katonai elit többsége nem hazafi volt a szó pozitív értelemben, hanem szélsőséges antikommunista, és ezzel összekapcsolt módon nácibarát. Számukra nem volt elképzelhető az, ami egy finn vagy román hazafi számára természetes volt indokolt esetben, azaz ha a nemzeti érdek úgy kívánja, akkor fegyverrel a kézben kell szembefordulni az addig szövetséges Németországgal.
„Épp az említett finn és román példák bizonyítják, hogy a túlzott háborús szerepvállalás ellenére is lehetett a nemzeti katasztrófát mérséklő döntéseket hozni”
Finnország és Románia viszonya a Szovjetunió irányába mindenkoron feszült volt, és szükségszerűen vezetett háborús összecsapásokhoz. Magyarország pusztán a Hitlernél kapható dicséretek (no meg az elvesztett területek visszaszerzésének a szerk.) reményében üzent hadat Moszkvának. 1944 nyarán, amikor a szovjet offenzívák lényegében elsöpörték a keleti német ellenállást, Magyarország nem pusztán késlekedett a kiugrási kísérlet megtervezésével és megtárgyalásával, de Erdély területén kifejezetten sikeresen lassítottuk a szovjet előrenyomulást. Tettük ezt akkor, amikor már a Vörös Hadsereg menetből szabadította fel a Szovjetunió egész területét, amikor Románia, majd nem sokkal később Finnország is kiugrott a háborúból, és fegyveresen fordultak szembe Németországgal.
„Fontos azonban hangsúlyozni, hogy még ekkor sem volt a helyzetünk kilátástalan. Sztálin nehezen értelmezhető tisztelettel volt Horthy irányába, a szovjetek számunkra is megadták a kiugrás lehetőségét”
1944. október 15-én egy cseppel sem voltunk rosszabb helyzetben, mint Finnország vagy Románia a kiugrási kísérletekor. A Magyarországot megszállva tartó német haderő képtelen lett volna ellenállni az erőiket egyesítő Magyar Honvédségnek és a Vörös Hadseregnek. A kiugrási kísérlethez igazodva meg is indult egy rendkívüli szovjet offenzíva déli és keleti irányból, az alföldi települések nagyobb része gyorsan felszabadult. Nem tűnt irreálisnak a főváros gyors bevétele, és az Észak-Erdélyben még harcoló magyar és német haderő bekerítése sem. Az itteni pánikszerű visszavonulás során gyűlölte meg anyai nagyapám a németeket, akik félig üres teherautókra felmászni próbáló honvédeket, azaz őt és bajtársait lerugdosták, kapaszkodó kezeiket puskatussal törték össze.
„Horthy Miklós október 15-i rádió beszéde történelmi tett volt. Legalább ő belátta, hogy a totális nemzeti katasztrófa elkerülésének más módja nincs, mint hátat fordítani a németeknek”
A katonai vezetők többsége azonban csendben maradt. Hiába esküdtek fel a kormányzóra, a parancsot megtagadva a megszálló idegen hatalom oldalán maradtak. A sors furcsa iróniája, hogy a legkomolyabb fegyveres ellenállást a proklamáció után a fővárosi Népszínház utcában és környékén, túlnyomórészt szegény zsidók által lakott területen tanúsították. A magyar katonatiszteket a több évtizedes antibolsevik agymosás és a nácizmussal való szimpatizálás megakadályozta abban, hogy a nemzeti érdekeknek megfelelően cselekedjenek.
„Ekkor vesztettük el a lehetőségét annak, hogy méltányos békefeltételekben részesüljünk, megtarthassunk visszakapott területeket. És ekkor az is nyilvánvalóvá vált, hogy Magyarországra és a magyar nép többségére elképesztő mértékű háborús pusztítás vár, Hitler hazánkat és a magyar fővárost a nácizmust védő erőddé nyilvánította. Egyetlen európai ország sem volt olyan hosszú ideig hadszíntér, mint Magyarország”
1944. októbere után csupán egyetlen kérdőjel maradt, hogy hazánk képes lesz-e legalább szimbolikusan is részt vállalni a náci Németország fegyveres legyőzéséből. Történelmi hazugság az, hogy nálunk nem voltak partizánok, és nem volt fegyveres ellenállás. Ellenállók robbantották fel a német szövetségbe az országot vivő Gömbös Gyula szobrát 1944-ben, nagyon sok ember halt meg fegyveres harcban, másokat antifasiszta szervezkedés miatt végeztek ki. Elfeledett, itthon deheroizált hősök ők, akik azonban méltó társai azoknak a görög, olasz, szlovák, lengyel, francia, és sok más nemzethez tartozó hősöknek, akik reménytelen helyzetben is harcoltak a náci megszállók és a helyi kollaboránsok ellen.
