//Egy tragédia utolsó felvonása?
II. Miklós orosz cár koporsóját viszik katonák a szentpétervári temetésen 1998. július 17-én #moszkvater

Egy tragédia utolsó felvonása?

MEGOSZTÁS

Az orosz vezetés vezeklésnek tekintette a cári család temetését a 80 évvel korábban elkövetett bűnökért. A bűnbánat, a megbocsátás gesztusa volt, hogy kivégzésük 80. évfordulóján megadták a végtisztességet a háromszáz éven át uralkodó Romanov-dinasztia trónra lépett utolsó cárjának és családjának. II. Miklós temetése azonban legalább olyan indulatokat kavart, s ellentmondásos, akárcsak uralkodásának megítélése. Valóban a cári család földi maradványai kerültek-e a szentpétervári Péter-Pál-székesegyház panteonjába? Cirkusz vagy meghajlás volt a temetés? Szentté kell-e avatni II. Miklóst, ami végül 2000. augusztus 14-én megtörtént. Az Orosz Ortodox Egyház szentté avatta őt és családját is. S mi is történt egyáltalán 1918. július 17-re virradó éjszaka a jekatyerinburgi Ipatyjev-házban? Megannyi nyitott kérdés. Nem véletlen, hogy az ortodox egyház óvatos volt, II. Alekszij pátriárka nem is vett részt az eseményen. Jelcin elnök is csak az utolsó pillanatban, váratlanul döntött a megjelenéséről. Idézzük fel a történteket!

II. Miklós orosz cár koporsóját viszik katonák a szentpétervári temetésen 1998. július 17-én #moszkvater
II. Miklós orosz cár koporsóját viszik katonák a szentpétervári temetésen 1998. július 17-én
Fotó:EUROPRESS/ALEXANDER NEMENOV /AFP

A fehérek harctéri sikerei 1918 nyarán halálos ítéletet jelentettek a jó egy évvel korábban lemondott s házi őrizetben lévő II. Miklós és családja számára. A bolsevikok áprilisban Jekatyerinburgba, Moszkvától 1400 kilométerre keletre szállították őket, biztos őrizetben. A párt ugyanis nem akart a fehéreknek „élő zászlót adni, hogy összegyűljenek alatta”.

„Minden Romanovot meggyilkoltak, akit felleltek”

Mihail nagyherceggel kezdték június 12-ének éjszakáján. Őt és angol titkárát Cseka-ügynökök elvitték a permi szállodából, ahol őrizetben tartották, és a közeli erdőben megölték őket. Utána a 15 hónappal korábban néhány óráig a cári címet is viselő Romanov holttestét egy olvasztókemencébe dobták.

Július közepére a cseh csapatok átkarolták Jekatyerinburgot. Július 17-én, hajnali fél háromkor a cári családot felébresztették, s azt mondták nekik, hogy elszállítják őket a közeledő ellenség elől. Miklóst és feleségét Alekszandrát, beteg fiukat és négy lányukat, a három cselédet és a családi orvost a pincébe vezették, hogy ott várjanak az autókra. A ház mellett egy teherautó parkolt. Járt a motorja, ami arra szolgált, hogy elnyomja a lövések hangját és a sikolyokat, amikor a Cseka kivégzőosztaga lövésekkel és bajonettekkel végzett velük.

A lányoknak ékszereket varrtak a ruháikba, s ezek elterelték a lövedékeket. A büszke résztvevők mesélték, hogy a kivégzés bizony eltartott néhány percig, s a fentiek miatt

„volt olyan gyerek, akire tizenkétszer kellett rálőni”

A holttesteket feldarabolták és egy aknába dobták. Mivel azonban úgy érezték, hogy az nem elég mély, ezért visszajöttek, hogy elvigyék a holttesteket, de autójuk elakadt. Erre a tetemeket leöntötték kénsavval, s egy sekély sírba temették őket. Az exhumáláskor a cárevics és Anasztaszija holttestét nem is találták meg. Jekatyerinburg nyolc nappal később elesett.

Ugyanazon a napon, amelyiken meghalt az utolsó cár, a Cseka- különítmények más Romanovokat is „megbüntettek”. Erzsébet nagyhercegnőt, Szergej Mihaj lovics nagyherceget és Konsztantyin nagyherceg három fiát megverték, és még élve egy bányaaknába vetették, s azok a kimerültségtől és az éhezéstől pusztultak el.

