Egyre keményebben szembesülnek a háború realitásaival a nyugati hatalmak. Már mind többen látják, hogy a szankciók nem tántorítják el Moszkvát a céljai elérésétől, miközben a gazdasági háborúban Európa is komoly sebeket kap. A nyugati elit lassan azt is kezdi belátni, hogy a háborút Ukrajna nem nyerheti meg. A lelkesedést lelohasztja annak felismerés is, hogy Ukrajna már nem olyan üzlet, mint amilyennek eleinte tűnt. Mindennek eredményeképpen a realitásokkal mind kijózanítóbban szembesülő németek megvágták a Kijevnek szánt uniós segélycsomagot.

Egy háború kirobbantását a befolyás kiterjesztése, a geopolitikai megfontolások mellett általában gazdasági célok is motiválják. Nem kivétel ez alól Ukrajna megtámadása sem. Oroszország nemcsak azt akarta megakadályozni, hogy a NATO infrastruktúrája felvonuljon a határai mentén. A geo- és biztonságpolitikai szempontok, az orosz és oroszajkú diaszpóra megvédése mellett Moszkva azt sem hagyhatta figyelmen kívül, hogy amennyiben Ukrajna teljes mértékben a Nyugat érdekszférájába kerül, azzal vetélytársa gazdasági értelemben is megerősödik. Főképp úgy, hogy a mindenek előtt az angolszász hatalmak támogatását élvező Kijev előbb vagy utóbb az ásványkincsekben, energiaforrásokban gazdag Donbassz visszaszerzését is megpróbálta volna.

„A Kelet-Ukrajna mélyén rejlő kincsek feletti ellenőrzés pedig Oroszország gazdasági ereje szempontjából sem közömbös”

E tekintetben az idő nem Moszkvának dolgozott, így a Kreml a 24. órában elhatározta, hogy döntésre viszi az ukrán kérdés régóta a levegőben lógó lerendezését. Mert a Nyugat nyomulása idővel nemcsak a biztonságát, de a birodalmiságát is veszélyeztette. Vlagyimir Putyin nem minden alap nélkül gondolhatta, hogy ezt az Oroszország számára negatív trendet a legkényesebb és leginkább kulcsfontosságú ponton, Ukrajnában kell megfordítani.

Ám messze nem csak Oroszország gondolkodott az Ukrajna feletti befolyás geopolitikai és gazdasági szempontból is kulcsfontosságú kérdésének radikális megoldásában. A Nyugat jó ideje próbálta rátenni a kezét Ukrajnára, és a második kísérletre 2014-ben ez sikerült is. Olyannyira, hogy a „méltóság forradalma” után még az ukrán kormány üléseit is angolul kellett megtartani, mert a szuverenitás megerősítésének jegyében külföldi állampolgárok sora kapott miniszteri posztot. Ukrajna teljes mértékben amerikai irányítás alá került, amely mellé idővel felnőtt a brit, majd most látványosan erősödik a lengyel befolyás is.

„Kimondhatjuk, hogy Ukrajna egyre durvuló oroszellenes éllel az angolszász hatalmak és csatlósaik érdekszférájává változott”

Természetesen az új felállásban az angolszászok árnyékában keresték a helyüket a leginkább talán a termőföld és a piac megszerzésében érdekelt európai hatalmak is. De itt is megjelent Kína és a kereskedelem tekintetében messze nem tűnt el teljesen az orosz kapcsolat sem. Gőzerővel folyt a piacszerzés, az értékes és perspektivikus szektorok kisajátítása, fogalmazzunk nyíltan, Ukrajna lenyúlása. Természetesen a demokrácia és a piacgazdaság megerősítésének, a birodalmi orosz imperializmus távoltartásának zászlaja alatt.

Nem volt annyira Washington és London ellenére a háború sem – az európaiak ezt szerették volna elkerülni –, hiszen ezek a hatalmak tisztában voltak vele, hogy ebben a kérdésben Oroszországgal még dűlőre kell vinni a dolgot. Ahogy kalkuláltak, Oroszországot Ukrajnában gyengítik le véglegesen. Olyannyira, hogy megszűnjön birodalom lenni, és évtizedekig a sebei nyalogatásával legyen elfoglalva. Az ukrán termőföld, és az ország kőolaj- földgáz- lítium- vagy éppen vasérc készletei kellő tőke befektetésével hatalmas üzletet ígértek.

„Ezek a stratégiai fontosságú ásványkincsek az elképzelések szerint úgy növelnék a nyugati versenyképességet, hogy jelentős részben kiváltják az orosz függést is. De egy háborúban üzletet látott a hadiipar is, és az újjáépítésben is ott van a lehetőség”

A háború első másfél hónapjában úgy tűnt, hogy inkább a nyugati elképzelések érvényesülnek, a gyors orosz győzelem elmaradt. Aztán az orosz hadsereg rendezte a sorait, szűkítette a frontot, és immár két és fél hónapja szisztematikusan őrli fel az ukrán erőket, pusztítja az üzemanyag depókat és a lőszerraktárakat. A Donbassz feletti ellenőrzés megszerzése a hősies ukrán ellenállás mellett is igazából csak idő kérdése, és a két megye az őszi esőzések beálltáig orosz kézre kerülhet.

Az orosz erők azonban aligha állnak meg ezután, és tovább haladnak nyugati irányba. Vannak, akik szerint a Dnyeperig, míg mások szerint tovább, egészen a moldovai határig. Ez utóbbi már csak azért is valószínűsíthető, mert a Kreml nem állhat meg. Céljai eléréséhez az ukrán felet meg kell törni, ehhez biztonsági és gazdasági szempontokat követve immár területet kell szerezni. A Harkiv-Umany vonaltól délre és keletre fekvő országrész elfoglalásával – ez egyébként civilizációs törésvonal is – tárgyalóasztalhoz kényszerítheti Kijevet, és ott diktálhatja a tűzszünet feltételeit is. Azért nem békéről beszélünk, mert az ukrán oldal és a mögötte álló Nyugat aligha ismeri el ezeket a területeket orosznak, így inkább csak egy nagy befagyott konfliktussal állunk ebben az esetben szemben.

„De ez a területszerzés már eladható győzelemként, és stratégiai szempontból védhető is. Gazdasági tekintetben pedig fenntartható, miközben az ellenfelet végletesen meggyengíti”

A már eddig orosz ellenőrzés alatt lévő területek, a 2014 előtti Ukrajna 20 százaléka adta ugyanis egykor a GDP nagyjából felét. A háborúig e régiókban 15 millióan éltek. Ha pedig az orosz csapatok ehhez még elfoglalják Mikolajiv, Harkiv és Odessza megyét is, akkor Ukrajna újabb 7 millió embert veszít, és a GDP további 25 százalékát. Ukrajnának ez esetben 20 millió lakosa, és az egykori GDP 25 százaléka marad. Elveszíti a legfontosabb iparvidékeket, és a legjobb termőföldeket is. Kijevnek pedig ott marad a sokmilliárdos adósság.

Közben azért ne felejtsük el, hogy nemcsak Moszkva került győzelmi kényszerbe, hanem Kijev is. Az ukrán vezetés a nyugati fegyverszállításokban bízva legalább a február 24-diki állapot visszaállítását kommunikálja, és addig nem tárgyalna. Csakhogy a háború megfordítására egyre rosszabbak a kilátásai, és ezt egyre többen ismerik fel a támogatói közül is. Az angolszászok és legszorosabb szövetségeseik, a lengyelek, a baltiak és a románok még mindig a végső győzelemig, Oroszország megtöréséig háborúznának, egyre erősödnek azonban a realista hangok, amelyek kimondva, kimondatlanul, de akár ukrán területi veszteségek árán is békét kötnének. Ide tartoznak a németek és a franciák is, akik a retorikában még ukrán győzelmet emlegetnek, ám a legjobb esetben is egyfajta patthelyzetben, döntetlenben, egy új hidegháborús állapot beálltában bíznak. De egyáltalán nem zárják ki azt sem, hogy a jelenlegi trend folytatódása mellett az ukrán haderő megtörik, és Moszkva diktálja majd a béke feltételeit.

„A hadi helyzet fent vázolt alakulása esetén Ukrajna kapitulációja a maradék országrész megtartása érdekében elkerülhetetlen. Ez a maradék Ukrajna azonban gazdasági szempontból már gyenge, érdektelen a Nyugat számára”

Ez már nem üzlet, hanem csak teher. Ráadásul a tél közeledtével a háború gazdasági frontján dúló csaták miatt otthon is szaporodnak a gondok, a szankciók az európai gazdaságot is gyengítik, és a helyzet a szociális biztonság megrendülésével fenyeget. Ez a nyugat-európai közvélemény háború melletti elkötelezettségét is csökkenti majd, és a kompromisszum felé löki a politikai eliteket is. Nem erről álmodtak, így aztán a jelek szerint visszafogottabban öntenék már a pénzt Ukrajnába. Abba az Ukrajnába, amelyikben már nagyon nincs mit megszerezni, viszont nagyon sokba kerül, és feltehetően még az eddigi hiteleit sem tudja visszafizetni.

Ezt a felismerést mutatja, hogy a minap Németország blokkolta Ukrajna még májusban Ursula von der Leyen által bejelentett újabb 9 milliárd eurós rendkívüli támogatását. Berlin mindössze egymilliárd euró kifizetését hagyta jóvá.

(Az írás eredetileg a Demokrata című hetilapban jelent meg, a teljes cikket itt olvashatják.)