Angela Merkel nem adja fel, és távozása előtt mindenképpen tető alá hozná az Európai Unió és Oroszország csúcstalálkozóját. A párbeszéd újraindításának megtorpedózása után a német és a francia sajtó régen látott dühvel támadt rá a kancellár javaslatát a ruszofóbiából és a negatív történelmi tapasztalatokból táplálkozó bizalmatlanság miatt blokkoló kelet-európaiakra, akik „csak Amerika válla mögül” hajlandók tárgyalni Oroszországgal. Mint rámutatnak, ez az eset is igazolta, hogy az Európai Unió alapvető kérdésekben megosztott, így pedig soha nem válik geopolitikai nagyhatalommá.

Érezhetően váratlanul és mélyütésként érte a német és a francia kormányzó elitet, hogy a legutóbbi brüsszeli uniós csúcson a lengyelekkel és a baltiakkal az élen a tagországok egy csoportja zátonyra futtatta Angela Merkelnek az EU-Oroszország csúcstalálkozó megtartására vonatkozó javaslatát. Ettől az ötletet még nem vetették el, és Berlin már a tárgyalások formájának kialakításán dolgozik, ám az ellenállás határozottan meglepte az Európai Unió két hatalmát. A két ország sajtója dühösen támadt rá az akadékoskodókra, ám figyelemre méltó, hogy az említett országok mellett az ötlettel szemben keményen fellépő benelux és skandináv államokat azért ezek az írások csak érintőlegesen említik.

„Az is feltűnő, hogy a német és francia lapok 180 fokos fordulattal most olyan dolgokat vágnak a kelet-európaiak fejéhez, amelyről eddig mélyen hallgattak. Sőt! Berlin és Párizs azért dühös, mert Csipkerózsika álmából felébredve talán mégsem engedné át a Nyugat és Oroszország közötti viszony alakítását teljes egészében az Egyesült Államoknak”

A politikai porondot az ősszel elhagyó Angela Merkel külpolitikai értelemben a tavaly év végi EU-Kína csúcs után a június közepén sorra kerülő washingtoni vizittel, és szeptemberben az Európai Unió valamint Oroszország közötti párbeszéd felújításával koronázná meg 16 éves kancellárságát. S miután a Kínával a gazdasági együttműködésről aláírt megállapodást éppen most lehetetleníti el az Európai Parlament, a német kancellár aligha engedheti meg magának, hogy a Vlagyimir Putyin brüsszeli meghívására vonatkozó javaslatát is visszautasítsák.

Az ötletet két nappal Joe Biden és Vlagyimir Putyin genfi csúcstalálkozója után Emmanuel Macronnal folytatott berlini találkozóján terjesztette elő Merkel. Jó eséllyel egyeztetett erről Bidennel, aki Európának is szán szerepet az Oroszország és a Nyugat viszonyának konszolidálásában, kiszámíthatóbbá tételében, de az is lehet, hogy Merkel csak megérezte a lehetőséget. A javaslat nyitott fülekre talált, hiszen Párizs már 2019 óta szorgalmazza az Oroszország és az Európai Unió között 2014 után befagyasztott tárgyalások újraindítását. Persze, akkor Macron emiatt éppúgy kapott hideget-meleget, mint most Merkel. Ráadásul éppen azoktól, akik teljes mellszélességgel támogatták Biden és Putyin találkozóját. Annak következményeit azonban már nem nagyon akarják tudomásul venni. A kancellár ezután felhívta az orosz és az ukrán elnököt, Putyin pedig ezután barátságos cikket írt a Die Zeitben a partnerség helyreállításáról.

„Merkel azonban az európai partnerekkel csak az Európai Tanács ülése előtt egy nappal ismertette a javaslatot. Talán nem is gondolta, hogy az amerikai-orosz csúcs után az egyébként ennél is logikusabb EU-Oroszország csúcs ötlete ilyen ellenállásba ütközik”

Pedig mi sem természetesebb annál, hogy az eurázsiai geopolitikai térség két pólusának együttműködése mindkét oldalt erősíti, a párbeszéd hiánya pedig gyengíti, és egyben a geopolitikai vetélytársak malmára hajtja a vizet. Az Egyesült Államok politikájának hosszú idő óta egyik sarkalatos pontja, hogy megakadályozza az említett két pólus, ezen belül is elsősorban Németország és Oroszország együttműködését.