Sokan és sokféle emberek voltak ők. Köztük volt a szovjet polgárháború magyar veteránja Pataki Ferenc, a kőbányai munkás fiatal Pataki István, a kommunista Ságvári Endre, a nacionalista Bajcsy-Zsilinszky Endre, a zsidó Szenes Hanna, a katolikus Salkaházy Sára, de nem feledhetjük Maléter Pál, Göncz Árpád vagy a közelmúltban elhunyt Vitányi Iván antifasiszta szabadságharcos (partizán) múltját sem.
„Nem azok voltak a hősök, akik féltek elszakadni a németek mellől, hanem azok, akik mertek és tudtak szembe fordulni a nácizmus hadigépezetével, a Gestapo pribékjeivel, a nyilasterrorral”
A magyar antifasiszta mozgalom tehát igenis létezett, azonban volt egy súlyos hiányosságunk, ami viszont az összes kelet-európai nemzetre jellemző volt. Szlovákia, Románia, Bulgária, Lengyelország szervezett katonai haderővel is küzdött a németek ellen. Magyarország esetében a legnagyobb problémát az jelentette, hogy a hadifogoly katonák egy része jelentkezett volna fegyveres harcra, azonban belőlük katonai egységet jelentkező tisztek hiánya miatt szervezni nem lehetett.
A helyzeten e téren a debreceni Ideiglenes Nemzeti Kormány változtatott, amikor is 1944. december 28-án hadat üzent Németországnak. Megkezdték az új Honvédség szervezését is egy héttel korábban, azonban harcba vethetősége ennek még nem volt.
„Ezen a területen fordulat akkor következett, amikor a fővárosban az ostromló szovjet és román csapatok emberveszteségét nem vagy csak részben pótolták, mivel Budapest eleste csak idő kérdése volt, katonákra a nyugati irányú offenzív hadműveletekhez volt szükség”
Magyar katonai egységek szervezett átállására már a pesti oldalon is voltak kísérletek. 1945. január 17-én az Egyetem tér védelmét ellátó 72. Határvédelmi Zászlóalj két százada tagadta meg a német parancsoknak való engedelmességet, és a legközelebbi szovjet parancsnoksághoz fordultak azzal a kéréssel, hogy vegyék tudomásul átállásukat és vessék be őket a németek ellen. A magyar katonák többségét sokkolta Budapest elpusztulása. Ichnát Gyula, aki 1942 óta harcoló honvéd volt, többször is megsebesült, ezt így fogalmazta meg:
„Már a visszavonulás során tapasztaltuk, hogy a «szövetséges» náci csapatok a magyar katonákat nem becsülték. Mi voltunk az utóvédek. Nekünk ott, Budán belső vívódásra, más elhatározásra nem volt időnk. Talán fél, talán egy nap alatt kellett döntenünk. Személyes végső döntésemet legkedvesebb kenyeres pajtásom, a kiskunhalasi születésű Kiss László halála erősítette meg. És a háború pusztítása a fővárosban: a szétlőtt Vár, a Várnegyed romos házai, a súlyosan sérült Mátyás templom, és a Dunában bénán heverő, valaha szép hídjaink szörnyű látványa.”
„A főváros budai oldalán már német és magyar katonai alakulatok közti harcra is sor került”
Február 7-én a Bem József első lovas tüzérosztály először megtagadta a városi épületek ágyúzását, majd az 1. és 2. ütege a Pálya utca 15-17 házak között a falat megbontva kezdeményezte a tárgyalásokat a szovjet csapatokkal. Éppen egy tiszt és négy katona érkezett hozzájuk, amikor a jelenséget észlelő németek aknavetővel kezdték lőni az épületet. A magyar honvédek, közösen a náluk rekedt szovjet katonákkal, együtt verték vissza az egész napon át tartó német támadásokat, melynek során harckocsikat is bevetettek. Szerencsére a tankok a szűk utcába nem mertek bemenni, így a védőket még időben elérték az előrenyomuló szovjet alakulatok.
A magyar katonák többsége az ostrom utolsó szakaszában már egyetértelműen németellenes volt. Kozma József ezredes, a fővárosi légvédelem parancsnoka, aki katonáival a németek által jól elzárt Alagútban volt, február 11-én döntött úgy, hogy elvonulnak a szoros német ellenőrzés alatt álló területről. Az ezredes és 30 kísérője nemes egyszerűséggel közölte az őrséget ellátó SS tiszttel, hogy elhagyják az alagutat. Látva az elhatározás szilárdságát, és a csőre töltött fegyvereket, a németek kiengedték a magyar katonákat, akik a Gellért Szállóhoz vonultak, ami közismerten németellenes gyülekezési helynek számított, de jelentős volt itt a német és nyilas alakulatok aránya is, akik a Horthy Miklós (ma Móricz Zsigmond) körtér felőli támadásra készültek. Kozma megszervezte és elvégezte a lefegyverezésüket. A szovjeteket a szálloda kapujában egy kárpátaljai ukrán származású magyar katona várta. Este meg is érkezett három T-34 harckocsi és a szovjet gyalogság, akik az átálló több száz magyar katonát sikeresen kimenekítették a frontvonalról.
