„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Peterdi Nagy László írása a #moszkvater.com számára
„A társadalom egészségének legfőbb biztosítéka
az ember és a természet egészséges viszonya.”
(Anatolij Gresnyevikov – sarkkutató, közíró)
„Oroszország proletáriátusára azt a szerepet osztotta ki a történelem, hogy a kispolgári forradalom szálláscsinálója legyen”
Fotó:EUROPRESS/TASS/AFP
Szóval, nem a „felépítvény”? Nem a szabályok és a rendszerek? Az intézetek és az intézmények? Nem is a különleges bizottságok? Nem, bizony! Sokkal egyszerűbb a helyzet.
„Szibériában nem nőnek pálmafák”
Így kezdődik az Első Lovashadsereg politikai tisztjének, majd „a nép ellenségeként” kivégzett Iszaak Bábelnek egyik zseniális elbeszélése. Ma is habzsolja a jónép. De ki emlékszik már azokra a bizottságokra?
Most, amikor már csak kétségbeesve kiabálva és öldökölve tudunk beszélni erről, nem sok okosat lehet hozzátenni a kérdéshez. De azért próbáljuk meg! Itt van nekünk például a szovjet-rendszer kísérletének egész csődtömege. Ebben benne foglaltatik a szovjet műtrágyával, energia-, ember- és anyagpazarlással végrehajtott magyar és a többi tervgazdálkodás „csodája” is. Szóval, csak óvatosan!
„Mindenesetre, Szibéria ma már nem egy távoli, ember nem lakta pusztaság. Az egyre szaporodó ipari körzetek népsűrűsége jóval nagyobb a legfejlettebb ipari országokénál is, ennek minden jól ismert következményével együtt”
A Bajkál és a Balti-tenger elszennyeződése legalább akkora ökológiai katasztrófa, mint az Amazonas menti őserdők pusztulása. A Kuznyeck-medencében vagy az Urálban a környezetvédelem ma a szó szoros értelmében élet és halál kérdése. Nem hiába Krasznojarszkban építették meg a világon először a mesterséges bioszférák kísérleti telepét. A rendszer a külvilágtól csak némi energiát igényel. Teljes tápanyag, oxigén és vízszükségletét az ott élő növényzet biztosítja.
„Szibériában fogalmazzák most meg legérzékenyebben Oroszország (és talán az egész világ) alapvető geopolitikai kérdéseit is”
Moszkvában a „zöld” fiatalok legfeljebb az atomhulladékok befogadása ellen tüntetnek az Állami Duma épülete előtt. Odabent a Grigorij Javlinszkij közgazdász vezette Jabloko párt kimagaslóan jól képzett, tehetséges szakemberei már a hadiipar, a hadsereg és az egész gazdaság radikális átszervezése mellett érvelnek. Az ökológusok pedig tudják, hogy a probléma még ennél is sokkal nagyobb. Az egész ország mentalitását, az emberek életformáját és gondolkodását kell megváltoztatni! Kimondják tehát, alighanem a „maradék”, de hihetetlen gyorsan fejlődő földrészekre is érvényesen, hogy az ökológia és a környezetvédelem ma legalább annyira ember- és társadalomtudomány kell legyen, mint az összes többi együttvéve!
Ha elég lassan is, de épül ez a híd a túlsó oldal felől is. A fent idézett Anatolij Gresnyevikov közíró, az Állami Duma Ökológiai Bizottságának egykori elnökhelyettese például, már jóval az Északi – és a Selyemút építésének, továbbá a Világ az „új realitásoknak” (gazdasági és katonai erőknek) megfelelő újrafelosztásának kezdete előtt, több hónapot töltött Tamír földön. A korábbi felfogással szemben, amely az oroszországi népek kialakulásának és fejlődésének vizsgálatakor jórészt a társadalom-, illetve a szellemtudományok körén belül maradt, a kutatók ma elsősorban geopolitikai és ökológiai érvekkel támasztják alá koncepcióikat.
