2018 az orosz-török kapcsolatok történetében mondhatni példa nélküli évnek számított. Úgy tűnt, a két ország között a történelemben soha nem látott, szívélyes viszony, és úgy gazdasági, mint katonai területen szoros együttműködés alakult ki. Most ennek vége?

A két elnök az orosz-török kapcsolatok teljes helyreállításáról beszélt. Ennek leglátványosabb jeleként Törökország megvásárolta – és azóta tesztelni kezdte – az orosz Sz-400 jelű nagy hatótávolságú légvédelmi rakétarendszert. Tette mindezt annak ellenére, hogy az Egyesült Államok az üzlet perfektuálása esetére súlyos szankciókat helyezett kilátásba. A két ország együttműködött az Iszlám Állam nevű terrorszervezet felszámolására tett erőfeszítésekben, és a szintén ebben az évben aláírt Szocsi Memorandumban lefektették a szír kormányellenes erők utolsó bástyája, Idlíb tartomány stabilizációjára tett közös erőfeszítéseiket is. Az említett dokumentum kifejezetten azzal a céllal készült, hogy megakadályozza a szír kormányerőket a tartomány erőszakos elfoglalásában. Ennek érdekében 15 kilométer széles tűzszüneti zónát jelöltek ki, közös katonai járőröket alkalmaztak, szerepelt benne egy orosz-török koordinációs központ létrehozása. Emellett a térségen át vezető fontos tranzitútvonalak újranyitásával szándékoztak helyreállítani a nyugalmat.

„A Foreign Policy nevű amerikai folyóiratban 2019. május 28-án megjelent cikk látnoki módon jelezte előre, hogy az orosz-török mézesheteknek hamarosan vége szakad”

A cikk szerzője, Galip Dalay megjegyezte, az Egyesült Államoknak nem kell attól tartania, hogy az orosz-török partnerség hosszú távon kitart. A friss egymásra találás oka elsősorban a török-amerikai viszony fagyossá válásában keresendő. Ahogy Törökország távolodik Amerikától, úgy kerül egyre közelebb Oroszországhoz, írta Dalay. A jó viszony azonban nem lehet tartós, történelmi és geopolitikai okokból.

„A két ország ugyanazon területeken érdekelt, és viszonyukban az együttműködési szakaszokat az egymással versengés követi”

Erre Szíria tökéletes példa, ahol a szír hadsereg Idlíb tartományban 2019 december végén – orosz légi támogatással – megindította a „Megváltás” hadműveletet, ami mára a török csapatokkal való, mindkét oldalról áldozatokat követelő összecsapásokba torkollott. Erdogan török elnök immáron a Szocsi Memorandum felmondásával fenyegetőzik, továbbá bejelentette, amennyiben török katonákat Idlíbben további támadások érik, Törökország fenntartja a jogot, hogy Szíria bármely pontján megtorló akciót indítson. A konfliktus korábbi deeszkalációja helyett tehát éppen annak ellenkezője zajlik. Erdogan akár – hirtelen ötlettől vezérelve – lerohanhatja egész Szíriát.

„Líbiában a törökök – az Európai Unióval együtt – a Tripoliban székelő, nemzetközileg inkább elismert úgynevezett egységkormányt támogatják, míg a Haftar tábornok által vezetett lázadó erők és az ő Tobrukban székelő ellenkormányuk Oroszország és Egyiptom támogatását élvezi”

Úgy a törökök, mint az oroszok és az egyiptomiak nehézfegyverekkel, zsoldosokkal és egyéb felszerelések biztosításával segítik az általuk kiválasztott felet, melynek eredményeképpen egyre inkább katonai erőegyensúly alakul ki a harcolók között. Ami egyben a konfliktus befagyásával, és Líbia, mint működő állam megszűnésével jár. Leáll az olajkitermelés, megszűnik, illetve átalakul az állam- és közigazgatás. (Utóbbi ugyan már néhai Kadhafi elnök elmozdítása után megszűnt.)

Líbia területén az egymással rivalizáló, döntően külföldről pénzelt törzsi csoportok, szövetségek uralkodnak, és erősen kétséges, vajon lesz-e olyan karizmatikus vezető, aki ismét létre tud hozni valamiféle, államhoz hasonlító formációt. Jelenleg erre vajmi kevés esély mutatkozik. A szuverenitását elvesztett ország területe, népessége, olajkincse és földrajzi elhelyezkedése harmadik országok kezében ütőkártyaként, vagy baj forrásaként szerepel.

„Erdogan elnököt sokan vádolják azzal, hogy legalább gazdasági értelemben igyekszik újrateremteni a néhai Oszmán Birodalmat”

Köztudomású, hogy az említett államalakulat egyik fő ellenfele évszázadokon keresztül éppen Oroszország volt. Ha tehát Erdogan célja valóban a török befolyás történelmi alapokon való kiterjesztése, akkor az orosz-török idillnek vége. Ami egyébként a Krím-félsziget kérdésében is terítékre került, hiszen február első napjaiban Törökország és Ukrajna – miután előbbi közölte, hogy támogatja Ukrajna területi egységét és továbbra sem ismeri el a Krím orosz fennhatóság alá kerülését – katonai és pénzügyi együttműködésről szóló egyezményt írtak alá.

Törökország energiahordozók szempontjából importőr, Oroszország pedig köztudomásúlag exportőr. A kőolaj- és különösen a földgázpiacokon kialakult, erősen csökkenő ártrendek, a kínálat erős túlsúlya, és különösképpen az utóbbi esetben az ár újabb és újabb történelmi mélypontjai azt jelezhetik, hogy Oroszország – bevételeinek csökkenése miatt – előbb-utóbb kénytelen lesz például a Közel-Keleten bizonyos engedményeket tenni, erőfeszítéseit mérsékelni.

Putyin elnök még emlékszik arra, amikor – a múlt század nyolcvanas éveinek végén – Afganisztán, és a világ minden táján, de elsősorban Afrikában és Kubában fellelhető baráti államok (Angola, Mozambik, Etiópia és mások) hogyan váltak meg nem térülő, pénznyelő „befektetésekké”. Hasonló helyzetet egyszerűen nem engedhet meg magának. Törökország sincs valami fényes gazdasági helyzetben, általános kilátásai nem kedvezőek, de lehetőségei jobbak, ha kitart. És a jelek azt mutatják, hogy ki fog tartani.

„2020 elhozhatja a szíriai és líbiai konfliktusokban a török befolyás erősödését”

Kételkedem viszont abban, hogy a mérleg nyelvének effajta elbillenése végleges megoldást jelenthet bármelyik esetben. Mindamellett Erdogan játéktere jóval tágasabb, mint Putyin elnöké. A török elnök közeledhet az EU-hoz (menekültek kérdése, úgy török területen, mint Líbiában), az említett ukrán lépéssel pedig közvetve újra nyitott Amerika felé, akivel mégis csak ugyanazon katonai szövetséget erősítik (NATO). A török elnök kártyái ebben a játszmában igen erősnek tűnnek.