Kezdőlap » x-demokrata » Az új energetikai szuperhatalom
#moszkvater

Az új energetikai szuperhatalom

Az Egyesült Államok elnöke az energia fronton is totális győzelemre törekszik. Szövetségesek nélkül. Amerika az első, de egyre inkább egyedül.

Torba Tamás írása a #moszkvater.com számára

#moszkvater
llusztráció: Rebecca Zisser/Axios

A május valamint június első hete az olajárak csökkenésének jegyében telt el. Ugyanakkor megjegyzendő, hogy az Európában benchmarkként funkcionáló Brent típusú kőolaj jegyzései továbbra is a 60-70 dollár/hordós sávban maradtak, momentán a sáv aljához közelítve.

„A nyugalom azonban látszólagos”

A piacot technikai oldalról befolyásolta az oroszországi kőolaj-szállítmányokban talált klórszennyeződés, ami – bár ellátási válságot nem okozott – komoly problémát jelent úgy a vevők, mint az eladó számára. Az orosz fél kártérítési igényekkel számolhat, továbbá megrendülhet a bizalom az alkalmazott termékbiztonsági eljárások hatékonyságában. A „havária” mielőbbi elhárítása úgy a vevők, mint az eladó elemi érdeke, ugyanis jó néhány esetben – például hazánkban – az orosz fél logisztikai okokból nem váltható ki más alternatívával.

A Közel-Keleten új fejlemény, hogy Szaúd-Arábia intenzív cseppfolyósított földgáz (LNG) vásárlásokba kezdett. A szállítmányok az Egyesült Államokból érkeznek. (Zárójelben megjegyzendő, hogy májusban történelmében először Bulgária is vásárolt LNG-t, s ő is amerikai forrásból). Ezzel a szaúdiak a hazai energiaellátás diverzifikálását kezdték meg. Egyidejűleg a sivatagi királyság növeli olajfinomító kapacitását, ami lehetőséget ad számára, hogy a közeljövőben termékeket is exportáljon. A szaúdi nyersolaj kitermelés májusban napi 200 ezer hordóval növekedett, miközben Iráné 400 ezer hordóval csökkent. A teljes OPEC kitermelés minimálisan napi 60 ezer hordóval csökkent.

Irán esetét akár a Trump-adminisztráció által beígért szankciókkal is lehetne indokolni, ámde ezek hatályba léptetését elhalasztották. Említésre érdemes, hogy az Egyesült Államokkal éppen kereskedelmi háborúban álló Kína jelezte, nem hajlandó betartani az Irán elleni szankciókat. Már, ha egyáltalán bevezetik őket. Az iráni export kiesése tehát jelenleg nem fenyegeti a globális kínálatot, mint ahogy az egyes elemzők által árfelhajtó tényezőnek tekintett líbiai konfliktus sem volt érdemi hatással a csökkenő árszinten egyensúlyba kerülő keresleti és kínálati pozíciókra. Ugyanez igaz Venezuela esetében is.

„Példátlan helyzet, hogy három, kínálati oldalon egyszerre jelentkező feszültségforrás sem tud áremelkedést kiváltani. A keresletet ugyanis több, az említetteknél a piac által fontosabbnak ítélt tényező limitálja”

Például azok a félelmek, melyek a világgazdaság lassulását, ezen belül a kereskedelmi forgalom erős csökkenését jelzik előre. Fő okként említve a Kínától Oroszországon és Iránon át Mexikóig és Venezueláig különféle okokból vámháborúzó, szankciókat kivető Egyesült Államok erőszakos, vélt, vagy valós érdekeket érvényesítő „gazdaságpolitikáját”. Nem is érthető, hogy Trump elnök miért nem zárta be a külügyminisztériumot, hiszen manapság az amerikai külpolitika teljes mértékben sutba dobta a diplomáciát, és helyette egyszerű üzeneteket küldözget. Ugyanezt látjuk az Európai Unióhoz viszonylatában, amit Trump elnök minapi nagy-britanniai látogatása ékesen bizonyít.

Ez megkönnyíti az elemzők dolgát, hiszen nem kell a különféle jegyzékek, közlemények sorai között olvasni. Ámde az effajta „kirántom a kardom” attitűd teljes mértékben figyelmen kívül hagyja azt a történelmi tényt, hogy

„a gazdasági szankciók igencsak ritkán – sokak szerint sohasem – érik el a céljukat”

Legújabb kori példákat idézve, ha még Kubát, Szaddám Husszein iraki rendszerét, vagy akár Maduro elnök venezuelai uralmát sem sikerült megtörni, akkor vajon mit várnak Oroszország, Irán, vagy Kína esetében? Az eredmény az, hogy a szankciók által sújtott országok közelednek egymáshoz – lásd a kínai-orosz, iráni-orosz, vagy a kínai-iráni kapcsolatok látványos erősödését. A megfigyelőnek szinte már az a benyomása támad, hogy George Kennan feltartóztatási politikájának (melyhez Kína a múlt század hetvenes éveiben az „egyenes vonal” meghúzásával csatlakozott, amikor nyitott az Egyesült Államok felé) újjáéledését látjuk, csak most a feltartóztatandó fél éppen Amerika.

Trump elnök és csapata töretlenül hisz abban, hogy a jelenlét az Egyesült Államok belpiacán a világ minden országának egyetemes érdeke, mégpedig az amerikaiak által diktált feltételek mellett. Ehhez járul, hogy Amerika vezető szerepre tör a fosszilis energiahordozók világpiacán is, egyidejűleg vevőként és eladóként jelentkezve.

„A kőolaj és földgáz esetében az aktuális trend őt látszik igazolni. Amerika a világ legnagyobb olajkitermelőjévé lépett elő, és folyamatosan növeli az energiahordozók kivitelét”

Kérdés a fenntarthatóság. A palaolaj-, és gázkitermelésben komoly gondok mutatkoznak, miután egyre több független feltáró társaság megy csődbe. A nagy olajvállalatok sokallják a feltárt mezők – és ezáltal a feltáró cégek – árát, és nem hajlandóak a kitermelést elindító, ottani mércével kisvállalkozásnak számító cégeket felvásárolni. Ugyanakkor Amerika függetlenítette magát a Közel-Kelettől – immáron kizárt 1973, az első olajár-robbanás megismétlődése.

„Az Egyesült Államok elnöke az energia-fronton is totális győzelemre törekszik. Szövetségesek nélkül. Amerika az első, de egyre inkább egyedül”