„Azt vizsgálják, hogy az orosz természet hogyan határozta és határozza meg ma is az orosz történelmi lét sajátosságait. Ha a kontinensnyi Szibériát nem számítjuk is, a Kárpátok és az Urál között húzódó, a Jeges-tenger, a Kaukázus, a Fekete- és a Kaszpi-tenger határolta végtelen, erdős síkságon élő különféle népeknek a történelem során lehetetlen volt egymástól elszigetelődni. Maga a természet súgta meg nekik, hogy egyesüljenek, és úgy védjék meg magukat. A hatalmas tér lehetőséget biztosított a visszavonulásra, a manőverezésre, és igen megnehezítette a minden irányból be-becsapó hódítók dolgát”
Amint az idejekorán elhunyt szentpétervári kultúrtörténész, Andrej Szaharov az orosz civilizációról írott művében megállapítja:
„Mindez nagymértékben meghatározta az orosz nép jellemét, lelkületét is. Ezeken az egyedülállóan sík, szabad térségeken, ezekben a komor erdőkben kovácsolódott ki karaktere, szívós, kemény, kitartó, ugyanakkor bizalmas, nyílt természete. Itt formálódtak ki azok az emberek, akik a rövid nyár alatt kapkodva dolgoztak, aztán kényszerű pihenőre vonultak a hosszú és kegyetlen tél idején. Vajon nem innét származik-e a kelet-európai síkság emberének sajátos, rohamszerű munkastílusa, nem emiatt hiányzik-e a rendszeres, folyamatos munkához való kedv, amely oly nagy jelentőségű lett az ország sorsában, gazdasági fejlődésében, társadalmi viszonyaiban?”
Hogyan hatnak majd ezekre a népekre az utóbbi hónapokban, évtizedekben bekövetkezett változások? A kérdés jelentőségét mutatja, hogy az új világrend kialakításának számtalan kisebb-nagyobb tennivalója közepette, ez most szinte minden másnál jobban érdekli Amerikát is. Ők bezzeg tudják jól, amin az orosz sajtó nem győzött eleget csodálkozni, hogy a „vermonti remete”, Szolzsenyicin miért Alaszkán és Szibérián át vonatozott haza, miközben a fogadóbizottság a moszkvai repülőtéren várta.
„Amerikában tisztában vannak vele, mit jelent az, hogy Oroszország – a közvetlen szomszédjuk, és hogy az Alaszka és a Csukcs-félsziget közti Bering-szoros semmivel sem szélesebb, mint a La Manche csatorna”
Nem kétséges, hogy a jég alatt most épülő kőolaj- és gázvezetékek a 21. század fő verőerei lesznek. És addig is – működik tovább Amerika és Oroszország között az „északkeleti átjáró”, egyfajta, leginkább talán a népi diplomácia kategóriájába sorolható csalagút, amely elkerüli Nyugat-Európát, de még az épülő, orosz-kínai Északi utat is.
Ennek a jelentőségét akarta hangsúlyozni az agg író a több hétig tartó szibériai hazatéréssel. David Korten és Guy Dauncey „szivárványgazdaságát” több mint száz évvel megelőzve, Szolzsenyicin nagy példaképének, Tolsztoj grófnak a megbízásából a Művész Színház egyik rendezője, Szulerzsickij kezdte el letelepíteni Kaliforniában az orosz parasztokat, és szervezni azokat a közösségeket, amelyek a jövő kapitalizmusának, a helyi társadalom által ellenőrzött szivárványgazdaságnak a legfőbb bázisát jelentik ma már szerte a világon.
