//Amikor Moszkva visszatért a Közel-Keletre
Szu-34 vadászbombázó felszállása a szíriai Hmejmím légitámaszpontról 2015 októberében #moszkvater

Amikor Moszkva visszatért a Közel-Keletre

MEGOSZTÁS

Szíria öt éve. Oroszország immár öt éves aktív részvétele alapvetően változtatta meg a szíriai polgárháború menetét és helyezte új pozícióba Moszkvát a Közel-Keleten. Bár maguk a harci események jobban dokumentáltak, a belépés mögött meghúzódó érdekek szövevényes hálózata tartogat érdekességeket.

Hidegkuti Konstantin írása a #moszkvater.com számára

Szu-34 vadászbombázó felszállása a szíriai Hmejmím légitámaszpontról 2015 októberében #moszkvater
Szu-34 vadászbombázó felszállása a szíriai Hmejmím légitámaszpontról 2015 októberében
Fotó:EUROPRESS/Dmitriy Vinogradov/Sputnik

Pontosan öt évvel ezelőtt, 2015. szeptember 30-án kezdődtek meg az első orosz bevetések Szíria területén. Az addigra az „arab tavasz” fekete lyukává vál, és nyugati szempontból több éve kudarcba fulladt események hirtelen újra a közvélemény középpontjába kerültek, majd hozták el Oroszország visszatérését a Közel-Keletre.

„Az évforduló kapcsán idézzük hát fel, milyen okok vezették el Moszkvát az aktív katonai fellépésig”

Elsőként az a kérdés merülhet fel, hogy Oroszország miért csak olyan későn avatkozott be az akkor már ötödik éve tartó konfliktusba? A kérdés megválaszolásához érdemes rövid kitekintést tenni az orosz-szír kapcsolatok ezt megelőző alakulására. Bár Szíria a 20. század második felétől kezdve mind a Szovjetunió, mind Oroszország egyik szoros és a Közel-Keleten legjelentősebb külpolitikai partnerének számított, a köztük lévő kapcsolat minősége és erőssége a katonai segítségnyújtás ellenére mégse számított kiemelt jelentőségűnek. A Szovjetunió felbomlását követő közel két és fél évtized megviselte a hidegháború szoros kapcsolatait. A ’90-es évek orosz belpolitikai és gazdasági instabilitása miatt Moszkva meghátrálni kényszerült, illetve Mihail Gorbacsov már 1985-től meghirdette a megbékélést a gazdaságilag és az orosz nyelvű diaszpóra miatt kiemelt szerepben lévő Izraellel.

„Az „arab tavasz” kitörését megelőzően Vlagyimir Putyin elnökségének második ciklusa hozott némi változást a szíriai-orosz viszony intenzitásában”

A közös projektek, államfői találkozók és tervek ellenére ez a viszony azonban főképp Damaszkusz fokozódó nemzetközi elszigeteltsége miatt a szovjet idők szintjét továbbra sem érte el. Oroszország kapcsán sokszor, ám nem kellően hangoztatott tény, hogy Moszkva nem a Szovjetunió, nem azt képviseli, mint 1991 előtt, a stratégiai, külpolitikai kapcsolatok más irányt vettek, más került a fókuszba. Moszkva a gazdagabb közel-keleti államokkal – Izraelt beleértve – kívánta kapcsolatait javítani, ami akaratlanul is feszültséget keltett korábbi partnereivel.

„A polgárháború előtti statisztikák szerint azonban katonai téren Oroszország elsőbbsége Szíria esetében megkérdőjelezhetetlen maradt”

A Stockholmi Nemzetközi Békekutató Intézet adatai szerint 2006 és 2011 között a fegyverüzletek értéke közel 6 milliárd dollárra növekedett, 78 százalékot képviselve ezzel a teljes szíriai fegyverimportban. Az orosz fél stratégiájának kialakításában jelentős szerepet játszott, hogy Oroszország úgymond már ismert terepen „szállt partra”. A konzisztens szovjet-orosz jelenlét, illetve a szír haderő tiszti állományának oroszországi képzése miatt Moszkva alapozhatott a több évtizedes kapcsolatukra. A haditechnikát, hadvezetést érintő közös tényezők megkönnyítik az együttműködést nemcsak a harctéren, de azon túl is.

