//Anti-atom-Anti
„Béke után nem jöhet béke, a cefrét pedig nem szokás meginni” #moszkvater

Anti-atom-Anti

MEGOSZTÁS

Pető Zoltán gondolatai a #moszkvatérnek a margón kívülre

„Nekem akkora van, ha megmutatnám, még tán’ én is elszégyellném magam.”

Sahyat Cout Pho)

„Béke után nem jöhet béke, a cefrét pedig nem szokás meginni” #moszkvater
„Béke után nem jöhet béke, a cefrét pedig nem szokás meginni”
Fotó_Pexels/Yan Krukov

Egy dialógus akkor lesz igazán sikeres, ha az egyik, félrebeszélő féllel egy másik, félrehalló fél áll szemben. Ekkor csak az értheti meg a lényeget, aki át tud látni/hallani kettejük diskurzusán. Napjainkban ugyanis arról van szó, hogy az egyik fél elmagyarázza, miért vállalkozik a lehetetlenre, míg a másik fél megcáfolja a lehetetlent. Röviden, kilátástalan toporgás. Tudom, ez most nagyon körmönfontnak tűnik, de levetítem a hétköznapokra és kitisztul a kép.

„Vegyünk egy korai cseresznye szezont alapul. Beérik a ropogós. Mindenki boldog a környéken – cseresznye-fülbevaló. Áthívjuk Jani sógort, Kati mamát és egy tálból cseresznyézünk. Azonban a cseresznye romlandó gyümölcs. Nem győzzük erővel, hogy felegyük. Ekkor úgy döntünk, hogy lekvár és pálinka. Ez utóbbi helyzeti előnnyel indul, hisz a cseresznye lekvár nem egy elismert fogalom. Készül a pálesz – erjedés végterméke”

„Azonban ne feledjük, az egész gyártási folyamat lényege és célja, hogy a pálinkába minél többet mentsünk át a gyümölcs értékeiből, illatából, ízéből, frissességéből, jellegzetes aromavilágából. A pálinka tehát a gyümölcs lelke, íz- és illat világának eszenciája.” (palinka.com)

Ugye, így már érthetőbb vagyok!? Nem? Akkor arrébb megyek az életközelibb megfogalmazáshoz: A társadalmi, gazdasági és fiskális folyamatok úgy kezdődnek, hogy felépül egy működő gazdaság, melyben racionális gondolatvilág, egészséges életmód uralkodik emberek szerte – úgy általában. Nagy meló ám, sok munka, de végül kész lesz. Mindenki – relatíve, képességeinek, körülményeinek és hierarchiában kiharcolt pozíciójának megfelelően – jól él. Persze az ember úgy van kódolva, hogy nem ismeri az „elég” szót, csak mikor már elcsapta a hasát, és körbe érte a hányinger. Ekkor jön a közmondás a veszett kutyával. Ekkor áll össze a társadalmi/gazdasági cefre és megindul az erjedés – konfliktusok, háborúk, ember farkasnak farkasa. Aki élve kikeveredik, az feladatul kapja az társadalmi-gazdasági rend helyreállítását, vagyis lefőzi a színtiszta, iható végterméket, amely egy új, működő világ képére formálódik – újfent racionalitás és emberhez méltó életforma. Nos, felfedem gondolatom lényegét,

„ma az erjedés büdös-keserves fázisába léptünk – előttünk van még a durvább rothadás, s a legvégén pedig a lepárlás”

Napokban voltam egy baráti társaságban, ahol – a magam módján – felvázoltam az általam vizionált közeljövőt. A végén barátom csak annyit mondott: – Veled olyan jó beszélgetni, mikor hazamegyek, úgy érzem – elkerülendő a jövő borzalmait – jobban járok, ha még ma felvágom az ereimet…

Meglehet, tényleg sötéten látom mindazt, amit felfedezni vélek a körülöttünk zajló folyamatokból, de úgy vélem, jó, ha ilyesmiről is hallunk. Gyerekkorom agyonmosott vicce jut eszembe: Két jóember megy az utcán. Az egyik megkérdi: – Láttad? – Láttam! – vágja rá a másik. – Akkor miért léptél bele? Természetesen, én csak okoskodom itten, mint firkászok szoktak. Azok, akik még nem ettek homokot a csatamezőn, nem vállaltak társadalom-megmentő kockázatot, és az amerikai elnököt sem mentették meg a végítélettől. Nagyon így van – holott én is tudom, ha a cefre megerjedt, le kell párolni…

„Béke után nem jöhet béke, a cefrét pedig nem szokás meginni”