„Az atlantista Merkelt ez sokáig nem nagyon zavarta, Trump elnökségének négy éve azonban mintha kijózanította volna, és nem akarja teljesen átengedni a Nyugat és Oroszország kapcsolatainak alakítását az Egyesült Államoknak. Ez ugyanis már felveti a stratégiai szuverenitás kérdését. Európának ugyanis sem Oroszország, sem pedig Kína kapcsán nem esnek egybe teljesen az érdekei az amerikai érdekekkel”

Ebben határozottan partnere Emmanuel Macron, de a brüsszeli csúcson Merkel felvetését francia kollégája mellett támogatta Görögország, Ciprus, Olaszország és Ausztria is. Feltehetően e párbeszéd ellen nincs ellenvetése Magyarországnak sem.

Merkel és Macron stratégiája bizonyos értelemben a feltartóztatással egyidejűleg a párbeszéd fenntartásán alapuló úgynevezett Harmel-doktrína felmelegítése.  A belga politikus még 1967-ben javasolta a NATO-nak a közös védelem fejlesztése mellett a jó diplomáciai kapcsolatok fenntartását a Varsói Szerződés tagállamaival. E politika alkalmazásával enyhült a feszültség a NATO és a VSZ között és ez tette lehetővé az 1975-ös helsinki Európai Biztonsági és Együttműködései Értekezlet megrendezését, és a Helsinki Záróokmány aláírását. A két politikus szerint az EU-nak határozottabban kellene reagálnia Oroszország rosszindulatú lépéseire, ennek érdekében előre konkrét szankciókat kellene kidolgozni, ezzel párhuzamosan ugyanakkor fel kellene ajánlani a legfelső szintű tárgyalásokat, amelyeken tisztázhatnák a nézeteltéréseket, és meghatározhatnák a közös érdekeket. Ez utóbbiak körébe az elképzelések szerint mindenképpen beletartozna a klímapolitika, a terrorizmussal szembeni fellépés, valamint az egyeztetés az olyan nemzetközi konfliktusok kérdésében, mint Szíria vagy Líbia.

„Ebbe a képbe zavart bele a Baltikumtól Hollandiáig és Svédországig húzódó <oroszellenes front> zsigeri, az európai érdekeket történelmi okokból érthető, ám mégiscsak partikuláris érdekeknek alárendelő ellenállása. S még mielőtt e ruszofóbia gyökereit csak a történelemben keresnénk, akkor azért jegyezzük meg, hogy Romániával és a kívülről e kérdésbe is bekiabáló Ukrajnával egyetemben ezek az országok az amerikai politika legfőbb európai bástyái”

Ez persze idáig is így volt, a francia és a német sajtó mégsem bolygatta a kérdést. Ezúttal azonban sorra számon kérik a blokkoló kelet-európaiakon a stratégiai megközelítés hiányát. A Die Zeitben például Theo Sommer ki is mondja, hogy a lengyelek és baltiak bizalmatlansága Oroszországgal szemben érthető, ám nem szabad megengedni, hogy ez a történelmi sérelmektől meghatározott szemlélet dominálja és bénítsa meg az Európai Unió és Oroszország kapcsolatait. A lap idézi ezen országok vezetőinek a felszólalásait, és azok kapcsán megjegyzi, hogy alapvetően érzelmektől vezéreltek, és minden bizonyíték nélkül beszélnek orosz agresszióról. Az újságíró a párbeszéd újraindításának feltételeként emlegetett orosz politikai irányváltásról csek annyit jegyez meg, hogy lehet álmodozni, csak nem érdemes, hiszen sem Putyin, sem más orosz elnök nem fogja visszaadni a Krímet.