„Az orosz beavatkozást végső soron életre hívó faktorokat több inerciarendszer találkozására lehet visszavezetni”

Oroszország a számára fontos „közel külföldön” kívül 1991 óta nem hajtott végre nagyszabású műveletet, és nem is volt érdeke ezen változtatni. Egészen 2015-ig az orosz vezetés úgy kezelte a szíriai polgárháborút, hogy az Aszad-kormányzatnak nyújtott különböző materiális, politikai segítség elégséges lesz a helyzet rendezéséhez, illetve a hatalom stabilizálásához. Kínával közösen összesen három, nyugati katonai akciót megalapozó BT határozat esetében élt az orosz delegáció a vétójogával, és a Szíria ellen bevezetendő ENSZ szankciók meghozását – legfontosabbként a fegyverembargót – Moszkva konzekvensen blokkolta nemzetközi szinten.

A közvetlen beavatkozást elkerülő stratégia, mint a felek között közvetítő moderátor 2015 tavaszára azonban zátonyra futott. Ahogy egy interjújában Valerij Geraszimov is elismerte, ekkorra a szélsőséges szervezetek sorozatos offenzívájával reális forgatókönyvként merült fel, hogy a szíriai kormányerők a végkimerülés szélén külső segítség nélkül záros időn belül vereséget szenvednek, vagy minimális területre szorulnak vissza.

A szíriai polgárháború állása 2015 szeptemberében, pirossal jelölve a kormányerők, feketével az Iszlám Állam, sárgával a kurd, zölddel a különböző, főként radikális iszlamista szervezetek által ellenőrzött területeket. #moszkvater
A szíriai polgárháború állása 2015 szeptemberében, pirossal jelölve a kormányerők, feketével az Iszlám Állam, sárgával a kurd, zölddel a különböző, főként radikális iszlamista szervezetek által ellenőrzött területeket
Forrás:Wikipédia

„Az „arab tavasz” folyamán kibontakozó eseményekben Moszkva két legfontosabb félelme találkozott. A radikális dzsihadista terrorizmus jelentette nemzetbiztonsági fenyegetés, illetve lényegében az erőszakos színes forradalmak kiterjedése a Közel-Keletre”

Ahogy Líbia példája is mutatja, Oroszország konkrét térségbeli partnere esett áldozatul a forradalmi hullámnak, gyengítve ezzel Moszkva alapból megtépázott pozícióit. Az orosz külpolitika egyik legnagyobb fiaskóját jelentette az az 1973-as számú ENSZ BT határozat, mely a NATO vezette koalíciónak engedélyezte egy Líbia feletti repüléstilalmi zóna létrehozását. Mandátumukat túllépve a koalíció erői aktívan hozzájárultak Moammer Kadhafi rezsimjének megdöntéséhez, és a mai napig tartó hatalmi vákuum kialakulásához az országban.

„A pofonból tanulva, Szíria kapcsán Moszkva már sokkalta konzekvensebb álláspontot vett fel. Tisztában volt ugyanis azzal, hogy utolsó bástyájának ledőlését jelentené egy hasonló esemény”

Damaszkusz nemcsak szövetséges és stabil fegyverimportőr, de stratégiai, valamint geopolitikai szereplő is. Orosz szempontból Szíriában legfontosabb a Latakia tartományban található Tartúsz kikötője. Ez a posztszovjet térségen kívül az egyetlen külföldi orosz katonai támaszpont, illetve a flottának egyetlen máig működő külföldi létesítménye. Az Aszad-kormányzat bukásával akárki is ülne az elnöki bársonyszékbe, szinte biztos, hogy utána az orosz fél elbúcsúzhat Tartúsztól. Moszkva nemcsak a Földközi-tengeri stratégiai támaszpontját vesztené el, de lehet a térségből is szinte teljesen kiszorulna. A kormányzat bukása rövid és középtávon konkrétan Oroszország stratégiai vereségéhez vezetne.

„A modern orosz Közel-Kelet-stratégia alapköve, hogy Oroszország a Nyugattal szemben nem saját politikai modelljét kívánja a partnereire ráerőltetni, hanem ideológiától mentesen, elismerve a fennálló körülményeket, saját érdekeit figyelembe véve kíván kapcsolatokat építeni”

Oroszország nem közösködik a politikai iszlám erőivel, és a forradalmi káosz helyett inkább a fennálló rendszereket támogatja. Még akkor is, ha azok nem a legtökéletesebb formában működnek. Moszkva a szíriai konfliktust egy a térségben egyedi világi állam és vele szemben különböző vallásilag szélsőséges csoportok közti harcként értelmezi, amely hasonlóságokat mutat az egykori csecsen és afgán háborúkkal.