Az én életemet mindezidáig körül lengte a szlogen, hogy a NATO (A kibővített amerikai hadsereg – röviden: védelmi szövetség) a világbéke záloga. Emlékszem, többen szájunk elé kaptuk kezünket, mikor az erjesztő politikus, Horn Gyula egy diadalra ittas szónoklatában elhintette: az ő fantáziája odáig is el képes menni, hogy hazánk (egyszer) a nyugati védelmi tömb tagja lesz. 1990. június 27-én egy orosz delegációval Buda egyik alsóbbrendű kocsmájában boroztunk, mikor a fejünk felett felerősített TV készüléken büszkén mutattam moszkvai vendégeimnek, hogy lám-lám, mi már megyünk is – valahová –, ti pedig még mindig szovjet! Aztán ők is elindultak.

„Sok víz lefolyt azóta a budai kocsmában és a moszkvai szórakozóhelyeken is. A NATO sem az már, mint valaha hittük – persze meglehet, hogy valaha sem hittük jól. Most azonban, olvasó szemüvegemen keresztül jól kivehetően körvonalazódni vélem, hogy a Szövetség – tengerentúli sugallatra – éppen azt fontolgatja, hogy átalakul védelmet biztosító, támadást megelőzően visszaverő kezdeményezéssé. Megelégelték a békét”

Csak azt ne gondoljuk, hogy a katonák (akiket szakmai alapon, pénzért egy életen át ölésre készítenek fel) tétlenül fogják nézni, amint a harckocsik elmennek mellettük valami izgalmasabb helyszínekre! Csak üldögélnek a kantinban, és azon morfondíroznak, mennyi is van még vissza a nyugdíjig – nem. Megjósolhatom, ha továbbra is marad a fel-fejlődés iránya, hamarosan bezár a kantin és nekik sem lesz nyugtuk, valamint nyugdíjuk.

„Felmerült már valakiben – rajtam kívül – a kérdés, miért éppen akkor bővítették a NATO-t, mikor megszűnt az ellensége?”

Mikor a Varsói Szerződés hamvába holt, s Oroszország, valamint holdudvara bedobta törölközőt a zuhanyzó kulcsával együtt? Hát kitől is tartott a védelmi szövetség olyannyira, hogy hirtelen be kellett vonni a magára maradt és önálló útra tévedt csellengőket a védekezésbe? Nos, én úgy vélem, a NATO ekkor alakult át szellemiségében és viselkedésében is offenzív gyülekezetté. Mondhatnánk azt, hogy a foga fehérje… de nem mondom.

Egyszer egy gondolkodó azt mondta, a világ népességének legalább kilencven százaléka a hétköznapi gondjaira koncentrál, csak marginálisan érintik a világ dolgai. A maradék tíz százalék pedig – közvetlen, vagy közvetetten – roppant precizitással gondoskodik arról, hogy a hétköznapok ne legyenek könnyűek.

Napokban megtudtuk (Mark Milley – korábban az amerikai vezérkari főnökök egyesített bizottságának vezetője) bölcs gondolataiból, hogy az oroszok nem szeretnének békét Ukrajnában.

„Sőt! Én tovább megyek, senki nem szeretne békét Ukrajnában! Mert ugye, mi is az a béke? A békekötés gyakorlatilag maga a lepárlás”

Az ép, egészséges gyümölcsöt nem lehet lepárolni – rohasztani, cefrésíteni kell. A trükk plafon egyszerű, kiprovokálok egy konfliktust. Összecsapnak az erők, mindkét félnek megvan az oka a harcra – az egyik akar, a másik nem engedi. A küzdelem addig tart, míg az egyik fel nem adja. Nem is igazi háború az, amelyet félúton abbahagynak valami zavaros békekötés szándékával. A béke akkor jön el, mikor kifogytak az erők, és az egyik fél megsemmisül. Kiforrt a cefre, megtörténhet a lepárlás.

„Őszintén megvallom, jelen konfliktus közepette nekem elképzelésem sincs, hogy mikor jön el ez a pillanat”

Lehet, nálam okosabbak már látnak valamit, én azonban még a rézelejét sem vélem felfedezni. (Rézeleje – A „kisüsti” pálinkafőzésnél, a második lepárlásnál keletkező, rézvegyülettel szennyezett alkoholos folyadék. – palinka.com)

Na, de térjünk rá végre az atomra. Az atom elnevezés az ógörög atomosz szóból származik, jelentése „oszthatatlan”. Meglehet, éppen most jött el az idő, hogy mégis megosszuk e parányi részecskét a föld lakosságával? Sokan úgy vélik, hogy a fent említett erjedési folyamatokat egy cseppet fel kellene már végre turbózni – nem győzik kivárni a páleszt. (Kifejezett alkoholista hozzáállás.) Míg a gyümölcspárlathoz borkősav, pektinbontó, fajélesztők, és habzásgátló szükséges a gyorsításhoz (palinkafozes.com), addig a világ forgatagában elég gondosan kicsomagolni a XX. század korszakalkotó felfedezését, az atombombát.

