„A háború komoly célt szolgáló komoly eszköz… amely sohasem önálló jelenség, hanem a politika eszköze.”  Von Clausewitz: A háborúról

Pap Krisztián írása a #moszkvater.com számára

Továbbra sem látszik az orosz-ukrán háború vége, ezt legalábbis biztosan kijelenthetjük. Azt viszont kevesebb határozottsággal állíthatjuk, hogy Európa nem részese egy olyan konfliktusnak, amihez valójában semmi köze. Az Európai Unió és Nagy-Britannia folyamatosan küld fegyvert, pénzt Kijevnek, és immár a tizedik szankciós csomagot készülnek bevezetni Moszkva ellen, ezzel is teljesen igazodva az Egyesül Államok elvárásaihoz.

Európai szempontból elfogadható érv lenne, hogy Moszkva ne nyerje túl magát Ukrajnában, hanem csupán egy új biztonsági zónát alakítson ki. Elegendőnek látszana, ha a Krímet és a szakadár megyéket megtartaná, amivel nagyrészt okafogyottá válna a konfliktus, viszont ezeknél több ukrán területet ne gyűrhessen maga alá. Pedig lehet, hogy Moszkva most már ez a célt tűzte ki maga elé.

„Európa szempontjából viszont nem szabadna hagyni, hogy az Egyesült Államok érdekei szerint alakuljon a háború lezárása”

A realitás mégis az, hogy ez fog történni. Nyugat-Európában 1945 óta folyamatosan az történik külpolitikai kérdésekben, amit Washington diktál a megszeppent európai hatalmaknak. Érdemes megvizsgálni, melyek az Egyesült Államok valós szándékai ezzel a mostani konfliktussal.

Az Egyesült Államokat kihagyni a rendezésből azért is lehetetlenség, mert az első számú amerikai hadi cél, hogy minél hosszabb időre éket verjen Európa és Oroszország közé. Ez annyira egyértelmű, hogy valóban különös, miért éppen az Európai Unióban nem akarják megérteni. Nyilvánvaló, hogy minél tovább tart a háború, annál nehezebb lesz a békéltetés és a kormányközi kapcsolatok rendeződése. Tulajdonképpen egy új vasfüggöny kiépítésén dolgoznak a szankciós politikával. Ezzel kapcsolatban érdemes Michael Hudson amerikai közgazdász professzor véleményét figyelembe venni:

„A szankciók mai rendszere befelé irányul, hogy megakadályozza Amerika NATO-ját és más nyugati szövetségeseit abban, hogy több kereskedelmet és befektetést folytassanak Oroszországgal és Kínával. A cél nem annyira Oroszország és Kína elszigetelése, mint inkább az, hogy a szövetségeseiket szilárdan Amerika saját gazdasági pályáján belül tartsák. A szövetségeseknek le kell mondaniuk az orosz gáz és kínai import termékek előnyeiről, és sokkal magasabb áron amerikai LNG-t és egyéb export termékeket kell vásárolniuk, amelyeket amerikai fegyverek ellenőriznek”

(Michael Hudson: Amerika igazi ellenfelei az európai és más szövetségesei. Idézi: Yves Smith. www.nakedcapitalism.com/2022/02/07.) Hudson professzor marxista alapon elemezte az Egyesült Államok neoliberális pénzügy- és adósság politikáját, és bizony igen kellemetlen tényekre mutatott rá ezzel kapcsolatban.

Az Egyesült Államok második célja az ukrán-orosz konfliktussal, hogy saját energia készleteit tudja az Európai Unióra kényszeríteni. Az Egyesült Államokkal feltétlenül lojális nyugati bürokratákat nem is nagyon kell presszionálni ez ügyben. A legkisebb washingtoni széltől azonnal meghunyászkodnak. Az amerikai méregdrága LNG gáz előreláthatóan még évekig fog biztos piacra találni Nyugat-Európában.

„Hudson professzor szerint az amerikai diplomatákat az aggasztotta, hogy a Kína által meghirdetett Egy övezet, Egy út program, és az annak mentén fekvő országok megértették, milyen gazdasági előnyökkel járna egy ilyen békés kereskedelem. Az Új Selyemút a világkereskedelem tengelyét szándékozik az óceánokról a szárazföldre áthelyezni”

Ezzel kapcsolatban felmerül a kérdés, ha nem volt orosz vagy kínai terv ezen országok lerohanására, akkor mi szükség van a NATO-ra? Hudson szerint: „Az orosz és kínai valódi katonai fenyegetés helyett az amerikai stratégák problémája az ilyen fenyegetés hiánya.” Ugyanis „Amerika már nem rendelkezik azzal a monetáris hatalommal, és látszólag krónikus kereskedelmi és fizetési mérleg-többlettel, amely lehetővé tette számára, hogy 1944-45-ben kidolgozza a világkereskedelem és a befektetés szabályait. Az Egyesült Államok dominanciáját az fenyegeti, hogy Kína, Oroszország és Mackinder eurázsiai világszigetének szíve jobb kereskedelmi és befektetési lehetőségeket kínál, mint az Egyesült Államok, mivel egyre kétségbeesettebb áldozatokat követel NATO-tól és más szövetségeseitől.” És ennek a kétségbeesésnek volt legszembetűnőbb jele, hogy Washington minden módon igyekezett az Északi Áramlat 2 megépítését akadályozni, amit végül az oroszok maguk fejeztek be. (Hudson ezt a cikkét még a robbantás előtt írta.)

