//Az ukrán „Dél-kelet” története
Novorosszija zászlajával tüntetők egy koncerten Donyeck főterén 2014. október 4-én #moszkvater

Az ukrán „Dél-kelet” története

MEGOSZTÁS

Jugo-vosztok, azaz Dél-kelet – így hivatkoznak, illetve hivatkoztak az orosz nyelvű ukrán sajtóban azokra a területekre, amelyen Ukrajna oroszul beszélő lakosainak többsége él, és amelyet a múltban – és Oroszországban a jelenben is sokszor – Novorosszijaként, azaz Új-Oroszországként emlegettek. Lényegében az Umany-Harkiv vonaltól dél-keletre fekvő, erőteljesebben urbanizált és iparosodott területekről van szó, amelyekre az orosz vezetés a jelenlegi háborúban minden valószínűség szerint igényt tart. Az alábbiakban ennek a régiónak a rövid történetét vázoljuk fel.

Kosztur András írása a #moszkvater.com számára

Novorosszija zászlajával tüntetők egy koncerten Donyeck főterén 2014. október 4-én #moszkvater
Novorosszija zászlajával tüntetők egy koncerten Donyeck főterén 2014. október 4-én
Fotó:EUROPRESS/John MACDOUGALL/AFP

Az érintett területek egységes régióként való kezelése viszonylag új jelenség, és tulajdonképpen a független Ukrajna választási térképein rajzolódott csak ki ez a határvonal, ahol több, egymást követő választáson is mindig ugyanazok a megyék szavaztak következetesen az aktuálisan oroszbarátabbnak tekintett jelöltre.

Az alapvetően sztyeppi övezet jelentős része a Kijevi Rusz időszakában különböző nomádok lakóhelye volt, amelyek évszázadokon keresztül harcban álltak a kijevi uralkodókkal és a Rusz felbomlása után az egyes részfejedelmekkel. Besenyők, kunok, majd mongolok váltották egymást a területen, utóbbiak uralma pedig kimondottan hosszúnak bizonyult, hiszen az Arany Horda, majd annak széthullása után a Krími Kánság (és rajta keresztül az Oszmán Birodalom) befolyása a területen egészen a 18. század végéig fennmaradt. A térség északi részének nagyja azonban a Rusz széthullása után előbb litván, majd lengyel kötelékbe került, egy kisebbik része pedig a 16. század elején a felemelkedő Moszkva fennhatósága alá.

„Az egyébként is gyéren lakott, a folyamatos harcok és tatár fosztogatások következtében még inkább elnéptelenedő területet ezekben az időkben Vad Mezőknek hívták, és Dnyeper-menti vidékei a kozákság szállásterületévé váltak”

Ezeken a területeken jött létre a híres Zaporizsjai Szics, amely a 17-18. századi kozák államiság alapjává vált. A moszkvai uralkodók támogató politikája folytán a 17. század folyamán megindult az uralmuk alá került területek benépesítése, amely a Szlobozsanscsinának vagy Szlobodai Ukrajnának nevezett régió létrejöttéhez vezetett. A terület a nevét onnan kapta, hogy az ide költöző telepesek a moszkvai állam belső területeihez képest jelentős szabadságjogokat, ún. szlobodákat kaptak. A Szlobozsanscsina területe a ma Ukrajnához tartozó Harkiv/Harkov és Szumi, valamint Oroszország Belgorod megyéinek területén fekszik – mai formájukban az említett városok is ezekben az időkben jöttek létre régebbi települések alapjain. A 18. században Szlobozsanscsinára elsősorban az akkoriban lengyel uralom alatt álló Jobbparti Ukrajnából érkeztek a telepesek, talán ennek is köszönhető, hogy a 18-19. század fordulóján Harkiv a korai ukrán nemzeti mozgalmak egyik központjává vált.

