//Az orosz harcászat alapja a tüzérség
Ukrán BM-21 Grad rakéta-sorozatvető működés közben Bahmut térségében 2022. november 27-én

Az orosz harcászat alapja a tüzérség

MEGOSZTÁS

Az elmúlt időszakban sajnos számos téves információ, illetve hibás következtetés jelent meg a hazai médiában a tüzérség szerepéről orosz és nyugati harcászatban. Némely esetben már az atomfegyverrel egyenértékűnek mutattak be egyes típusokat. Pedig ahogy az már számos esetben nyilvánvalóvá vált, jelen háborúban nincsen csodafegyver, és a konfliktus jóval összetettebb annál, hogy egy típus döntse el annak végeredményét. De mi is igaz akkor a valóságban az orosz tüzérség körüli híresztelésekből, és egyáltalán miben különbözik az orosz és a nyugati doktrína?

Ukrán BM-21 Grad rakéta-sorozatvető működés közben Bahmut térségében 2022. november 27-én
Ukrán BM-21 Grad rakéta-sorozatvető működés közben Bahmut térségében 2022. november 27-én
Fotó:EUROPRESS/Anatolii STEPANOV/AFP

Elsőként fontos tisztázni a tüzérség – azon belül is a rakétatüzérség – szerepét a keleti és nyugati katonai doktrínákban. Az interneten terjedő megállapítással szemben a hidegháború alatt a szovjet rakétatüzérségnek nem a taktikai atomfegyverzet volt a párja nyugaton, hanem egyértelműen a légierő, valamint a légifölény kivívása. A légierőn belül is érdemes külön kiemelni a közvetlen légi támogatás – close air support, CAS – koncepcióját, ami a gyakorlatban ugyanazt a szerepet töltötte be, mint a tüzérség keleten.

„A lényeg mindkét esetben közvetlen támogatás nyújtása a szárazföldi erők számára a harci érintkezés zónájában”

Ennek fényében mondanunk sem kell, még a legkisebb taktikai nukleáris töltet is robbanási erejénél, valamint az esetleges sugárszennyezésnél fogva egyszerűen alkalmatlan a fentebb említett feladatra. Ráadásul a taktikai atomfegyverzettel való összehasonítás azért sem állja meg a helyét a valóságban, mivel éppen, hogy a szovjet-orosz fél az, amely az európai hadszíntér sajátosságai miatt építette nukleáris doktrínáját utóbbiak alkalmazására. Mind a hidegháború, mind az azt követő időszak alatt Moszkva volt az, akinél a taktikai nukleáris fegyverzet sokkalta nagyobb számban, illetve az össz állományon belüli aránnyal képviseltette magát. Bár az adatok érzékeny mivoltából fakadóan pontos értékek nem állnak rendelkezésünkre, ám Oroszország esetében a mai napig a nukleáris arzenálon belül többséget képeznek a stratégiaihoz képest kisebb hatótávolságú, illetve hatóerejű taktikai töltetek. Ezek viszont szinte a teljes hadszíntéri képet lefedik, kezdve a 152 és 203 milliméteres nukleáris tüzérségi gránátoktól a vadászgépek által is indítható bombafegyverzeten át, egészen az ukrajnai háború alatt számos alkalommal bizonyított Iszkander-M rakéták nukleáris változataiig.

A 2 kilotonna robbanóerejű szovjet RD5-1 nukleáris tüzérségi gránát modellje #moszkvater
A 2 kilotonna robbanóerejű szovjet RD5-1 nukleáris tüzérségi gránát modellje
Forrás:Wikipédia

„A közvetlen csapattámogatás jellegéhez illusztrációként érdemes a jelenlegi Artyomovszk környéki harcokat példaként venni”

Mint látjuk, az orosz oldal az ukrán csapatok, védelmi vonalak és megerősített állások felszámolásában döntő hányadban a frontvonaltól pár kilométerre tartózkodó tüzérségi támogatásra alapoz. Ezzel szemben a nyugati doktrína szerint elsőként a szárazföldi harci érintkezések kezdetét megelőzné az adott terület feletti teljes légifölény kivívása, valamint az ellenséges légvédelem lefogása, angol rövidítésben a SEAD. Ezt követően folyamatosan merev, illetve forgószárnyas technika járőrözne az érintett frontszakasz térségében, amely a szárazföldi erők által szolgáltatott adatok alapján mérne csapást az ellenséges létesítményekre, valamint csoportosulásokra. Fontos megjegyezni, ahogy az orosz doktrína nem hanyagolja a légierő, úgy a nyugati sem a tüzérség alkalmazását, ám utóbbiaknak lényegesen kisebb szerep jut.