A dzsihadista csoportok elleni harc több évtizedes véres tapasztalata miatt az antiterrorista vonal alkotja a mindenkori orosz kül- és biztonságpolitika egyik alapvető pillérét. Az Észak-Kaukázus, a Volga mente illetve Közép-Ázsia jelentős számú muszlim népességéből a statisztikák szerint több ezren indultak harcolni Szíriába. Legtöbbjük természetesen a továbbra is az iszlamista sejtek központjának számító Csecsenföldről, Dagesztánból, Ingusétiából. Sőt! A harcedzett és radikalizálódott észak-kaukázusi fegyveresek adják a különböző terrorszervezetek legütőképesebb erejét. Például az Iszlám Állam a harcterein az egyik leggyakrabban használt lingua franca nyelv az orosz volt.

„Moszkva számára a dzsihadista hangyabollyá váló Szíriából hazatérő terroristák mellett a másik problémát a közép-ázsiai térség jelenti, mivel a régióban uralkodó társadalmi és gazdasági problémák termékeny táptalajul szolgálnak a radikális eszmék terjedésének”

Függetlenségük ellenére ezen országok a gazdasági és védelmi kapcsolatok terén továbbra is szoros kapcsolatban állnak Moszkvával – például a több millió oroszországi vendégmunkás –, így megrogyásuk a Kreml számára kifejezetten negatív fejleményekkel járna. A dzsihadista erők lehetséges győzelmével egész Szíriából a nemzetközi dzsihadista mozgalom egybefüggő hátországa válhatna. Ez esetben az ideológia mellett a harcosok beszivárgása világszerte kontrollálhatatlanná fordult volna, ahogy az részben meg is történt.

Oroszország számára nemzetbiztonsági szinten égetővé vált, hogy a posztszovjet térségből Szíriába távozott terroristákat még hazatérésük előtt, külföldön likvidálják. A terrorizmus elleni harc vált végső soron a legfontosabb orosz narratívává Szíria és a szíriai beavatkozásban. Idővel az orosz értelmezés kétváltozós választ adott a harcoló feleket illetően. Vagy beláthatatlan káoszt okozva az iszlamisták győznek, vagy a legitim világi kormányzat.

„A terrorizmus elleni harc mellett az orosz beavatkozás hátterének másik fő mozgatórugója a reálpolitika és az egypólusú világrend kudarca”

Az orosz külpolitika a hidegháború lezárását, az 1990-es évek eseményeit követően egyre jobban átverve és megvezetve érezte magát a nyugati új világrend kapcsán. Elég csak említeni Szerbia felhatalmazás nélkül folyó 1999-es bombázását, az Irak ellen nem bizonyított vegyifegyver készletekre hivatkozva indított offenzívát, az „arab tavasz” erőszakos rezsimdöntő fordulatát Líbiában, illetve orosz szempontból legfájóbb pontként a közel külföld színes forradalmait Ukrajnától Grúzián át Kirgizisztánig. A Kreml vezető köreiben megfogant gondolat szerint a jelenség nem csupán Oroszország környezetére, de magára az orosz állam elemi létezésére is veszélyt jelent. Ha valamilyen módon nem lép fel ezzel szemben Moszkva, maga is áldozattá válik. Egyenest következik a 2011-es líbiai és 2014-es ukrajnai események után stratégiai kényszerként, hogy ne történhessen meg egy hasonló hatalomváltás az orosz érdekszféra újabb országában.

„A megoldást ekkorra már csak a közvetlen katonai intervenció adhatta”

Moszkva további interpretációjában az egyoldalú beavatkozások ágyaztak meg az Iszlám Állam és más terrorszervezetek megerősödésének, hozzájárulva a Közel-Kelet destabilizációjához. A forradalmi változásoktól tartózkodó hatalomként Oroszország a folytonosság és a biztonság fenntartásában érdekelt. Az szíriai orosz stratégia lényegét Putyin 2017-es szentpétervári beszéde foglalja össze a legjobban. „Mi nem akkora mértékben védelmezzük Aszad elnököt, mint amekkora mértékben a szíriai államiságot. Nem akarjuk, hogy egy a líbiaihoz, szomáliaihoz vagy afganisztánihoz hasonló helyzet alakuljon ki Szíriában.”. A terrorellenes fellépés mellett tehát orosz részről legfontosabb cél a szíriai államiság, mint entitás megőrzése. Ehhez viszont nem kapcsolódott, hogy az Aszad-kormányzat irányítása alatt álljon az ország, azt a helyzet adta.

