Kezdőlap » x-demokrata » Az én Pityerem
Turisták nézik a naplementét a Néva-parton Szentpéterváron #moszkvater

Az én Pityerem

A szépség elragadó varázsa – A kultúrában rejlik az újra régi fényében tündöklő Szentpétervár ereje

Turisták nézik a naplementét a Néva-parton Szentpéterváron #moszkvater
Turisták nézik a naplementét a Néva-parton Szentpéterváron
Fotó:EUROPRESS/Alexei Danichev/Sputnik

Hidegen csapott az arcomba a Néva felől fújó szél, mégsem rohantam vissza az ötcsillagos szálloda menedékébe, hanem felhajtva a gallért, elindultam a Gribojedov-csatorna mentén. Szentpétervár szépségét ugyanis nem tudja elvenni sokszor zord klímája sem. Magával ragad a kimerítő fehér éjszakákban, ködbe burkolózva vagy a párás hőségben, s az alkony ezer színében fürdőzve egyaránt.

„Pityer nem unalmas. Nincsenek igazán körvonalai, s ellentmondásos, mint a nyugatos külső ellenére is benne rejtőző szláv lélek”

Hol felhőtlen, ragyogó és könnyed ábrázatát mutatja, hol pedig sötét, magába fordult, komor. Most éppen ez utóbbit, Dosztojevszkij sorait juttatva az eszembe, aki saját szorongásait is kivetítve úgy vélekedett, hogy a világ eme legelvontabb és legkitaláltabb helyén szörnyűség az élet. Anna Ahmatova „gránitból emelt pokoli, drága helynek” nevezte, Gogol szerint pedig nincsen szebb a nyüzsgő Nyevszkij proszpektnél, míg Puskin a Bronzlovasban joggal áradozott Péter szigorú-szép látképű alkotásáról.

Mindegyik meglátásban van igazság, hiszen Nagy Péter mocsárra és csontokra, s tudatosan fővárosnak építette Pétervárt, amelynek aztán a novgorodi templomok kínálta orosz és a nyugati stílust összeolvasztó olasz Rastrelli adta meg a barokkal kevert fegyelmezett klasszicista arculatát.

Először a ’80-as években jártam errefelé, amely útból leginkább egy házasságba torkolló diákszerelem maradt meg emlékül. Néhány évvel később egyenruhában sodort erre a szél, saját sorsomon keresztül még élesebben megvilágítva, ahogy az éppen Leningrádnak nevezett város Joszif Brodszkij szavaival „csendben, mozdulatlanul szemlélte az évszakok múlását”, s próbálta megőrizni a XIX. századi állapotát. A helyiek a kövekbe, a múltba próbáltak kapaszkodni, s a város a szovjet értelmiségiek szellemi menedékhelye lett. Büszkén gondoltak vissza azokra az időkre, amikor „… vált új társ mellett halványra / Az ősi Moszkva csillaga, /”.

„A pityeriek e számukra nehéz időkben is megőrizték kimértségüket, s öntudatos felsőbbrendűséggel tekintettek Moszkvára”

Ezt az életérzést e korban a város 1941-től 1944-ig tartó blokádja erősítette. S mindehhez hozzátehetjük, e korban is létrehozott valami újat, hiszen nagy örömömre Leningrád az orosz rockzene bölcsője és fellegvára volt.

A következő nagy találkozás a 2000-es évek elejéhez kötődik, amikor az immár Szentpétervárra visszakeresztelt, s régi fényét visszaszerző városban a Moszkvát Putyinnal az élen ismét meghódító pityeriek gyökereit kerestem. S emellett az igazi, a patinás és kultúrájára, 300 éves múltjára büszke Pétervárra leltem, amelyet számomra elsősorban már nem a kétségkívül lenyűgöző Téli Palota vagy Admiralitás, hanem Szmolnij-székesegyház kéksége, s a csatornák között eldugott kis utcák jelentettek.

Feltárva a szláv lélek mélységeit, már ekkor is közelebb hozta a várost szívemhez a balett, amelynek igazi szépsége most, a híres Mariinszkij Színház Giselle előadásán bontakozott ki előttem. Köszönhetően nem utolsósorban a Mariinka dívájának Diana Visnyevának, aki az orosz balett Szergej Gyagilevtől Anna Pavlován, Mihail Fokinon át Rudolf Nurejevig tartó legjobb hagyományait viszi tovább. A balerina szinte repked a színpad felett, s büszke arra, hogy a klasszikus tánctanítás területén kidolgozott, a táncot a test egészével teljes összhangban elképzelő, a kart, a lábat és a törzset harmonikus mozgásban tartó módszerével történelmet író táncos koreográfus Agrippina Vaganováról elnevezett akadémia növendéke.

„E cári díszletek között elragad Szentpétervár varázsa, a kultúrában, a szépségben és a nagyságban, a hagyományban gyökerező ereje, az immár ötmilliósra duzzadt lakosság mellett is megőrzött nyugalma, s könnyű lebegése”

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.