„Nekünk itt Közép- és Kelet-Európában is megvoltak mindig a magunk szivárványharcosai” Napjaink fő kérdésének, a fenntartható, helyi, családi, háztáji és tájgazdálkodásnak, és az államilag szubvencionált nagyüzemi mezőgazdasági árutermelés koncepciójának első nagy kísérlete Oroszországban kezdődött, a múlt század első felében. Erről tanúskodik a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) pártjának története is, amelyből mindig ki kellett vágni egy-egy nevet a Pravda útmutatása szerint. Nos, ezeknek az „árulóknak” a többsége régi bolsevik vagy eszer volt. A közösen megdöntött cárizmus után létrejövő rendszert a bolsevikok a proletáriátus diktatúrájának nevezték el. 1919 márciusában Lenin kénytelen volt beismerni azonban:
„Oroszország proletáriátusára azt a szerepet osztotta ki a történelem, hogy a kispolgári forradalom szálláscsinálója legyen”
A proletáriátus nagy vezére talán maga sem merte végig gondolni felismerésének a következményeit. Mint gyakorló politikus tudta azonban, hogy a tűzzel-vassal, emberi csontokon felépített, eszelősen centralizált és diktatórikusan irányított államszocializmusnak mindvégig egyetlen igazán veszélyes ellenfele volt Oroszországban, mégpedig az a már 1917 előtt is jelentős szövetkezeti mozgalom, amelynek az eszerek voltak a vezetői.
„A Szocialista Forradalmárok Pártja, az eszerek 1917-18-ban sokkal erősebbek és népszerűbbek voltak a bolsevikoknál. Taglétszámuk háromszorosa volt az övéknek, az elnyert szavazatok száma pedig a kétszerese. Ők nem Németországból érkeztek, hanem egy ízig-vérig orosz értelmiségi mozgalom, a narodnyikok és a narodovolecek ügyének folytatóiként léptek fel. Még fontosabb, hogy a forradalom vezető erejének nem a munkásosztályt, hanem – a lakosság túlnyomó többségét jelentő – parasztságot tekintették”
Lenin 1902 óta hangsúlyozta, hogy a tömegek megnyeréséért folyó harcban legfőbb ellenfelük az eszerek lesznek. 1917-ben aztán, egész egyszerűen, átvették az agrárprogramjukat. De csak látszólag. A szociálforradalmárok a földet ugyanis, annak kártérítés nélküli teljes kisajátítása után, nem az államnak, hanem a parasztságnak akarták örökös használatba átadni. Méghozzá úgy, hogy a névleges tulajdonos sem az állam, hanem az obscsina, a faluközösség maradt volna. Ebben látták az egyetlen biztosítékát, hogy a föld ne váljék a kizsákmányolás eszközévé.
„Az orosz kommunisták most ugyanezzel az érvvel harcolnak az új földtörvény bevezetése ellen. Akkor azonban kíméletlenül kiszorították az eszereket a hatalomból, és csupán manipulációs eszközként igyekeztek felhasználni őket”
1921 őszén a közvetítésükkel akarták elérni, hogy fejeződjék be a zöld háború (a parasztfelkelések), és hogy a Nyugat ismerje el a Szovjetuniót. Ennek fejében felajánlották a Cseka feloszlatását és a szabad választások biztosítását. De csak annyi sikerült mindebből, hogy a londoni emigráció vezetőjét, Szavinkovot hazacsalták, és több baloldali eszerrel együtt koncentrációs táborba zárták. Csakhamar követték őket az agrárértelmiség és a „kulákok” tízezrei. A most rehabilitáltak hosszú névsorában két név tűnik a szemünkbe: Ny. D. Kondratyev és A. V. Csajanov. Ez a két nagy tudós, politikus és író tette az eszerek örökségét a modern társadalomszervezés közkincsévé, mentette át a mai orosz demokratikus és környezetvédő mozgalmakba.
Mivel művei mindeddig csak Nyugaton jelenhettek meg, még Oroszországban is kevesen tudták, hogy Csajanov professzor – jelentős szépíró is volt. Legismertebb regényének, az Alekszej testvérem utazása a paraszti utópia országába címűnek a cselekménye 1984-ben játszódik, akárcsak Orwell híres regénye.