„Új hangként jelenik meg a Moszkvát eddig keményen támadó német sajtóban az a megállapítás, hogy a Krím 1783 óta orosz, a franciákkal, az angolokkal és a törökökkel vívott háborúk miatt a nemzeti hősi eposz része, és a félszigetet az ittas Hruscsov ajándékozta oda az ukránoknak. Theo Sommer ehhez még hozzáteszi, hogy az orosz flotta majd akkor hagyja el Szevasztopolt, amikor az amerikai Norfolkot, ezért aztán emiatt értelmetlen a párbeszéd blokkolása Oroszországgal”

Az újságíró megemlíti még, a Nyugat nem érti, hogy a NATO keleti irányú terjeszkedését minden orosz elnök ellenséges lépésként értékelné, és ez a politika csak szembefordítja Moszkvát Európával. Ehelyett a párbeszédet ajánlja, hiszen annyi probléma felgyülemlett, hogy ennek nincs alternatívája. Bismarckot idézi, aki már akkor megmondta, hogy Pétervárral a kapcsolatokat fenn kell tartani. Tanulságként Sommer még megjegyzi, hogy az ilyen esetek elkerülésére az EU külpolitikai döntéshozó folyamatában el kell törölni a vétót.

A geopolitikai gondolkodást, a közös sors felismerésének hányát rója fel az Európai Uniónak a Le Figaróban megjelent írásában Renaud Girard geopolitikai szakértő is. Mint fogalmaz, Az EU gazdasági szuperhatalom, nemzeti összterméke azonos Kínáéval, ráadásul irigylésre méltóan szervezett piacról van szó. Mindenki az Európai Unióval akar kereskedni, ráadásul az Egyesült Államok után a második legnagyobb pénzügyi hatalomról beszélünk.

„Mindezek ellenére az EU a maastrichti törekvések ellenére sem lett geopolitikai szuperhatalom, és ha a mostanihoz hasonló széttartás megmarad, akkor nem is lesz”

Girard ennek demonstrálására az Oroszországgal kapcsolatos vitákat említi, kiegészítve azzal, hogy a párbeszéd felújításával szemben fellépő országok e kérdésben nem európai fejjel gondolkoznak, hanem „védelmezőjük”, Amerika érdekeit követik. A szolidaritás hiányának példájaként említi a szerző azt is, hogy Lengyelország a csatlakozása után 15 nappal amerikai vadászgépek vásárlása mellett döntött, miközben majdnem 300 milliárd eurós támogatáshoz jutott a strukturális- és a mezőgazdasági alapból. Aztán az ukrán válság kirobbanásakor hangosan követelte Franciaországtól, hogy ne szállítsa le Oroszországnak a két Mistral helikopter-hordozót. De a geopolitikai gondolkodás és a közös sors felvállalásának hiányaként említi a szakértő azt is, amikor 2003-ban európai államok sora tiltakozott a neokon őrület, Irak lerohanása ellen, mire a lengyelek, az olaszok és a spanyolok még csapatokat is küldtek. De Girard Merkelnek is felrója, hogy 2015-ben nem egyeztetett európai partnereivel, mielőtt megnyitotta a határokat a menekültek előtt.

„S hát ezért van az is, hogy Európa érdekeivel ellentétben cselekedve Törökország a Földközi-tengertől a Kaukázusig folytatja az agresszív terjeszkedést, miközben ehhez az EU-nak egy szava sincs”

A szokatlanul kemény hangra érdemes felfigyelni, mert két dolgot mindenképpen elárul a napokban megjelent írások sora. Az egyik az, hogy a régi tagok egyelőre nem nagyon tudnak mit kezdeni azzal, hogy Orbán szembe megy a nyílt társadalom eszméjével, a baltiak pedig a lengyelekkel blokkolják a stratégiai külpolitikai lépéseket. A másik, hogy ezt azért kezdik megelégelni. Hogy miként lesz ebből európai egység és stratégiai gondolkodás, az egyelőre nagy kérdés. Erre a jelenlegi nemzetközi helyzetben a leginkább talán a külpolitikában lenne szükség.