Ugyanis a közelmúltban a repesztéses technológiával az Egyesült Államok a világ legnagyobb gáztermelőjévé, és az LNG (cseppfolyósított földgáz) egyik fő exportőrévé vált. Ezért akar mindenáron bekapcsolódni Európa hatalmas piacára, kiszorítva onnan az orosz gázt. Az Északi Áramlat 2 elkészültével és feltöltésével, amíg a német hatósági jóváhagyásra várt, a tét igen nagy volt, és úgy látszik, egy háborús konfliktust is megért, hogy végül a vezeték ne működhessen.

„Az Egyesült Államok tehát az ukrán-orosz szembenállással azt akarja elérni, hogy Európát megtartsa csatlósának, jól fizető felvevő piacának, amelyet úgy használ fel, ahogy érdekei kívánják”

Mert Hudson szerint „közel egy évszázadon át nem volt más alternatíva, mint elfogadni az amerikai gazdaságot előnyben részesítő kereskedelmi és befektetési szabályokat, mint az amerikai pénzügyi és kereskedelmi támogatás, sőt a katonai biztonság megszerzésének árát”. Azonban a közelmúltban új alternatíva és új előnyök jelentek meg az Egy övezet, Egy út kezdeményezéssel, valamint azzal, hogy Oroszország külföldi befektetéseket szeretne iparának modernizálására, amint azt harminc évvel ezelőtt, 1991-ben megígérték Moszkvának.

Ennek oka viszont az – Hudson, a Wall Street egykori elemzője szerint –, hogy „az ipari dinamika, amely az Egyesült Államokat annyira dominánssá tette a 19. század végétől az 1970-es évekig, átadta a helyét az evangelizációs neoliberális finanszírozásnak. Ezért az amerikai diplomatáknak kényszeríteniük kell szövetségeseiket, hogy blokkolják gazdasági kapcsolataikat a posztszovjet Oroszországgal, és a szocialista Kínával, amelynek növekedése meghaladja az Egyesült Államokét, és amelynek kereskedelmi megállapodásai több lehetőséget kínálnak a kölcsönös haszonszerzésre.”

Az Egyesült Államok harmadik célja, legalábbis ezt nagyon szeretnék elérni, hogy Putyint kiszorítsák a hatalomból, ahogy ezt viszonylag könnyen meg tudták tenni Irán választott vezetőjével, Mohammed Mossadegh-gal 1953-ben, és egy „nyugatbarát”, tehát egy velük kollaboráns kormány álljon föl Moszkvában.

„Ezt meglátásuk szerint csak úgy lehet elérni, ha Oroszországot sikerül súlyosan meggyengíteni, vagy rá egyértelműen vereségét mérni”

Azt viszont ne felejtsük el, hogy az Atlanti-óceán túloldalán teljesen mindegy, hogy Európában hol következik be atomcsapás, ami pedig nagyon könnyen előfordulhat abban az esetben, ha a NATO nem hivatalosan, de még erőteljesebben beavatkozik a konfliktusba még több fegyverrel és akár katonákkal. Nehéz elképzelni ugyanis azt, amire már katonai szakértők, és az értelmesebb politikusok is figyelmeztetnek, hogy amennyiben Oroszország stratégiai meghátrálásra kényszerül, föladva a Donbasszt, valamint a Krímet, és az a veszély fenyeget, hogy orosz területeken folytatódjanak a harcok, akkor az könnyen kiválthat Moszkva részéről atomcsapást.

A moszkvai vezetés tehát nagyon hasonló helyzetben van, mint Irán volt 1953-ben és 1979-ben, amikor a Khomeini ajatollah féle kormány jött, amely saját kézbe vette az olajiparát, ezért sújtják azóta is Iránt amerikai szankciók. Hudson szerint

„az ilyen szankciók célja, hogy a világ olaj kereskedelmét szilárdan az Egyesült Államok ellenőrzése alatt tartsák, mivel az olaj energia, az energia pedig a termelékenység és a reál-GDP kulcsa”

Aztán – folytatja az okfejtést Hudson – a színen megjelent Oroszország, amelynek „olajeladásai nemcsak az amerikai LNG-vel vetekednek, hanem Oroszország még otthon is tartja olajexport-bevételeit, hogy finanszírozza újraiparosítását, hogy újjáépítse azt a gazdaságot, amelyet az 1990-es évek amerikai szponzorált „sokkterápiája” pusztított el.

A dolog hátterében az állt, hogy az Egyesült Államok a neoliberális közgazdaságtan hatására elkezdte iparát leépíteni, ugyanis „Amerika szándékosan csökkentette a termelési költségeket, mivel multinacionális vállalatai alacsony bérezésű munkaerőt kerestek külföldön, leginkább Kínában.” Hudson szerint ez más problémákkal összefonódva kereskedelmi és fizetési mérleghiányt okozott, és egyre nehezebben tarthatóvá vált, amit csak az olajiparral tudtak ellensúlyozni.

„Nem mellesleg Kínának is az a <bűne>, hogy profitját otthon tartja, és nem hagyja, hogy az amerikai bankok és brókerházak biztosítsák finanszírozásukat és kamat formájában elszívják a többletét az osztalékok és kezelési díjak”

Kína saját pénzt teremtett, nem került idegen bankok hálójába és termelési létesítményeit megtartotta a saját kezében. Hudson szerint az Egyesült Államok nem tud mit kezdeni Oroszország és Kína globális közeledésével, minthogy ellenük szankciókat, valamint katonai fenyegetést alkalmazzon. Clausewitz fenti idézetét tehát csak annyiban kell a mai kor viszonyai között kiegészíteni az ukrán-orosz konfliktus kapcsán, hogy globális harcászatról és geopolitikai érdekekről kell beszélnünk.

(Az írás nem okvetlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.)