„A szerző látomása szerint, a munkáshatalmat Oroszországban ekkorra megdönti a többségi osztály, a parasztság demokratikus forradalma”
A koreai és a vietnámi háború, majd Afganisztán és Csecsenföld megtanította az amerikaiakat és az oroszokat, hogy a politikusok tetteit nem mindig a józan megfontolások vezetik. Az agrárfejlődés modern koncepciói címen az Amerikából hazaköltözött T. Sanyin, Vlagyimir Danyilov és Mihail Rejman vezetésével nemzetközi szeminárium alakult, amelynek tagjai parasztságkutatóknak nevezik magukat. Nem lehetetlen, hogy ez a team egyszer csak a globális folyamatoknak egészen új oldalára döbbenti rá a nagyhatalmakat.
Gogol – Puskin protekciójával – történelmet adott elő a szentpétervári egyetemen. Irodalmi sikereinek teljében pedig egy három kötetes földrajztudományi népszerűsítő mű megírására készült A Föld és az emberek címmel. A lírai próza legnagyobb orosz művésze, Turgenyev fiatal korában szintén természettudós akart lenni. Nagy port felvert Apák és fiúk című regényének „nihilista” kutatójában, Bazarovban a forradalmi demokraták önmagukat, pontosabban Belinszkijt vélték felismerni. Legalább ekkora joggal ismerhették volna fel benne magát a szerzőt is.
„Turgenyev előbb Pavlov fizikai és agronómiai előadásait hallgatta a Moszkvai Egyetemen, majd Berlinbe utazott, hogy közelebbről megismerkedjék Schelling és Hegel természetfilozófiájával”
Legkedvesebb professzora ott Karl Ritter, a Gogol által is nagy becsben tartott összehasonlító földrajztudomány megalapítója, valamint a természetfilozófiai gondolkodás később Oroszországba is meghívott, ünnepelt képviselője, Humboldt volt. Berlinből hazatérve, Turgenyev a Moszkvai Egyetem filozófiai tanszékének oktatójaként az új tudományos irányzatokról tartott előadásokat. A hatalom azonban felismerte, hogy ezek az eszmék veszélyeztetik a „felülről” adagolt felvilágosodás és reformok hatékonyságát, és bezáratta a tanszéket. Így lett Turgenyev „csak” szépíró.
Kafka zseniális orosz elődje, Szuhovo-Kobilin ifjú korában Hegel követőjeként filozófiát, matematikát, fizikát, kémiát, csillagászat- és ásványtant, botanikát, zoológiát, agronómiát hallgat a szentpétervári, a heidelbergi és a berlini egyetemen. Hét vaskos kötetben oroszra fordítja és kiadja mesterének munkáit. Majd hozzáfog saját természetfilozófiai rendszerének megalkotásához, amelynek lényege a Lét és a Gondolkodás, a Természet és a Lélek egysége.
„Folytathatnánk a sort a Darwin felfedező útját megismétlő főcenzorral, Goncsarovval, a Szahalin demográfiáját feltérképező, Közép-Oroszországban a paradicsomot meghonosító, a birtokán 900 gyümölcsfát saját kezűleg elültető és gondozó, praktizáló orvossal, Csehovval, a szántó-vető Tolsztojjal és Korolenkóval, Leszkovval, Bunyinnal, Levitannal, Ajvazovszkijjal, a podvizsnyikokkal, és így tovább”
Az egész orosz irodalom és művészet panteista. Ez talán a legizgatóbb titka. Valószínűleg ez lesz majd új virágzásának is a fő ihletője, amint Japánban és Kínában történik. Az óriási belorusz traktorgyárak addig is, csupa ügyes kis célgépre állnak át. Északkeleten, a Bering-szoros vastag, de már olvadozó jege alatt meg épül az új csalagút, amelyet 1937-ben írott regényében Kenneth Roberts még Északnyugati Átjárónak nevezett.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