Amerikai gyártású, radarellenes AGM-88 HARM rakéta roncsa Belgorodban. A nyugati doktrínában a légierő az ehhez hasonló eszközökkel számolja fel az ellenséges légvédelmet #moszkvater
Amerikai gyártású, radarellenes AGM-88 HARM rakéta roncsa Belgorodban. A nyugati doktrínában a légierő az ehhez hasonló eszközökkel számolja fel az ellenséges légvédelmet
Forrás:Telegram

„Mindkét doktrínának megvannak a sajátságos történelmi – főképp a második világháborúból és Vietnamból eredeztethető – előzményei, előnyei, valamint hátrányai”

Ezek pedig másképp mutatkoznak meg a különböző földrajzi körülmények és lehetséges ellenfél viszonylatában. Míg mondjuk a sivatagos Közel-Kelet, vagy a sűrű reptérhálózattal rendelkező Nyugat-Európa vonatkozásában jobban működik a légierőre alapuló harcászat, addig a kelet-európai síkság már az első világháborút megelőzően is egyfajta tökéletes terepnek számított tüzérségi szempontból. Épp utóbbinak lehetünk tanúi Ukrajnában, ahol nem egyszer méterre pontosan ugyanazokon a pontokon folynak hasonlóan brutális harcok, illetve tüzérségi párbajok, mint 80 évvel ezelőtt. Egyúttal az olyan alacsony intenzitású, ám nagy kiterjedésű konfliktusokban, mint az afganisztáni vagy a szíriai, a nagy őrjáratozási idejű – így nagy területet lefedő – vadászgépek alkalmazására alapuló közvetlen légitámogatás sokkalta eredményesebb lehet.

„A haderők összetétele pedig tükrözi a légierőre vagy tüzérségre alapuló harcászatot”

Nem véletlen, hogy a világ két legerősebb légierejét is Washington birtokolja az Egyesült Államok Légiereje, illetve az Egyesült Államok Haditengerészeti Légiereje képében. Egyúttal a tüzérségi eszközök tekintetében globálisan Oroszországnak nincs versenytársa, legyen szó vontatott, önjáró, csöves vagy rakétatüzérségről. A doktrínák gyakorlati megvalósulása kapcsán nyugatról érdemes példaként említeni az amerikai A-10 Thunderbird II típust. A 30 milliméteres GAU-8 gépágyú nyújtotta brutális tűzerő, illetve a többi típushoz képest magasabb túlélési képessége kapcsán legendássá vált csatarepülőgép is épp az amerikai közvetlen légitámogatás doktrínája mentén született meg az 1960-70-es évek fordulóján, mint a tömeges szovjet harckocsioszlopok elleni fegyver. Ám nem sokkal szolgálatba állását követően a szovjet csapatlégvédelem rohamos fejlődésével nyilvánvalóvá vált, hogy egyszerűen öngyilkossággal érne fel eredeti szerepkörében alkalmazni a típust. Ez persze nem jelentette karrierjének végét, mivel továbbra is közvetlen légitámogató feladatkörben a mai napig szolgálatban áll, főképp az alacsony intenzitású konfliktusokban a bombakamion szerepét betöltve.

A jellegzetes hangzású GAU-8 Avenger gépágyú működés közben

„Orosz oldalról hasonló példaként az ukrajnai háborúban reneszánszát élő 203 milliméteres 2Sz7 Pion/2Sz7M Malka érdemel említést”

Utóbbi az egyetlen, még nagyhatalmi szolgálatban álló 152/155 milliméternél nagyobb kaliberű csöves tüzérségi eszköz, amely rakéta-póthajtásos lövedékével akár 47 kilométeres távolságban is képes csapás mérni az ellenséges létesítményekre. Noha a harmadik világháború kitörése esetén elsődleges feladatát a korábban említett nukleáris gránátok célba juttatása jelentette volna, a jelenlegi konfliktus során alkalmazott 110 kilogrammos konvencionális 3OF43 töltetei kiválóan alkalmassá teszik a típust a donbasszi ukrán védelmi vonalak szisztematikus felszámolására. Egyúttal szovjet szempontból a 2Sz7 egyfajta organikus fejlődési iránynak is tekinthető, mivel lényegében jórészt a második világháborús B-4 nehézlöveg közvetlen utódja modernebb kiadásban. Hasonló mondható el a 2Sz7 párjaként emlegetett, 240 milliméteres 2Sz4 Tyulpan önjáró aknavetőről is, amely szintén a második világháborús ostromok tapasztalatai alapján született meg, mint támogató fegyver. Utóbbi főképp Mariupol és Liszicsanszk – valamint jelenleg Artyomovszk – ostromakor vált fontos eszközzé az ukrán ellenállási gócpontok felszámolásában.