Az idősebb nemzedék bizonyára emlékszik még Atom Antira. (eredeti cím: Atom Ant) Az amerikai rajzfilm sorozat (Hanna-Barbera – 1965) főszereplője egy hangya-szuperhős, aki következetesen megment mindent és mindenkit.

„Valóság-testvére, az éppen akkoriban tökéletesített és a hidegháború talán legmérvadóbb szereplője, az atomfegyver pedig pont az ellenkezőjét tűzte ki céljául”

Évtizedeken át ment a vagdalózás, találgatás, ki fogja elsőnek rádobni a másikra a vizes télikabátot. Az USA, mint (ebben is) élenjáró, ugye már demonstrált a két japán város porig alázásával. Az oroszok eközben „békés” kutatások során gallyra vágták Szemipalatyinszk többszáz kilométeres körzetét. Aztán elültek a szócsaták, demonstrációk. A szovjet szétesett. Amerika tudomásul vette, hogy az ellenfél már nem ellenfél többé. Hátra dőltek és félgőzzel és szintetikumokkal felhígítva lenyeltek egy üveg whiskyt… Látszólag megálltak az atom körüli fejlesztések is – másra kellett a pénz, fokozni kellett a jólétet, habzsolni kellett a demokráciát. Rossznyelvek szerint, az amerikai atomarzenál jelentős részét még ma is a hetvenes-nyolcvanas években épített poros-rozsdás tárolókban őrzik, és az akkor fejlesztett elektronikákkal, irányító rendszerekkel támogatják.

Az utóbbi harminc évben szó-szót követett, és az oroszok (de más, arra képes államok is) lábra álltak – mi több, már nem is csak a sajátjukra. Most pedig ott tartunk, hogy ma, mikor ismét elérkezett populáció-cefre az erjedés állapotába, a világ mérvadói kezdik kipakolni a szajrét.

„Sajnos, újra színpadon látjuk az atomot”

Mi, a hétköznapok megszenvedői csak remélni tudjuk, hogy nem ő fogja kapni a következő premier során a főszerepet! Az azonban szinte biztosra vehető, hogy mindaddig a deszkákon lesz, míg a deszkák porrá nem lesznek.

Újfent befurakodott köztudatunkba (fortélyos félelemként) egy igen frappáns szakkifejezés a taktikai atomfegyver. Ez a jószág egy olyan hibrid, amely egyszerre hasznos és káros is. Hasznos, mert elrettent, és káros mert elrettent. A harmadik funkcióját most nem venném számításba – hiszen, csak taktikázásra használják. (ugye!?).

Emlékszünk még a kilencvenes években (1997) megjelent szenzációra, mikor egy Alekszandr Lebegy (valamikori orosz nemzetbiztonsági tanácsadó) egy interjúban azzal szenzációzott, hogy

„a nagyjából 250 darab bőrönd atombombából – melyet a hidegháború idején barkácsoltak – legalább száznak nem ismerik a hollétét”

Bravó! Tehát százötvennek viszont igen. Tegyük fel, hogy ezek az egyenként kb. 1 kilotonna robbanóerejű tákolmányok valahol világszerte ott lapulnak a sublót mélyén, és csak arra várnak, hogy valaki megszólítsa őket. A maradék százról pedig javaslom, hogy (jóhiszeműleg) feltételezzük, hogy a ciszterciták, irgalmasok és egyéb békés célú vallási szervezetek mini Gecsemáné kertjében (héber: Gat Smanim גת שמנים) lettek elásva, arra gondolva, hogy a végítélet során majd valaki ezekre is igényt fog tán’ tartani.

De mifene az a bőrönd atombomba? Mielőtt a szakirodalmat fellapoznám, jelzem, hogy az igazságot e kérdésben sem fogják a közvélemény orrára kötni. Állítólag egy hordozható csomagról van szó, amely nukleáris fegyver állagát rejtegeti magában. Szakértők folyamatos vitában vannak abban a kérdésben, hogy az adott tétel létezik-e a gyakorlatban, vagy csak a szócsaták bajnokainak lexéma-fegyvere.