„A szovjeteknek a harcokbak ebbe a szakaszában már szüksége volt bevethető magyar katonákra”
Belátták, hogy jelentősége van annak, hogy a magyar főváros elfoglalásában magyar katonák is részt vesznek. A Hűvösvölgyben több olyan központot is létrehoztak, ahova a németek ellen is harcolni kész magyar katonákat gyűjtötték össze január közepétől. A már idézett Ichnát Gyula is arról beszél egy vele készült interjúban, hogy fogságba esésekor a szovjet tiszt szinte azonnal felajánlotta számára ezt a lehetőséget. A magyar katonákat ezeken a pihenőhelyeken fertőtlenítettek, újból felfegyverezték. Az átállt katonák legtöbbje döbbenten emlékezett vissza arra, hogy milyen kivételes ellátásban volt részük. Nem csak tisztálkodhattak, de segítő szovjet katonákat, külön nekik főző szakácsokat is kaptak. Azt már valószínűleg sokkolónak is találhatták, hogy tiszteletükre külön kultúrestet is szerveztek, ahol a néhány nappal korábban még a pusztulás szélén álló, mosdatlan és éhes, de végre megfürdött és tiszta ruhájú magyar katonáknak szovjet katonazenészek Csajkovszkij keringőket játszottak, és mindeközben cigarettát és bort is kaptak. Sokak számára a kivételezés már-már zavarba ejtő volt, de még a szovjet közkatonák is azt gondolták, hogy ők azok a magyarok, akik belátták az antifasizmus szükségszerűségét, így mai szóval amolyan celebekké váltak, akiket büszkén mutogattak egymásnak a szovjet tisztek, akiket ölelgettek az utcán az egyszerű harcosok.
„Mindennek persze olyan ára volt, amit a hadifoglyoknak csak kis része vállalt, a további fegyveres harc. A kockázat mértéket mutatja, hogy minden negyedik átállt magyar katona hősi halált halt a fővárosi harcok során”
A már harcoló önkéntes századokból szervezet Budai Önkéntes Ezred ezreddé való alakulását az tette lehetővé, hogy az akkor még Horthy Miklós nevét viselő Móricz Zsigmond körtéren Variházy Oszkár vezetésével 1000-1200 magyar katona állt a szovjetek oldalára. Ők egységesen vonultak Budafokra, ahol 1945. február 12-én alakult meg formálisan a Budai Önkéntes Ezred Variházy irányításával. A szovjetek innentől kezdve hozzájuk irányították a vöröskatonákkal már addig is együtt harcoló magyarokat.
„A folyamatosan szervezett magyar századok megőrizték a magyar egyenruhát, de sapkájukon és hajtókájukon vörös, ritkábban fehér szalagot viseltek”
Bevetésükre szinte azonnal sor került, a Déli-pályaudvar körüli harcokban már jelentős számban voltak jelen magyar katonák is a szovjetek oldalán, majd részt vettek a Gellért-hegyen lévő Citadella és a Budavári Palota elfoglalásában is, közösen a szovjet 83. tengerészgyalogos dandár és a 320. gyaloghadosztály katonáival.
A 83. tengerészgyalogos dandár parancsnoka katonai érdemeiket tudomásul véve elrendelte, hogy a magyar önkéntesek zászlaját tűzzék ki a palota kapujára az övéi mellett. A főváros felszabadításának egyik legnagyobb fegyverténye már közös szovjet-magyar siker lett.
A reménytelen helyzetbe került német erők magyar egységekkel közösen a minimális menekülési esélyt kínáló kitörést választották kapituláció helyett. A vérfürdőbe torkolló akció elleni küzdelemben magyar alakulatok is részt vettek, magyar katonák számos hadifoglyot ejtettek. Fontos megjegyezni, hogy a németek oldalán harcoló magyar honvédek szinte azonnal átálltak, vagy letették a fegyvert, amikor megtudták, hogy magyarokkal állnak szemben. (Erről ezzel ellentétes visszaemlékezések is bőven vannak. a szerk.) Szintén nagy jelentősége volt annak is, hogy a felszabadított lakóépületekben lévő budaiak számára is általában nagy örömet okozott, hogy magyar katonáktól hallhatták, hogy lakóhelyükön véget értek a harcok.
A szovjetek oldalán Budán harcoló magyar katonák számát pontosan nehéz meghatározni, mert több szovjet egység már január közepétől is fogadott maga mellé magyar katonákat. A tömeges átállás a harcok utolsó szakaszára volt jellemző, az átállás után azonnal be is kapcsolódtak a harcba, adminisztrációs munkát Variházy Oszkár a harcok befejezése után fejezte be, 2400 főre tette a harcoló magyar katonák számát és nyilvántartása szerint 600 honvéd esett el a szovjetek oldalán a harcokban.
„Az egyik leghíresebb hősi halott Derecskei Sándor, aki a városban megtalálta feleségét, akivel együtt maradtak a harcok közben is. Amikor Derecskei halálos lövést kapott, fegyverét terhes felesége vette magához, folytatva a harcot”
A Budai Önkéntes Ezred hadászati értelemben nem bírt nagy jelentőséggel, azonban a szovjet hadvezetés számára rendkívüli lélektani segítséget jelentett fegyveres jelenlétük Budapesten. Nekik köszönhető, hogy a sikertelen kitörési kísérlet, és a német ellenállás összeomlása után a budai várban a szovjetek mellett magyarok is részt vehettek a díszszemlén. Variházy Oszkár itt elmondott beszédét lemezre vették, és használták a szovjetek a háborús propaganda során. A hadi jelentésekben csak „magyar önkéntesekként” jelzett katonák szovjetek általi megbecsültségét mutatja, hogy 1947. január 11-én 69-en megkapták a Budapest Bevételéért emlékérmet.
A magyarokat február 15-én vonták ki a harcokból, és ezt követően fejezték be az egységek adminisztrációs munkáját is, majd a katonákat Jászberénybe irányították, ahol a szervezés alatt álló 1. Hadosztály állományába kerültek. Magyar alakulat ezt követően fegyveres harcban már nem vett részt a szovjetek oldalán.
„A debreceni Ideiglenes Nemzeti Kormány 1944. december 28-i hadüzenete és a Budai Önkéntes Ezred harcoló alakulatai már nem menthették meg az országot egy újabb igazságtalan békediktátumtól”
Minden környező ország jobban teljesített nálunk ebből a szempontból, így Magyarország több falut vesztve visszaszorult a trianoni határok mögé, és brutális háborús kártérítést fizettünk a Szovjetuniónak, Csehszlovákiának és Jugoszláviának is. Németországnak a győztesek ezt rövid idő után, újjáépítési gesztusként elengedték, nekünk egy valóban lerombolt országnak nem. Ugyanezen Németország a második világháború végén mai értéken 20 milliárd dollárt meghaladó adósságot halmozott fel Magyarország irányába a kifizetetlen mezőgazdasági és ipari termékek miatt, ezen kívül megsemmisítette katonai okokból szinte valamennyi folyami hidat, leszerelte és elszállította a magyar gyárak jelentős részét, illetve elrabolták a múzeumi műkincsek jelentős hányadát is. Ezért máig kártérítést nem kaptunk, a második világháború utáni újjáépítés lett a kezdete a magyar eladósodásnak, mely azóta életünk része.
Összességében tehát csekély vigasz a magyar hadüzenet és a katonai szerepvállalás a második világháború végórájában, de azoknak, akik történelmi szégyenként tekintenek a nácizmussal nemzetvesztő románcba bonyolódó horthysta és nyilas időkre, némi okot ad a büszkeségre. Ha nem is mosták le az antifasiszta hősök a gyalázatot, legalább megkísérelték azt.
(A cikk tényei elvitathatatlanok, szemlélete azonban nem okvetlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.)
A cikk olvasóinak figyelmébe ajánlom az Arcanumon olvasható rövid összefoglalót: https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/2vhSzakkonyv-magyarok-a-ii-vilaghaboruban-2/magyarorszag-es-a-magyar-kiralyi-honvedseg-a-xx-szazadi-vilaghaboruban-1914-1945-BB49/ellenallas-magyarorszagon-5AB/ . A (mai értelemben vett) Budapest területén működött fegyveres ellenállók, antifasiszták között közül említsük meg például Földes László csoportját (újpest víztorony), a Szír-csoportot (Andrássy u. 60. alatti nyilasház megtámadása, robbantás a Metropol szállóban), valamint Braun Évát és társait (szabotázs-cselekmények). A Gömbös-szobrot a Marót-csoport (Padányi Mihály és társai) robbantotta fel, az ő nevükhöz fűződik az 1944 decemberi városi színházbeli nyilas gyűlés szétrobbantása (a szó szoros értelmében…) és számos szabotázscselekmény.