„A következő év januárjában még négy nagyherceget végeztek ki a Péter- Pál-erődben”

De ki is volt II. Miklós? Ritkán viselt civil ruhát, még akkor sem, ha nem hivatali kötelezettségének tett eleget. II. Vilmos német császár, aki mint Európa legfőbb uralkodója rokona volt, úgy vélekedett róla, hogy leginkább „karalábétermesztő vidéki nemesembernek való”. Raszputyin, akinél senki sem ismerte őt jobban, úgy vélte, hogy „nem volt gyomra” a hatalomhoz. Alacsony növésű maradt, noha Romanov nagybátyjai óriásira nőttek, tekintete szomorkás és aggodalmas volt. Nem szegődött mellé a szerencse sem, uralkodásának első pillanataiban például koronázási ünnepségén százakat nyomtak agyon a tolongásban. Örököse, a cárevics vérzékenységben szenvedett.

„A kor egyik legmodernebb alkotmányát fogadták el uralkodása alatt, Oroszország ugyanakkor teljes sebességgel rohant az önkényuralom felé”

Karddal, kancsukával felfegyverkezett kozák őrjáratok, a provokáló és beépülő titkosrendőrség, a nagy hatalommal rendelkező kormányzók kényükre-kedvükre törhettek ki nyakakat. Miklós cár maga testesítette meg a hatalmat, koronázásakor saját maga helyezte önnön fejére a koronát, mivel senki más nem volt erre méltó. Az autokráciában hitt.

A cári családnak tulajdonított földi maradványokat 1991-ben találták meg a Jekatyerinburg melletti Alapajevszk település mellett. Az azonosítás körüli bizonytalanságon kívül belpolitikai hullámverést is okozott a temetés.

„Valóságos harc dúlt Moszkva, Szentpétervár és Jekatyerinburg között, hogy hol nyugodjanak II. Miklósnak és családjának maradványai”

Eduard Rosszel jekatyerinburgi kormányzó azt szerette volna, ha nem a szentpétervári Péter-Pál székesegyház cári panteonjában, hanem az uráli városban temetik el a maradványokat. Azt állította, hogy ebbe beleegyeztek már a cár leszármazottai is. Jellemző a vitákra, amelyek hátterében komoly gazdasági érdekek is meghúzódtak, hogy 1997 decemberében több napon át vesztegelt a földi maradványokért Moszkvából küldött vasúti kocsi Jekatyerinburgban, mivel a helyi bíróság, dacolva az orosz főügyészséggel, megtiltotta a csontok elszállítását.

Anatolij Szobcsak polgármester azonban már korábban minden követ megmozgatott, hogy a Néva-parti városba kerüljenek a földi maradványok. Emellett szóltak egyébként a történelmi hagyományok is, hiszen ebben a városban van a Romanovok díszsírhelye. Szó volt arról is, hogy még az elnökválasztás előtt eltemetik a cári családot, akkor azonban ez kellemetlen lett volna Borisz Jelcinnek, hiszen szverdlovszki területi párttitkár korában éppen ő romboltatta le Ipatyjev kereskedőnek a kivégzés színhelyéül szolgáló egykori házát, nehogy az zarándokhellyé váljon a már minden eresztékében recsegő-ropogó birodalom érték- és ideológiakeresése nyomán.

Miközben a politikusok azon vitatkoztak, mikor és hol temessék el II. Miklóst és családját, az ortodox egyház Szent Szinódusa kételkedett, s tíz kérdésre várt kimerítő választ. Nem véletlenül, hiszen fontos teológiai kérdésről van szó, ha ugyanis kanonizálnák a cári család tagjait, majd a maradványaiból kiderülne, hogy az mégsem az övék, az a szentté avatási eljárásokkal kapcsolatban állítana kérdőjelet.