Orosz 2Sz7 Pion, 2Sz4 Tyulpan, illetve 2Sz5 Giacint-Sz tüzérség működés közben 

„Viszont pont az eltérő doktrínára alapuló haderőszervezés az, ami a legnagyobb problémát okozza a Nyugat számára az Ukrajnának szánt fegyverszállítások esetében”

Ugyanis minden reform, tanácsadás és modernizáció ellenére alapvetően Kijev még mindig a szovjet tüzérségi doktrínára alapozza harcászatát. Persze, ez a Szovjetuniótól örökölt eszközparkot, valamint képességeket figyelembe véve teljesen logikus. Kijev számára legfeljebb évtizedes távlatban – és több tíz, ha nem százmilliárd dollár elköltésével – lenne lehetséges az átállás a légierőre alapozó nyugati doktrínára. Viszont a szovjet alapokon nyugvó hibrid harcászat fenntartásához olyan mennyiségben lenne szüksége csöves- és rakétatüzérségre, ami egyszerűen nem áll Nyugaton rendelkezésre. A folyamatosan fellépő hatalmas lőszerigény kérdéséről nem is beszélve. A nyári hónapokban nem volt ritka, hogy az orosz fél akár napi 40-60 ezer tüzérségi gránátot, valamint rakétát indított az ukrán célpontokra, miközben Kijev saját bevallása szerint még a folyamatos nyugati fegyverszállítások mellett is csak ennek a tizedét tudta kilőni. A nyugat-európai NATO tagországok nem egyszer saját stratégiai tüzérségi raktárkészleteiket adták át Ukrajnának, miközben Washington a korábban éves szinten maximum pár tízezres kapacitású saját lőszergyártását igyekszik felpörgetni az ukrán igények kielégítése érdekében. Ez viszont egy lassabb folyamat, mivel ismét csak oda jutunk vissza, hogy az Egyesült Államok az elmúlt évtizedekben sosem egy tüzérségi alapú háborúra készült fel.

A tüzérség lyuggatta donbasszi harctér nem sokban különbözik az első világháború nyugati frontjától #moszkvater
A tüzérség lyuggatta donbasszi harctér nem sokban különbözik az első világháború nyugati frontjától
Forrás:Telegram

„Ezzel szemben Moszkva még a békeidős üzemben is képes milliós nagyságrendben ontani magából a tüzérségi lőszereket”

Ne feledjük, a szovjet hadiipari termelés – ezen belül is a lőszergyártás – döntő hányadát Oroszország örökölte, amely már a 2010-es évek elejétől megkezdte a hidegháborús készletek lecserélését modern gyártású lőszerekre. Ezzel szemben például Ukrajna egészen a jelenlegi háború kitöréséig nem tudta saját maga megoldani a 152 milliméteres gránátok gyártását létesítmény hiányában. Továbbá hiába érkezett Ukrajnába milliós számban NATO lőszer, a tüzérségi doktrínára alapuló, egyes esetekben rendkívül heves összecsapások egyszerűen felemésztik a Nyugat készleteit. Francia jelentések szerint Kijev egy nap alatt elhasznál annyi tüzérségi gránátot, mint amennyi Párizs éves termelése, míg a CNN novemberi információi szerint az Egyesült Államok is több esetben raktárkészleteinek végén jár. Nem csoda, hogy Washington immár a dél-koreai fegyvergyárak kapacitásait is igénybe veszi az ukrán tüzérségi igények kielégítésére, illetve pár esetben még pakisztáni muníció is feltűnt Kijev oldalán.

A felvételen vélhetően pakisztáni gyártású, 122 milliméteres LIU-4 tüzérségi gránátok láthatóak ukrán használatban

„Az ukrajnai konfliktus egy egyre fokozódó tüzérségi és nehézfegyverzetre alapuló anyagháború képét mutatja, ahol végső soron az erősebb hátországi termeléssel rendelkező fél őrölheti fel a másikat”

Ebben pedig egyelőre úgy tűnik, Moszkva van előnyben az Ukrajnának nyújtott folyamatos nyugati segítségek ellenére. Míg Oroszország doktrína szempontjából jórészt hazai pályán játszik, addig az elmúlt évtizedek alacsony intenzitású konfliktusaihoz szokott Nyugatnak az ilyen léptékű anyagháború újdonság. Főképp a hidegháború után. Azzal pedig, hogy hogyan illeszthető be az orosz doktrínába a hazai sajtóban szintén erősen félrekezelt, illetve hibásan bemutatott Tornado-Sz rakétatüzérség, részletesen következő elemzésünkben fogunk foglalkozni.

MEGOSZTÁS

1997-ben született, jelenleg is tanulmányait folytató nemzetközi kapcsolatok szakértő. Érdeklődési körének középpontjában Oroszország, az orosz fegyveres erők, az orosz és globális geopolitika, biztonságpolitika, valamint alapvetően a haditechnikával összefüggésben felmerülő témák állnak. Mindezeken túl aktívan figyelemmel kíséri a globális világrend fokozatos átalakulását. Diplomáját nemzetközi tanulmányok szakon szerezte, angolul, oroszul és németül beszél.