„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Vlagyimir Putyin a 15. Valdaj Klub plenáris ülésén 2018. október 18-án
Fotó:VALDAI Discussion Club
Már ahogy bevonult, majd leült, sugározta a magabiztosságot. Érződött rajta, hogy történelmi magasságokban jár, s már régen nem csupán Oroszországban, hanem az egész világban gondolkodik. Egyre biztosabb magában, és meg van győződve arról, hogy a történelem jó oldalán áll. Az igaz oldalon. Nincs kétsége afelől, hogy Oroszország helyesen cselekedett Ukrajnában és Szíriában is. Nincsenek már illúziói a Nyugattal kapcsolatosan. Míg a Valdaj Klub korábbi ülésein érződött a szavaiból, hogy megpróbálja meggyőzni az orosz álláspont helyességéről a Nyugatot, mára mintha belefáradt volna ebbe.
A világ bajaiért alapvetően Amerika hegemóniáját tartja felelősnek, az Egyesült Államok egyeduralmának azonban vége, s ez új lehetőségeket nyit Oroszország és szövetségesei előtt. Putyin megjelenéséből, szavaiból sugárzik, hogy a többpólusú világrend egyik nemcsak befolyásos, de a világért felelősséget is vállaló építőjének tartja magát. Olyannak, aki mögött olyan hatalmak állnak, mint Kína, s aki kész most is a párbeszédre, de csak egyenrangú tárgyalóként, a kölcsönös tisztelet alapján. Aki pedig megtámadná – szúrt oda közvetetten a Nyugatnak -, a pokolra kerül, míg mi mártírokként a mennyországba.
Évről évre növekvő nyugtalansággal figyeli a nyugati sajtó Vlagyimir Putyinnak a Valdaj Klub előtt tett kinyilatkoztatásait. Most is apokaliptikusnak tartották a retorikáját, amelytől – mint néhány elemző fogalmazott – végigfut a hideg az ember hátán. Pedig a helyszínen végighallgatva a beszélgetést, az orosz elnök szokatlanul lazának, s egyáltalán nem harciasnak tűnt. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy ebben a két és fél órában nem igazán volt feszültség, energia. Mintha Putyin már belefáradt volna a harcba, a Nyugat reménytelen meggyőzésébe. Hiányoztak az Amerikát és szövetségeseit ostorozó, az elmúlt években megszokott kirohanások, a Nyugat kétszínűségét kifigurázó vicces kiszólások. Ezzel szemben minden második szava azt sugározta, hogy nem kell mindenre reagálni, ki kell inkább várni, amíg kedvezőbbre fordul a szél.
Egyrészről megbújik bennük a csalódottsággal vegyes lemondás, másrészről annak a magabiztos felismerése, hogy Amerikán és az Európai Unión, azaz az úgynevezett euroatlanti világon kívül is van élet. Persze, azért ez nem jelenti azt, hogy Putyin barátkozna szívesen a Nyugattal, de ha az másképp gondolja, hát legyen, s igaza tudatában a kivárásra játszik. Most már megteheti, mert nincs egyedül.
Most pedig gyűjtsük csokorba azokat a kijelentéseket, amelyek megerősítik ezeket a következtetéseket. De mielőtt ezt megtennénk, érdemes felidézni, hogy Putyin az elmúlt években Dominique de Villepintől Gerhard Schröderen vagy Romano Prodin át Hamid Karzaiig egész „udvartartással” jelent meg a Valdaj Klub előtt. A volt kormány- és államfők azt voltak hivatottak demonstrálni, hogy Putyin nincs egyedül, s nem lehet elszigetelni. Sőt, a meghívott politikusok névsorának változásából egyre határozottabb keletre fordulása is kiolvasható volt. Négy-öt éve még annak igazolása volt a fontos, hogy Oroszország Európa része, míg az utóbbi két évben már a nyíltan és büszkén vállalt eurázsiai gondolat és a keleten megszaporodott barátok felvonultatása volt a fontos.
A Valdaj idei, 15. találkozóján aztán Putyin már egyedül jelent meg, a szokásoktól eltérően programbeszédet sem mondott, s az őt kérdező Fjodor Lukjanovnak, a Valdaj Klub tudományos igazgatójának minden tudására szükség volt, hogy életet leheljen a beszélgetésbe. S hogy ez mennyire nem volt egyszerű, azt mutatja, hogy úgy fél óra múltán az őt korábbi kijelentéseivel szembesítő Lukjanovhoz fordulva némi ingerültséggel a hangjában kérdezte meg Putyin, vajon egész este így ketten fognak-e beszélgetni. Egy magabiztos, missziós tudattal bővel megáldott, ám a világ gondjaiba belefáradt politikus ült előttünk. Olyan, aki tisztában van azzal, hogy amerikai és kínai kollégáival közösen az ő felelősségük a legnagyobb a világ jövőjének alakulásáért. „Nem félelmetes, nem szörnyen nyomasztó ez?” – szegezte neki a Mariinszkij Színház világhírű karmesterének Valerij Gergijevnek a szavait Fjodor Lukjanov. „Nem” – válaszolta erre magabiztosan Putyin, majd arról kezdett el filozofálgatni, hogy félelemmel az ember lelkében nem lehet kormányozni.