„Érthető okokból az orosz vezetést is nagyon nyugtalanította, hogy az egyház elismeri-e a maradványok valódiságát”

A szinódus úgy döntött, hogy II. Alekszij, Moszkva és minden oroszok pátriárkája ne vegyen részt a temetésen. A döntést úgy kommentálták, hogy nincsenek teljesen meggyőződve a maradványok valódiságáról, ezért a misét egyszerű papok fogják celebrálni. Az óvatosság azzal is magyarázható, hogy a külföldi pravoszláv egyház már 1936-ban valódinak ismert el más maradványokat, melyeket 1918-ban Kolcsak tengernagy parancsára Szokolov nyomozó derített fel, majd szállítottak Párizsba, s végül a csontokat 1936-ban a Brüsszelben frissen alapított Szent Jób kolostorban falazták be. Itt tartottak 1968-ban a cári családért gyászmisét is, majd 1981-ben kanonizációs eljárás során megtörtént a szentté avatás is. Az orosz pravoszláv egyház azonban nem sietett II. Miklós kanonizálásával, és láthatóan feleslegesnek tartotta a vita felújítását a külföldi pravoszláv egyházzal.

„Az orosz vezetés a szertartást vezeklésnek tekintette a 80 évvel korábban elkövetett bűnökért”

E kérdésben azonban koránt sem volt egység közöttük sem. Így például Kirijenko kormányfő azzal indokolta távolmaradását, hogy túl sok tennivaló van még az élőkkel is, s ők elsőbbséget élveznek a halottakkal szemben.

Sokakban felvetődött ugyanakkor az is, hogy kell-e ilyen pompával eltemetni a cári családot akkor, amikor a Csecsenföldön elhunyt orosz kiskatonáknak sem tudják pénz híján megadni a végső tiszteletet. A legnépszerűbb tévécsatorna, az NTV ugyanakkor élesen kirohant a kormány és a legfelsőbb vezetés ellen, mondván, ha Jelcin nem megy el Szentpétervárra, akkor ugyanolyan kisstílű tartományi szintű lesz a temetés, ahogy az országot is kormányozzák.

A temetés megosztotta a Romanovok utódait is, s az eseményre nem is ment el mindenki. A családon belül egyébként is állandó vita folyik a trónkövetelő személye körül. Georgij Mihajlovics nagyherceg és édesanyja, Marija Vlagyimirovna nagyhercegnő önmagukat tartják az első számú Romanovnak, s ezzel kivívták a többiek ellenszenvét. Az örökösödési helyzet egyébként is meglehetősen összekuszálódott. Alekszej trónörökössel a jekatyerinburgi ház pincéjében végeztek a bolsevikok, az oldalági rokonokkal pedig kivétel nélkül volt valami baj. I. Pálnak a kétszáz éve kiadott törvénye ugyanakkor olyan szigorú feltételekhez köti a trónra lépést, amelynek jelenleg igazából senki sem felel meg.

A monarchiáról alkotott általános kép is meglehetősen ellentmondásos Oroszországban. Jellemző erre, hogy az orosz ellenzék demonstrációinál az immár hagyományosan Sztálin-képekkel felvonuló ortodox kommunisták soraiban a horogkereszt szláv válfaját viselő  fasisztákon és a fekete ruhás anarchistákon kívül ott menetelnek a fehér-arany-fekete lobogókat lengető monarchisták is.

Az alapkérdés azonban a ceremónia előtt – s feltehetően még utána is – az, hogy valóban a cári család földi maradványai kerültek-e a Péter-Pál- erődbe.

„A kétségeket erősítette, hogy a csontok egy részét további vizsgálatra visszatartották”

A kételkedésre van is ok bőven. A csontleletek ügyében a legfontosabbak a tudományos kifogások. Oroszországban  számos tudós van, aki meggyőződéssel állítja, lehet, hogy a cári család maradványait találták meg, de hogy az eddig felhozott bizonyítékokból, elvégzett vizsgálatokból ez minden más lehetőséget kizárva következne, az nem biztos. Az ellenérvek egyik része a fellelhető írásos források köré csoportosult. Ezek szerint egyszerűen nem volt és nem is lehetett például semmiféle titkos temetés akkor és ott, amikor és ahol a fellelt sírt eredetileg megásták. A KGB archívumaiban őrzött anyagokat, a fehérgárdisták nyomozói által készített iratokat őrző levéltárakat, a cárgyilkosságban részt vevők jelentéseit és visszaemlékezéseit pedig még soha együtt és egyidejűleg nem tanulmányozták.