„A déli, a Fekete-tenger partvidékén fekvő területek a 18. század második felében kerültek az Orosz Birodalom kötelékébe, ekkor került sor a Zaporizsjai Szics, és a Krími Kánság felszámolására is. Ekkoriban jelent meg a Novorosszija, azaz Új-Oroszország név is, amely nevet kétszer is viselte kormányzóságként ez a terület”

És ekkoriban alapították meg azoknak a városoknak a többségét is, amelyekről az elmúlt hónapokban sokat hallhattunk. Ekkor jött létre Odessza, Mikolajiv/Nyikolajev, Herszon, de a ma Dnyiprónak nevezett Jekatyerinoszláv városa is, de a 18. századba nyúlik vissza Mariupol és Melitopol története is. Míg a ma Donbasznak nevezett terület egy része ekkortájt a Szlavjanoszerbija nevet viselte a térségbe betelepített szerb, bolgár és más szláv lakói után – bár a telepesek között nem csak szlávok voltak, de többek között moldvaiak, magyarok és mások is. A később a Novorosszijai, majd annak utódjaként létrejött egyéb kormányzóságokba olvasztott Szlavjanoszerbija területe napjainkban a harcok középpontjában fekszik, központja az a Bahmut volt, amely körül a harcok a Liszicsanszkba vezető útszakaszért zajlanak.

„Miután Nagy Katalin az Orosz Birodalomhoz csatolta ezeket a területeket, és megindult azok betelepítése – jórészt az ukrán/kisorosz területek lakossága révén, de nem kizárólag –, a régió közigazgatását többször is átszervezték”

A század nagy részében azonban a mai Dél-kelet-Ukrajna a Herszoni, Tavrijai (krími), Jekatyerinoszlávi és Harkovi kormányzóságok része volt, kivéve a Besszarábiai kormányzósághoz tartozó Budzsákot, és az önálló városigazgatással rendelkező – mondhatni kormányzósági jogú – Odesszát. Herszon, Tavrija és Jekatyerinoszláv, valamint Odessza egy ideig ismét felvette a Novorosszija nevet egy azonos nevű főkormányzóság révén, Odessza központtal, Harkov viszont a Kisorosz Főkormányzóság része volt.

Az 1897-es orosz népszámlálás adatai szerint a terület lakosságának nagy része a kisorosz, azaz az ukrán nyelvet beszélte, azonban ezekben a kormányzóságokban, Harkovot leszámítva, alacsonyabb volt az ukránok aránya, mint a mai Ukrajna más, akkoriban Oroszországhoz tartozó területein. A Tavrijai kormányzóság területén kisebbségben voltak (bár 42,2 százalékos arányukkal is többen voltak, mint a nagyoroszok), a Herszoni kormányzóság területén csekély többséget alkottak (53,9 százalék), a jekatyerinoszlávi területeken viszont a kétharmadot is meghaladta az arányuk (68,9 százalék).

„Odessza több mint 400 ezer lakója közül mindössze 37 ezer volt ukrán nyelvű, a városokban pedig jellemzően kisebbségben voltak. Igaz, az oroszok mellett gyakran jelentős számú zsidó, német és más lakosság élt e városokban”

Ezekben az időkben, majd a szovjet korszakban a terület a bányászat, a nehézipar és a hajózás szempontjából meghatározó jelentőségű régióvá vált, és kisebb-nagyobb hullámzásokkal, de jellemző maradt rá az oroszul beszélő városok, és az ukrán nyelvű „vidék” kettőssége.

A Tavrijai kormányzóságot manapság gyakran emlegetik az orosz médiában, hiszen annak kötelékébe nem csupán a Krím-félsziget, de a mai Herszon és Zaporizsja megyék jelentős része is beletartozott (pl. Melitopol, Bergyanszk vagy Kahovka), ezek pedig jelenleg orosz ellenőrzés alatt vannak, így a régióval kapcsolatos, egyre nyilvánvalóbb annexiós szándékok során a kormányzóság „újjáélesztése” is felmerült opcióként.

„A térség első <függetlenedési> törekvései az első világháborút, és a bolsevik forradalmat követő zavaros időszakra tehetők”

1918-ban jött létre egy-egy rövidéletű bolsevik tanácsköztársaság Herszoni, valamint a Jekatyerinoszlávi kormányzóságok területén, azok orosz nyelvű, nagyvárosi munkásságára és értelmiségére támaszkodva. Előbbi az Odesszai, utóbbi a Donyeck-Krivoj-rogi Szovjet Köztársaság nevet viselte. Ezek azonban nem is igazán titkoltan a moszkvai bolsevik vezetés helyi támogatói voltak, és rövid időn belül egyesültek is a Harkovban kikiáltott Ukrán Szovjet Köztársasággal, létrehozva ezáltal a Szovjetunió egyik alapítójává váló Ukrán Szocialista Szovjet Köztársaságot (1936-tól Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság). 1991 után azonban a donbaszi autonómia, majd függetlenedési szándékok hirdetői éppen ehhez a rövidéletű Donyeck-Krivoj-rogi Szovjet Köztársasághoz nyúlnak majd vissza elődök után kutatva.