Akik elhiszik létezését, azoknak igen jó leírást ad az USA-ban (70-80-as években) kifejlesztett Mk-54 SADM (Small Atomic Demolition Munition) bőröndben is elrejthető nukleáris robbanófej szakirodalma. A kütyü egy 40×60 cm-es henger, mely 68 kg-t nyomott. A legkisebb nyilvánosságot kapott, tesztelt, robbanófej átmérője 12.7 cm, hossza 62.2 cm, súlya 43.5 kg, teljesítménye 190 tonna volt, de ez kevésnek bizonyult a láncreakció beindításához, s a kísérletek során egyszer sem sikerült beindítani a láncreakciót. (htka.hu)

A szovjetek – oroszok – ennél jóval titoktartóbbak, óvatosabbak, mintsem bármit is eláruljanak arról, amijük van. Így (reméljük!) örök talány marad, nekik milyük is van. Egy Sztanyiszlav Lunyev néven elhíresült jóember, aki a szovjet katonai hírszerzés a GRU (az orosz Felderítő Főcsoportfőnökség – Главное разведывательное управление) tisztje volt az Egyesült Államokban egészen a szétesésig. 1992-ben úgy vélte, neki nagyobb perspektíva Amerika, s 1998-ban könyv formájában is előadta, amit tudott – vagy sejteni vélt. Elmondása szerint szovjet ügynökök bőrönd bombákat rejtettek el Amerika szerte, s egy esetleges konfliktus során akár aktiválni is tudják azokat. Mint megfogalmazta: „Világos utasításokat kaptam: Meghatározott helyeken kellett volna bevetni a fegyvereinket, többek közt a nukleárisakat is,” (htka.hu) Ennél többet nem tudott eladni – vagy…

„Nos, én átböngésztem az adott irományt, több ponton volt olyan érzésem, hogy ezt a jóembert nem véletlenül hagyták ott az Egyesült Államokban – s azóta is teszi dolgát, mint FBI és CIA tanácsadó”

A napokban láttam egy hírt, hogy szorgos ukrán kezek, jóravaló nyugati drónokkal támadást intéztek a Zaporozsjei Atomerőmű ellen. Nem tudom mi a (valódi) cél. Annyit azonban jó lenne tudni a világ felelőseinek – nem a közömbös földlakókról beszélek –, amennyiben a Zaporozsecet sikerül beindítani, szóba sem kerülhet többé az atom fenyegetettség – nem lesz rá szükség. Tuti megvalósul a mínusz 1 milliárd konteo-teória.

Felmerül bennem (csakis bennem!) a kérdés, minek készülni valami nagy összecsapásra, miért van a (többnyire hitelből finanszírozott) szárazföldi – légi – vízi fegyverkezés, mikor meg lehetne oldani a problémát az atomarzenálok összeütköztetésével? Nos, én úgy vélem, az ember – mint olyan, mint a kollektív elme – nem jutott még el abba a fázisba (vagyis, nem hülyült még el olyannyira), hogy az anyagi javak hajszolása közepette kivégezze önnön magát – báááár, láttam már jeleket…

„Egyelőre beérjük a rézeleje fogyasztásával – az is káros rendesen”

Arra pedig nem is gondolok, hogy esetleg valaki meglepit tartogat számunkra valaki olyan, aki az ilyesmiket tartogatja. Én ugyanis (többek között) három dolgot nem szeretek: a hitelt, meglepődni és azt, mikor igazam van…

Van egy orosz kifejezés, a bőrönd hangulat (чемоданное настроение). Tudják, ez az, mikor valamire készülsz – indulás, elutazás, élet-fontos esemény stb. – az ember biológiája megváltozik – izgalom, drukk, rákészülés. Nálam okosabbak tán azt is tudják, milyen vegyi összetételek változtatják meg ilyenkor belső folyamatainkat.

„Nos, én úgy vélem, egyre bőröndebb a hangulat”

Persze, hogy ne higgyenek nekem! Csak a bőrönd beszél belőlem

Egy, a fentiekhez egyáltalán nem passzoló orosz anekdotával el is terelném most a szót:

Boldog férj hazaérkezik egy frissen vásárolt gyermekággyal. Lerakja csomagját a nappaliban, és elugrik könnyíteni magán a fürdőszobába. Ott azonban megdöbbenve látja, hogy egy ismeretlen alak borotválkozik az ő borotvájával. Rémülten rohan a feleségéhez: 

– Fogalmazhattál volna világosabban is, mikor azt mondtad, hogy hamarosan hárman leszünk…

Na, de egy másik: 

– Mit csinálnak itt jóemberek, miért szedik ki a síneket tartó csavarokat!?

– Leadjuk a MÉH-be.

– Ó, nyomorultak, hát mennyit kaphatnak azért a pár csavarért!?

– Nem az a lényeg, hanem a mozdony és a vagonok…

MEGOSZTÁS