A másik kifogáscsoport az igazságügyi orvosi vizsgálatokkal volt kapcsolatos. Az Egyesült Államokban és Angliában elvégzett genetikai vizsgálatokban ugyan aligha van okuk kételkedni még a bizonytalankodóknak is. Ezek az azonosítások ugyanis kétségkívül függetlenek voltak, s a kor legmagasabb tudományos színvonalát tükrözték. Más a helyzet az antropológiai vizsgálatokkal, sok kisebb csont hovatartozásáról például semmit sem lehet tudni, s magyarázat sincs rá, hogyan kerültek azok a sírba. Közben már hiányoznak eredetileg lajstromba vett darabok is. Egyes szakvélemények pedig a csontvázak alapján csaknem félfejnyi eltérést állapítottak meg a csontok alapján mért és a fennmaradt adatokból ismert testmagasság között.

Fenntartásait fogalmazta meg a kormánybizottság tagja, Venyjamin Alekszejev akadémikus is. A tudományos akadémia történeti és régészeti intézetének igazgatója először arra hívta fel a figyelmet, hogy a cári család történetével foglalkozó monográfiák, kutatások többsége a fehérek nyomozásán alapul. Meg kell azonban vizsgálni a KGB anyagait is, hiszen mégiscsak a bolsevikok végezték ki az utolsó orosz cárt, s az érem két oldala csakis e két különböző forrás összevetésével világítható meg.

„A tudós az 1993 óta tartó azonosítási folyamat hibájául rója fel azt is, hogy az állami bizottság szinte kizárólag genetikai vizsgálatokra alapozta döntését, s a problémát nem kezelte komplexen”

Példaként említi, hogy történettudományi vizsgálódásokat e kérdésben nem is folytattak. Az azonosítás szerinte úgy történt, mintha egy mai bűnügyet vizsgálnának, s elfelejtették, hogy az eset nyolcvan évvel ezelőtt történt. A homályos, tisztázatlan kérdések sorából kiemeli, hogy 1978-79-ben egy Rjabov és egy Avdonyin nevű, különös előéletű kutató már rábukkant a maradványokra, három koponyát kiemelt a sírból, s azokat csak egy évvel később helyezte vissza. Önkéntelenül is felmerül a kérdés, hogy valóban azokat a csontokat tették-e vissza, amelyeket korábban kiemeltek. Ráadásul Alekszejev akadémikus azt is meglehetősen furcsának találja, hogy a két személy pillanatok alatt, különösebb kutatás nélkül bukkant rá a sírra.

A bizottság meg sem próbálta felkutatni közben az olyan dokumentumokat, mint például a halál beálltát megállapító orvosi jelentés. Nem keresték a kivégzésre utasítást adó parancsot sem. Igaz, teszi hozzá Alekszejev, ezt feltehetően meg sem találnák. Az utasítás ugyanis minden bizonnyal Lenintől érkezett, ő azonban jogászként feltehetően volt olyan okos, s nem hagyott írásos bizonyítékot maga után e kényes kérdésben. A homályos dolgok közé tartozik az is, hogy a II. Miklósnak tulajdonított koponyán nincs nyoma annak a forradásnak, amelyet a cár még fiatal korában egy japán szablyától kapott. Az azonosítás tudománytalanságát bizonyítja az az eset is Alekszejev szerint, amikor összekeverték a két lány, Anasztaszija és Marija csontvázát. Ezt már csak azért sem lehetett volna megtenni, mert a két lány magassága között tíz centiméter különbség volt. A sietség miatt azonban az ilyen apróságokra nem mindig figyeltek.

Az akadémikus szerint a bizottságra többfelől gyakoroltak nyomást, így egy időben például a pétervári polgármester Szobcsak próbálta elérni a gyors temetést. Hasonló fenntartásai vannak az orosz monarchisták vezetőjének, a nemesi közgyűlés elnökének, Andrej Golicin hercegnek is, aki szintén tagja volt az állami bizottságnak.

„Nem lehet tehát tudni, hogy mi az igazság. Tény, hogy a kormánybizottság úgy döntött, a cári maradványokról van szó. A történelmi főhajtás meg is történt, a viták azonban ezzel nem zárultak le”

MEGOSZTÁS

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.