Vlagyimir Putyin a Valdaj Klub tagjaival találkozva már korábban is népi bölcsességekkel fűszerezve írta le, hogy mit gondol a politika művészetéről. Így a terrorizmus kapcsán kijelentette, hogy „a gyengéket mindig megverik”, majd a szíriai szerepvállalásról szólva arra emlékeztetett, mire tanította meg őt a leningrádi utca. „Ha ütsz, üss először!”. S Putyin egy pillanatig nem hagyott kétséget afelől, hogy sikeresnek tartja a szíriai szerepvállalást. A legrosszabbat ugyanis szerinte sikerült elkerülni, hiszen megmaradt Szíria, mint állam, a 95 százalékát felszabadították, és stabilizálódott a régió. A terrorizmust persze teljesen még nem sikerült felszámolni, ám mint fogalmazott, jobb vele a határoktól messze harcolni, semmint azokon belül. „A terrorizmust azonban legyőzni csak összefogva lehet” – üzente mindenek előtt a nyugati országoknak, elismerve, hogy ez az összefogás egyes elemeiben már működik. Aztán odaszúrt az orosz légierő megjelenése előtt három évig a terrorizmussal szemben semmit nem tevő Egyesült Államoknak, hogy az Eurfrátesz általa patronált kurdok által ellenőrzött bal partján éppen most 700 helyi lakost tartanak túszul az Iszlám Állam harcosai, s megkezdődött a megtizedelésük. „Ugye, erről nem olvastak a nyugati lapokban!?” – tette fel a kérdést Putyin.
Sokat beszélt Putyin nemzetbiztonsági kérdésekről is, bevezetőül kijelentve, hogy az orosz állampolgárok nyugodtak lehetnek. „Senkitől sem ijedünk meg! Egy ekkora kiterjedésű ország, mint Oroszország, ilyen védelmi rendszerrel, mint a miénk, s olyan, a hazájukat megvédeni mindig kész néppel, mint az orosz, soha nem fél” – fejtegette Putyin, emlékeztetve az orosz nukleáris potenciálra, és a fejlesztés alatt álló szuperfegyverekre. Putyin egyúttal megnyugtatott afelől is mindenkit, hogy saját partikuláris érdekeit követve Oroszország soha nem fogja kockáztatni a világ biztonságát.
– figyelmeztetett Putyin.
Az orosz elnök érezhetően az orosz érdekekből indult ki, amikor visszafogottan reagált a szaúdi újságíró isztambuli meggyilkolására. Utalt arra, hogy amerikai állampolgár is volt a szaúdi elit jeles tagja, s hogy előbb bizonyítani kell, hogy gyilkosság történt, s csak azután lehet azt elítélni. (Közben Rijád azóta már beismerte a gyilkosságot, de Moszkva egyelőre hallgat.) „Miért akarja, hogy tönkre tegyük a jó kapcsolatainkat Szaúd-Arábiával!?” – reagált egy Bejrútból érkezett szakértő felvetésére. Az orosz érdekeket védte a Japánnal kötendő békeszerződés esélyeiről szóló kérdésre felelve is. „Mi készek vagyunk erről tárgyalni, de a megegyezéshez nagyobb bizalom kell. Ezt egyáltalán nem erősítik az olyan intézkedések, mint az Oroszországgal szemben Tokió által bevezetett szankciók” – szúrt oda a japán szakértőnek Putyin.
„A Krím a miénk, s az is marad” – szögezte le ellenmondást nem tűrően az ukrán helyzetről beszélve az orosz elnök. „S hogy miért a miénk? Egyrészt azért, mert a történelme Oroszországhoz, s nem Ukrajnához kötötte! S mert demokráciában élünk, amelynek alapelve a népakarat kinyilvánítása” – fejtegette Putyin, odaszúrva, hogy Koszovó kapcsán még referendum sem volt, csak a parlament döntött a függetlenségről. Putyin egyébként az ukrán választásokig nem vár a konfliktusban enyhülést, de reméli, hogy egy új hatalommal majd meg lehet egyezni. „A mai ukrán hatalom nem hajlandó teljesíteni a minszki megállapodásban foglaltakat, ehelyett ruszofóbiával kereskedik a világban” – jegyezte meg még Putyin.
Kemény szavak, de inkább a világ helyzetét illetően inkább rezignáltak, mint fenyegetőek. Viszont magabiztosak, hiszen Oroszország újra bízik önmagában. Mert – mint Putyin fogalmazott – az orosz ember okos. S olyan patrióta, akit nem mérgezett meg a primitív nacionalizmus. De Putyin beszél még arról, hogy ő Oroszországban az első számú nacionalista, s sokkal jobban szereti Oroszországot, mint amikor elnökké választották. Aztán két és fél óra után úgy érezte, most már elmondott mindent, s közölte, hogy Üzbegisztánba kell indulnia, de előtte még lejátszik egy hokimeccset. Meg is jegyezte az Kommerszant sztárújságírója Andrej Kolesznyikov a 15. találkozóról szóló tudósításában, hogy ez a lazaság akár a Valdaj Klub végét is jelentheti.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater
