Az „amerikai álomtól” a kiábrándulásig

A kommunista ideológia és rezsimek alól felszabadult Közép-Európa egykor példaként tekintett a korábban előle elzárt Nyugatra. Ez az „amerikai álom” azonban egy idő után megfakult. Az Egyesült Államok egyre inkább „elszovjetesedik”, Európa hanyatlik, közben maga a liberális demokrácia modell is válságba került, az új hidegháború pedig csak felerősíti ezt a rossz trendet. Így az egykor a szovjet elnyomás alól szabadulók sokszor úgy érezhetik magukat, hogy visszatértek azok az idők és módszerek, amelyekről azt hitték, hogy örökre eltűntek a történelem süllyesztőjében. Az írás rövidített változata eredetileg a Hintergrund német folyóiratban jelent meg.

Orbán Viktor beszéde Nagy Imre és társai újratemetésén a budapesti Hősök terén 1989. június 16-án
Forrás:Orbán Viktor Youtube csatornája

1989 júniusában jártunk. Nemcsak a nyár, de a történelem is berúgta az ajtót. A saját gondjaival elfoglalt Mihail Gorbacsov elengedte a szocialista tábort, a kommunista rendszer eresztékei látványosan csúsztak szét. Egymást követték a tüntetések. Hol Erdélyért, hol a függetlenségért és a szabadságért vonultunk az utcára. Csak kapkodtuk a fejünket, nem akartuk elhinni, hogy új idők jönnek. Utazhatunk nyugatra, pártok alakulnak, megszűnik az elnyomás, a cenzúra, és nemcsak szabadon, de jobban is élünk. Valahogy úgy, mint az amerikai filmekben.

„Ennek a folyamatnak volt Magyarországon a csúcspontja, szimbolikus eseménye Nagy Imre és társainak, az 1956-os mártíroknak az újratemetése. A magyar nemzet 31 év után eltemethette az évtizedekig letagadott halottait, a bukóban lévő rendszer reformerei pedig ott tolongtak, hogy megérinthessék a koporsókat. Ekkor értettük meg, hogy tényleg vége”

Fel sem merült bennem, hogy ne legyek ott 1989. június 16-án a Hősök terén. A kifárasztásos taktikát feladva így a szokásomtól eltérően az elsők között mentem be az utolsó vizsgámra. Képzeletben azonban már máshol jártam, nem igazán tudtam koncentrálni az ószláv nyelv rejtelmeire. A világ ezen a napon Budapestre figyelt. Egymást követték a beszédek, köztük egy borostás fiatalember arról szónokolt, 1956 volt az utolsó esély arra, hogy a magyar nemzet szabad legyen, visszaforduljon az ázsiai zsákutcából, és a nyugati fejlődés útjára lépve gazdasági jólétet teremtsen. Ebben a rövid, még a rendszer egyes ellenzőinek a szemében is botrányosnak ható beszédében követelte Orbán Viktor a szovjet csapatok kivonását az országból.

„A hatodik, üres koporsóról szólva pedig arra figyelmeztetett, hogy abban szimbolikusan nemcsak a forradalom fiatal áldozata fekszik, hanem a mi elkövetkező 20 vagy ki tudja hány évünk is. Ebben a szellemben szólította fel az egyik ’56-os harcos is a jelenlévőket arra, fogják meg egymás kezét, és a mellettük állók életére esküdjenek meg, hogy a most letűnő világ soha többet nem tér vissza”

Néhány hónap múlva a mellettem álló két barátom az utolsóként rendszert váltó Romániában furcsa körülmények között egy autóbalesetben meghalt. Akkor még nem gondoltam, hogy ez nem jó jel. Egy ideje azonban már egyre többször eszembe jut ez a pillanat, a kézfogás, az eskü. Keserűen gondolok arra, hol van az a csillogó szemű fiatalember, aki töretlenül hitt abban, hogy az ő generációja majd megteszi azt, amire a szüleik nem voltak képesek. Megpróbáltak 1956-ban kitörni abból a bizonyos zsákutcából, ám esélyük sem volt a sikerre. Aki tényleg remélte, hogy eljön a szabadság, a jobb élet, beteljesülhet az Amerika által megtestesített álom.

„Az azóta eltelt több mint három évtized kijózanított, elűzte az illúziókat. Úgy is fogalmazhatnék, hogy megtanított a földön járni”

Pedig a rendszerváltás utáni első évek tényleg felszabadítóan hatottak. A hirtelen ránk szakadt szabadságban még azt is elhittük, hogy a Nyugat önzetlenül segíteni akarja a szovjet típusú rendszerből kitört közép-európai országokat. Talán, mert sokan tényleg együtt éreztek e jobb sorsra érdemes, a történelem által meggyötört régióban élőkkel. Jöttek az ösztöndíjak, én is bekerültem egy német-francia projektbe, és rácsodálkozhattam, milyen is a szabad sajtó, a piacgazdaság és a demokrácia. Meg milyen az, ha tele vannak a boltok. Akkor még az sem nagyon zavart, hogy jobb híján inkább csak nézegettem a választékot.

„Aztán ahogy teltek az évek, egyre jobban megértettem, hogy életem nagy történelmi élményében csak statiszták voltunk, díszlet a Szovjetunió meggyengítéséhez, szétveréséhez”

Talán ez a történelmi tapasztalat is segít ma abban, hogy a manapság Ukrajnában dúló háború kapcsán szkeptikus legyek, és a kezdetektől mondjam, ebben a geopolitikai játszmában Ukrajna csak eszköz és felvonulási terep. Persze, a dolgok akkor a mi szempontunkból alapvetően jó irányba mozdultak el, abban a geopolitikai játszmában mégis csak a nyerő ágra kerültünk. De azért azt is egyre világosabban láttuk, hogyan vezényelte le a háttérből a magyar rendszerváltást Mark Palmer, aki 1986 és 1990 között az Egyesült Államok budapesti nagykövete volt. Persze, kellett ehhez a magyar társadalom elégedetlensége, igaza volt azonban a szabad Magyarország első miniszterelnökének, Antall Józsefnek, aki a megbuktatására a rendszerváltó liberálisok által tüzelt taxis sztrájk idején keserűen kimondta, hogy tetszettek volna forradalmat csinálni. Hát igen, pedig milyen büszkék voltunk arra, hogy ez a váltás vér nélkül zajlott le. Azért Ukrajnát látva talán már mégsem bánjuk annyira, hogy így történt.

„Az amerikai álom azonban egyre jobban kifakult. Egyre világosabbá vált, hogy az Egyesült Államok mennyire beleéli magát a hidegháborús győzelembe, és ebből még baj lesz”

Aztán Jugoszlávia bombázásakor közelről is láthattuk, miként tesz rendet a „világ csendőre”. Innen már egyenes út vezetett Irakhoz, Líbiához, a „színes forradalmakhoz”, majd Ukrajnához. De a délszláv háborúk azt is megmutatták, hogy Európa mennyire tehetetlen, még a saját portáján is képtelen rendet tartani. Pedig akkor még minőségi értelemben más elit irányította Európát, amely azonban mind jobban elpuhult a jólétben.

Azért arra még ügyelt, hogy a közép- és kelet-európai rendszerváltások nyomán rátegye a kezét ezekre a piacokra. Aprópénzért vett meg mindent, amihez hozzáfért. S bizony, hozzáfért. Sokszor csupán azért vásárolt, hogy eltüntesse a konkurenciát. Így tűnt el például a magyar cukoripar. Annyi elegancia és stratégiai érzék azonban nem volt a Nyugatban, hogy legalább a tagságra leginkább kész „visegrádiakat” ne előszobáztassa majd’ másfél évtizedig. Bezzeg a NATO-ba ehhez képest gyorsan berántotta őket, mert az érdekek ezt kívánták. Pedig a padlón lévő Oroszország aztán aligha jelentett veszélyt erre a régióra.

„De 1999-ben a NATO-ba, majd 2004-ben az Európai Unióba örömmel mentek a közép-európaiak. Úgy érezték, régi álmuk teljesült ezzel. Nem látták, nem akarták látni, hogy ettől még maradnak Európa perifériáján, és ez az európai partnerség bizony egyáltalán nem egyenrangú”

Azóta már egyértelmű, hogy a sokat emlegetett európai szolidaritás inkább csak szólam, maga az Európai Unió pedig egyre mélyebb válságba süllyed, és a lenézett közép-európaiak bizony sokszor tisztábban látják ezt a helyzetet, és a kivezető utat is, mint az alapítók. Eltorzultak, önmaguk paródiájává váltak a sokat emlegetett európai vagy nyugati értékek is. Aki családról, nemzetről, kereszténységről beszél, azt lassan már kinézik, miközben a Nyugat-Európát elözönlő migránsok végképp legyűrik a feloldódott európai identitást. A helyzet a hanyatló, hedonista Rómát idézi. Európa jelenlegi vezetői azonban mintha éppen erről a történelem óráról hiányoztak volna. De válságban van a demokrácia liberális angolszász modellje is, amelyet önmagában jelez, hogy az EU vezető szerve mindinkább a társadalmi felhatalmazás nélküli úgynevezett mélyállamra emlékeztet. De jól mutatják ezt a válságot Romániától Ausztrián át Franciaországig az egymást követő választások is. Mint ahogy annak sincs sok köze a demokráciához, hogy Magyarország politikai okokból nem kapja meg az európai pénzeket, amelyeket Lengyelország esetében is addig blokkolt Brüsszel, amíg nem győzött a neki tetsző párt.

„Egy ideje valami iszonyúan félrecsúszott Nyugat-Európában. A progresszió, a haladás már csak a balliberális szlogenekben létezik, a régi dinamizmus elillant”

„Ennek a folyamatnak volt Magyarországon a csúcspontja, szimbolikus eseménye Nagy Imre és társainak, az 1956-os mártíroknak az újratemetése. A magyar nemzet 31 év után eltemethette az évtizedekig letagadott halottait, a bukóban lévő rendszer reformerei pedig ott tolongtak, hogy megérinthessék a koporsókat. Ekkor értettük meg, hogy tényleg vége”
Fotó:Fortepan/Kovacsik Tamás

A kétezres évek közepén kezdődött a baj, majd a Covid, az ukrajnai háború és a szankciók pedig csak felgyorsították ezt a szabadesést. Megállt a fejlődés, és ez az életszínvonal lassú visszacsúszását vonta maga után. Egyre kisebb a különbség Nyugat- és Közép-Európa között. Ehhez jön a biztonság gyengülése és az őrült woke ideológia. Az európai jólét, főként a középosztály felsőbb rétegeinek jóléte persze még ilyen körülmények között is sokáig megmarad, a Nyugat azonban éppen most éli fel azt az előnyt és felhalmozott vagyont, amit az elmúlt 80 évben hozott létre. Ez a Nyugat nem az, ami akkor tárult elénk, amikor összedőlt a kommunizmus. Ez a helyzet a józanság szigeteként felértékeli Közép-Európát, pedig az elmúlt jó három évtizedben itt sem alakultak éppen rózsásan a dolgok.

„Így aztán a Nyugatra nem tudunk már úgy felnézni, mint egykor, de magunkra sem lehetünk olyan büszkék, mint szeretnénk”

A rendszerváltás után a történelmi lemaradottságunk, a belső gyengeségeink sokkal hamarabb kiderültek, mint lehullott volna a nyugati álomról a lepel. A kiábrándulás ilyen értelemben meglehetősen gyors volt. Kezdődött a nagy átmenet azzal, hogy a hirtelen kapitalistává lett kádárista elit igyekezett mindent megszerezni még az első szabad választások előtt. Mégpedig nagyon olcsón. De ebben az „áldásos” tevékenységében nem nagyon akadályozta az Antall-kormány sem, az 1994-es visszatérés után pedig teljesen szabad volt a pálya. S mivel közben az első két szabadon választott kormány úgy próbálta egyensúlyban tartani a költségvetést, hogy mindent eladott a nyugati befektetőknek, Magyarországnak szinte nem maradt semmije. Csak az örökölt tetemes adóssága, amelyet a Nyugat a lengyelekével ellentétben nem írt le, Antall pedig úri emberként ragaszkodott a visszafizetéséhez. Ezen a helyzeten – megerősítve Magyarország szuverenitását – majd a Fidesz változtat a 2010-es években. De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen a jóhiszemű amatőrök – egyetemi tanárok, főképp bölcsészek kerültek a politika csúcsaira -, majd a dörzsölt balliberális technokraták – a hatalomba visszatért átvedlett szocialisták az antikommunistaként indult, ám a konzervatív oldallal szembeni gyűlölettől hajtva ezt az identitásukat feladó liberálisokkal karöltve – egyaránt sokat tettek azért, hogy mára sokan már ne is rendszerváltásról, hanem rendszerváltoztatásról beszéljenek.

„Ebben a helyzetben emelte a hatalomba a vadkapitalizmusba, a hatalomtól megszédült jobbközép, majd neoliberális eszmék tombolásába belefáradt és bele is rokkant magyar társadalom 1998-ban a fiatalos liberális pártból éppen konzervatívba forduló Fideszt”

Ekkor hittük sokan, egy egész generáció, hogy eljött a mi időnk, és Orbánék első kormányzati ciklusa minden alapot megadott a reménykedésre. A hatalomra került fiatal demokraták annak ellenére kiválóan teljesítettek, tartották szigorú keretek között a költségvetést, hogy éppen egy mély válságból kászálódott ki az ország, és közben még volt azért egy orosz pénzügyi összeomlás is. A magyar történelem régi kerékvágásába történő visszatérést ugyan némiképp megmosolyogtatóan egyfajta díszletként végig kísérte a nemesi hagyományok és családok előtt hasra eső romantika, egymás után állították az országzászlókat, és a vidéki indíttatású néha még kisebbségi komplexusokkal küszködő Fidesznek nem igazán sikerült levetkőzni a Budapesttel szembeni ellenszenvet sem, az ország azonban előre ment.

„Az elmúlt 35 év legjobb kormányzását azonban a társadalom nem értékelte kellőképpen, és a szocialisták ismételt visszatérése végképp kisiklatta az enélkül is nehezen induló magyar fejlődést”

A két cikluson át regnáló balliberális elit Közép-Európán belül is leszakította Magyarországot. A brutális pozíció vesztés időszaka volt ez, amelynek mélypontján 2007-ben a GDP növekedésében Szlovákia 10, Szlovénia és Románia 7 százalékot vert Magyarországra. Az IMF adatai szerint 2003 és 2011 között Ausztria kivételével minden uniós szomszédunk gyorsabban fejlődött, a román és szlovák növekedés pedig egyenesen a duplája volt a magyarnak.

„De nemcsak ilyen értelemben tört meg a magyar fejlődés. A 2002-es vereséget Orbán Viktor valahol a magyar nép árulásaként élte meg, és akkor feltehetően megfogadta, hogy amennyiben még egyszer kormányra kerül, akkor kirobbanthatatlanul bebetonozza a hatalmát”

Bizonyos értelemben ez is egyfajta kisiklást eredményezett még akkor is, ha Orbán 2010-es visszatérése után a magyar leszakadás meg is állt, egyes kulcsfontosságú vállalatok visszavásárlásával, valamint a karakteres, a hanyatló fősodorral sok tekintetben szembe menő külpolitikával pedig a szuverenitás egyértelműen erősödött. Csoda a 2011 és 2023 közötti időszakban sem történt, ám a magyar gazdasági növekedés éves átlaga ekkor valamivel nagyobb a szlováknál, a horvátnál, a szlovénnél és az osztráknál is. Csak Románia fejlődött jobban az uniós szomszédaink közül.

„Tehát annak ellenére, hogy a kedvezőtlen nemzetközi környezet, Németország mélyrepülése, az európai pénzek blokkolása és természetesen az elkövetett hibák miatt a magyar gazdaság állapota egyre romló, az Orbán-kormány három és fél ciklusának egészét nézve jobban állunk, mint az előző évtizedben. Igaz, ezen a mérlegen az elmúlt egy év sokat rontott”

De térjünk vissza a politikai berendezkedést érintő, sokat bírált változásokhoz. Az elemzők immár több mint egy évtizede igyekeznek definiálni az Orbán-féle kormányzást. Nevezték „szelektív demokráciának”, „választási autokráciának”, „illiberális rezsimnek”, „hibrid rendszernek”, de még „sajátos királyságnak” is. Megint mások kevésbé megengedően modern autokráciáról beszélnek, amely a költséghatékonyabb  propagandát használja az elnyomás nyílt formái helyett. Jobban leírja azonban a rendszer természetét az a nem a demokrácia-diktatúra ellentétpárral dolgozó, hanem a legitimáció felől közelítő Max Weberhez visszanyúló fogalomkészlet, amely alapján Körösényi András politológus szerint

„Magyarország közvetlen felhatalmazáson alapuló (plebiszciter) vezérdemokrácia”

Ebben a rendszerben mindennek az alapja a karizmatikus uralom, mely víziót kínál, túlmutat a korábbi normákon, sőt azok felrúgását is igazolja. Jó példa erre, ahogy a Fidesz egyik ideológusa a korrupcióról beszélt. Mint fogalmazott, amit korrupciónak neveznek, az gyakorlatilag a Fidesz nyíltan vállalt politikája, hiszen a hazai vállalkozói réteg megerősítéséről van szó. Lánczi András szerint a kormánypárt jelenleg a saját vízióját valósítja meg a nemzeti vállalkozói rétegnek a létrehozásával, és ez nem korruptabb, mint a kommunista időszak államosításai, vagy a kilencvenes évek privatizációi voltak. A rendszer jellemzője még, hogy a vezető és a követők között közvetlen kapcsolat alakul ki, a közvetítő intézmények – például a parlament, a pártok, az érdekvédelmi szervezetek – jelentősége csökken. Az Orbán-rezsimre gyakran használják a populista jelzőt is, ám közelebb járunk a megoldáshoz, ha inkább elitistaként jellemezzük. A rendszer állandó forradalmi lázban ég, központi fogalma a Soros Györgytől a globalizált multinacionális nagytőkén, vagy a belügyekbe beavatkozó brüsszeli eliten át Gyurcsány Ferencig vagy immár Magyar Péterig és Volodimir Zelenszkijig változatos ellenfelekkel szemben vívott szabadságharc, amelynek során a vezér bizonyíthatja alkalmasságát, karizmáját, megerősítheti követőinek az elkötelezettségét.

„A vezérdemokrácia összetett szóban szereplő demokráciának persze nem sok köze van az eredeti, közkeletű demokrácia fogalomhoz, amely népuralmat és a nép önkormányzatát jelenti, ami azonban tiszta formában sehol, mai liberális demokráciákban sem valósul meg”

Ennek kapcsán e tézis megfogalmazói felhívják arra a figyelmet, hogy tévútra visz minden olyan elképzelés, amely a liberális demokráciát tekinti egyedüli vonatkoztatási pontnak. Ráadásul nem magyar jelenségről van szó, hanem globális trendről – nem véletlen Orbán Viktor ideológiáktól független vonzódása Donald Trumphoz, Hszi Csin-pinghez, vagy éppen Vlagyimir Putyinhoz -, hiszen a politika egyre inkább személyközpontú, a vezérek befolyása pedig az utóbbi évtizedekben nőtt. Európa egyik legnagyobb tévedése éppen az, hogy a demokrácia védelme nevében próbálja kiszorítani, marginalizálni a választásokon bizonyított, népszerű és karakteres vezetőket.

„Azt, hogy a Fidesz miért erre az útra lépett, a 2002-es vereség fényében megértem. Sőt, bizonyos fenntartásokkal még el is fogadom, hiszen ellenkező esetben a nyugati fősodortól támogatott magyar balliberálisok gyorsan kicsavarták volna Orbán kezéből a hatalmat. Boldogabb lennék, ha a magyar berendezkedés jobban hasonlítana a klasszikus demokráciákra, de nem tartom Orbánt diktátornak, és azt sem gondolom, hogy a visszatérésével félresiklott volna a magyar fejlődés”

Ez a kisiklás 2002-ben már megtörtént, és mind Magyarország, mind pedig a Fidesz csak nyert volna azzal, ha akkor folytathatja az elkezdett munkát az Orbán-kormány. Hogy miért? Talán megértik, ha az előbb a korrupció, mint az új elit megteremtésének eszköze kapcsán idézett Lánczi András 2001-ben megjelent, A politika reneszánsza című esszékötetéből citálok ide pár gondolatot. A konzervatív filozófus világosan megfogalmazza a magyar politikum és társadalom egyik fő problémáját. Mint írja, végzetes volna, ha a barát-ellenség pőre szembenállása szabályozná a politikai életet. A Budapesti Corvinus Egyetem későbbi rektorával és Politikatudományi Intézetének volt vezetőjével abban is tökéletesen egyet lehet érteni, hogy „erős középosztályt kizárólag az oktatáson keresztül lehet megalapozni, és nem a jólét teremti a középosztályt, hanem a tudás”. Mint kifejti, a politikai tagoltság nem azonos a tudás általi tagoltsággal. Ez utóbbi a záloga a magyar demokrácia sikerességének, s nem az, hogy ki liberális és ki nem. A magyar demokrácia végérvényesen belesüllyed az urambátyám világ, a nepotizmus, a korrupció és a konformizmus (gondolattalanság) mocsarába, ha nem a tudás általi tagoltság veszi át az ideológiai tagoltság elsődlegesnek tartott helyét.