„A fő cél Moszkva szemében, hogy Szíria továbbra is egy Oroszországgal szövetséges erőként létezzen a térségben, ami biztosítja az orosz érdekek és főképp az orosz jelenlét védelmét. Erre középtávon egyedül Bassár el-Aszad képes”

Vlagyimir Putyin és Bassár el-Aszad találkozása 2017 novemberében. A védelmi minisztérium képviseletében Szergej Sojgu és Valerij Geraszimov vesz részt #moszkvater
Vlagyimir Putyin és Bassár el-Aszad találkozása 2017 novemberében. A védelmi minisztérium képviseletében Szergej Sojgu és Valerij Geraszimov vesz részt
Fotó:kremlin.ru

Szíriában Moszkva saját aggályaira, tapasztalataira támaszkodva egyfajta precedenst akart teremteni, mely eltér mind Washington, mind a Nyugat hasonló akcióitól. Sajátos elem, hogy a legitimnek tekintett kormányzat saját maga kérje a közvetlen katonai segítségnyújtást. Így a beavatkozás Washingtonnal ellentétben mind nemzetközi jogi, mind politikai szinten jogszerűként jeleníthető meg. Erre – megadva ezzel a szükséges legitimitást – Aszad 2015. szeptemberi levele kerített sort, melyben a szíriai államfő személyesen Vlagyimir Putyintól kért segítséget. Továbbá írásban biztosította a leendő orosz kontingensnek a szíriai kikötők, a Hmejmím légibázis, és a teljes szíriai légtér használatát. Ez sem az Egyesült Államok vezette, 2014-től tevékenykedő Iszlám Állam elleni nyugati koalíció, sem más részes állam esetében – értve itt Törökországot – nem volt meg.

A beavatkozás másik jogi alapját a segítségkérés mellett a Szovjetunió és Szíria között 1980-ban kötött barátsági és együttműködési szerződés jelentette. A szerződés hatodik cikkelyének értelmében ugyanis a szerződő felek bármelyikének, vagy a világ biztonságát érintő fenyegetés esetén kötelesek egymással konzultálni, majd közös lépéseket tenni a veszély elhárítása érdekében.

„Ahogy a NATO alapszerződése, így ez is a kollektív védelem intézményét jeleníti meg”

Végül Iránnak, mint kvázi szövetségesnek a szerepe sem elhanyagolható. Az arab nacionalista politikának ellentmondva ugyanis az Aszad-rezsim évtizedek óta legfontosabb szövetségese Moszkván kívül Teherán. Már csak azért is, mert a Szíriát uraló elit a lakosság 10 százalékát kitevő síita alavita kisebbség tagja.

Teherán „síita félholdnak” is nevezett térségbeli stratégiájában kiemelt szerepet kap az Aszad kormányzat, ugyanis nemcsak nyugati irányú kijáratot nyújt a Földközi-tengerre, de közvetlen szárazföldi összeköttetést is az iráni támogatással/irányítással működő Hezbollahhoz. Az „arab tavasz” meglepően pozitívan érintette Irán hatalmi pozícióit, Szíria azonban ez alól kivételt jelentett, mivel ott Teherán a fennálló rendszer megtartásában érdekelt. Oroszországhoz hasonlóan Teherán is aktív segítséget nyújtott a polgárháború kezdeti időszakától, ám 2015 nyarára nyilvánvalóvá vált a kormányerők kimerültsége és kritikus létszámhiánya. Eddigre közvetlen veszélybe kerültek a hatalom bázist adó területek, az iszlamista csoportok már közvetlenül a tengerparti régiót támadták.

„Ebben az időben jött képbe az a januárban meggyilkolt Kasszem Szulejmáni tábornok, aki a Forradalmi Gárda parancsnokaként, ezáltal az iráni külpolitika nem hivatalos vezetőjeként utazott 2015 nyarán Moszkvába és biztosította Teherán támogatását”

Irán felvázolt tervei ugyanis egybecsengtek az orosz elképzelésekkel, azaz a Szíriai Arab Hadsereg részére szárazföldön támogatást továbbra is a Forradalmi Gárda, és a különféle síita milíciák adják, míg légi úton ugyanezt Oroszország biztosítja.

„Oroszország a 2010-es évektől megváltozó külpolitikai környezetben a stratégiai és geopolitikai prioritásainak a védelmében hozta meg az előző negyedszázadban páratlannak számító lépését. A beavatkozás nemcsak a polgárháború menetében hozott 180 fokos fordulatot, de azt is elmondhatjuk, hogy Moszkva több évtized után sikeresen visszatért a Közel-Keletre”

MEGOSZTÁS