„Ahogy az elején említettük, az ukrán Dél-kelet éppen 1991 után rajzolódott ki Ukrajna politikai térképén, főképp a 2004-es és 2010-es elnökválasztások során, amikor is Odessza, Herszon, Mikolajiv, Dnyipropetrovszk, Zaporizsja, Donyeck, Luhanszk és Harkiv megyék, valamint a Krími Autonóm Köztársaság szavaztak Viktor Janukovicsra, a <nyugatos> jelöltnek tartott Viktor Juscsenkóval, majd Julija Timosenkóval szemben”

A régió korábban is az „oroszbarátnak” nevezett pártok bázisa volt, és a Majdan során megbukó Régiók Pártja utódja is ezeken a területeken tudtak megkapaszkodni 2014 után, bár a Krím elvesztése és a Donbasz területén zajló háború az oroszellenes hangulattal párosulva jelentősen rontotta a választási esélyeiket.

A Donbasz sok szempontból Ukrajna egyik elégedetlen régiója volt a függetlenedés után, hiszen a gazdaságban végbemenő folyamatok éppen e térség bányászait és nehézipari dolgozóit sújtották egyik legnagyobb mértékben. Ennek a szociális elégedetlenségnek a farvizén jelentek meg az első autonómiával kapcsolatos, jelentős támogatottságot nem szerző mozgalmak, a 2000-es évektől azonban egyre inkább a kulturális kérdések kerültek előtérbe, ahogy az ukránosítási politika egyre inkább teret nyert az országban.

Már a 2004-es „narancsos forradalom” idején sor került egy Dél-kelet-ukrajnai Autonóm Köztársaság „kikiáltására”, ez a kezdeményezés azonban akkor még rövid időn belül elhalt, mivel sem a lakosság, sem a helyi elitek, sem pedig az orosz vezetés támogatását nem élvezte. Az oroszul beszélő lakosság – akár ukránként, akár oroszként definiálta magát – kulturális jogai védelmét illetően az országos ukrán pártok egy részében is reménykedhetett (gondoljunk csak a Viktor Janukovics elnöksége idején bevezetett, az ukrán nacionalisták által sokat kárhoztatott nyelvtörvényre), így a nyíltan oroszpárti, autonomista vagy szakadár mozgalmak csekély támogatottságnak örvendtek.

„A 2000-es években azonban már megjelentek a 2014-es eseményekben is szerepet játszó mozgalmak, így a Donyecki Népköztársaságban kormánypártként funkcionáló, Ukrajnában már alapítása után nem sokkal betiltott Donyecki Köztársaság nevű mozgalom, vagy az az Orosz Egység nevű, 2014 előtt önkormányzati választásokon képviselői mandátumokat is szerző párt, amelynek vezetője, Szergej Akszjonov ma az orosz uralom alatti Krím feje”

A Majdanon lezajlott események, és Janukovics bukása után került sor aztán a Krím oroszok általi elcsatolására, és a Donyecki, valamint Luhanszki Népköztársaságok kikiáltására, és velük előbb a „rejtett”, majd az idei évben a nyílt orosz katonai beavatkozásra. 2014-ben bukkant elő a történelem könyvek lapjairól ismét a Novorosszija elnevezés is, a két szakadár alakulat ugyanis ezen a néven hozott létre egy érdemben nem működő föderációt. Az idei háború ismét felelevenítette a fogalmat, miután egyre nyilvánvalóbbá váltak az oroszok területszerzési szándékai. Ezek azonban, akárcsak a Tavrijai kormányzósággal kapcsolatos pletykák, pusztán találgatások. Hogy milyen területeket, milyen formában és mennyire tartósan tudnak majd bekebelezni az oroszok, még nem tudhatjuk, ahogy azt sem, hogy valamilyen múltbéli példához nyúlnak majd vissza, vagy megpróbálnak kitalálni valami újat.

(A szerző a XXI. Század Intézet vezető kutatója)

MEGOSZTÁS