„Ehhez képest ma ott tartunk – tegyük hozzá, egyáltalán nem a Fidesz kizárólagos hibájából -, hogy a társadalom végletesen megosztott, és az ügyeskedő és lojális hármas tanulók lettek a rendszerváltás első számú nyertesei”

S ez nemcsak a vadkapitalizmus időszakára igaz, hanem a Nemzeti Együttműködés Rendszerére (NER) is. Eluralkodott a szervilizmus – aki kiszól a kórusból, vagy nem lelkesedik eléggé, könnyen a NER-en kívül találja magát -, a rendszer fentebb említett sajátosságából, a politikai agenda meghatározásának, valamint a hit és a bizalom folyamatos erősítésének elkerülhetetlenségéből adódóan pedig mindent elural a propaganda. E téren persze az ellenzék sem akar lemaradni, de a kormányoldal beszélő fejeit nehéz überelni.

A sajtó így lényegében meghal, elsorvad. Bármit meg lehet írni, de sokszor már mintha igény sem lenne erre. Eltűnnek a viták, a társadalom buborékokba zárva acsarkodik az ellentétes oldalra. Közben a gazdaság is megrogyott, az infláció elszállt, a Fidesz elfáradt, és egyre többet hibázik, ráadásul Orbán egymás után negyedik kétharmados ciklusából már sokaknak elegük van. Egyszerűen valami újra vágynak. Így aztán az a paradox helyzet állhat elő, hogy Európában lassan népszerűbb lesz Orbán Viktor, mint Magyarországon.

„De az összkép is lesújtó. Az egyik oldalon a valós eredményeket is elhomályosító, a hatalomtól eltorzult stílus, a dölyfösség, míg a másikon egy a NER második-harmadik vonalából kipottyant „messiás”, a gyűlölet és a hosszú helyben járás miatti bosszúvágy”

Orbán nagy küzdő, de egyáltalán nem zárható ki, hogy 2026-ban kormányváltás lesz. S ha így történik, akkor a másfél évtizedre a hatalomból kiesett, nemcsak a hatalomra vágyó, de a társadalom hosszú és mély megosztottsága miatt leszámolásra is éhes elit egy nárcisztikus, bosszúvágytól hajtott frusztrált egyént maga előtt tolva eltartott kisujjal igazolva látja majd, hogy nem szabad a „vidéki suttyók” kezébe adni a kormányrudat. Ha ez bekövetkezik, akkor Orbán ezzel nemcsak az európai, hanem a hazai művét is lerombolja. Mert bizony a Fidesz lelkén szárad majd, hogy az ország igenis alapvetően pozitív irányú átalakítását, az ebbe befektetett rengeteg munkát elhomályosítja sokak szemében a mindezek farvizén burjánzó korrupció, az eluralkodó gátlástalanság, a sokszor arrogáns stílus. S nem utolsó sorban egy nemzedék, és főképp a vidék lesz ismét megbélyegzett. Az ország pedig visszazökken a korábbi rossz, sehová nem vezető kerékvágásba. Ráadásul éppen akkor, amikor a világban éppen fordul a trend, és a nálunk most éppen erőre kapó elitek befolyása gyengülőben van. Ezért, ezek miatt kell a Fidesznek összeszednie magát, hogy még egy esélyt kapjon a hibák kijavítására, a megújulásra. S ha megkapja, akkor nemcsak a saját, hanem a szétesőben lévő, kettéosztott ország egészének érdekében élni is kell ezzel az eséllyel. S ha ez megtörténik, akkor már egyáltalán nem lesz tragédia, ha politikai értelemben visszatér Magyarországon a váltógazdálkodás.

„Itt tartunk most, s még csak azt sem mondanám, hogy szomorú vagyok, legfeljebb kiábrándult”

Itthon a nem egyszer a Kádár-rendszert, de leginkább a Mikszáth Kálmán által még a 19. század végén leírt urambátyám világot és a konformizmust idéző hatalomgyakorlás, míg a világban a felfordulás, a háborúk mellett az egykor nemcsak szépnek álmodott, de tényleg jobb időket is élő Nyugaton egyre inkább elburjánzanak a szovjet világot idéző módszerek. A cenzúra, a kirekesztés, a vasfüggöny leeresztése, így a társadalmak burokba zárása, az agymosás. Nem véletlenül jut eszembe mind gyakrabban 1989 júniusa, amikor ott a budapesti Hősök terén arra esküdtünk, hogy az akkor éppen letűnő világot soha nem engedjük visszatérni. Megbuktunk. Ott bukkan fel, ahol nem is gondoltuk volna. Az egykor leginkább antikommunisták oldalán.

Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.

Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.

Email : info@moszkvater.com