Kezdőlap » x-demokrata » Akart-e Moszkva energiaháborút?
„Oroszország befolyási övezetei addig tartanak, ameddig a gázvezetékei elérnek” #moszkvater

Akart-e Moszkva energiaháborút?

Vígh Zoltán írása a #moszkvatér számára Oroszország energiadilemmáiról 1. rész

Immár 37 esztendős ismeretség fűz a #moszkvater.com alapítójához. Ez felöleli a moszkvai és budapesti egyetemi éveket, illetve közös évtizedeket a hazai külpolitikai újságírásban. Oroszország pedig mindkettőnknél sajátos fókuszban áll, bár időnként jelentősen eltért a véleményünk az orosz út vagy fejlődési modell sajátosságairól. Abban viszont mindig egyetértettünk, hogy ennek mozgatórugóit mindig az eredeti közegben kell megérteni és feltárni, ahelyett hogy konyhakész magyarázatokat vennénk át a „nyugatinak” vagy „mainstreamnek” titulált médiából.

Meggyőződésem, hogy a jelenlegi geopolitikai konfliktushelyzet ellenére Oroszország energiaipara ugyanazon kihívások elé néz, mint a fejlettebb ipari hatalmaké, és hasonló, sőt közös technológiai megoldásokra vár velük együtt. A történeti visszatekintés is megerősíti: a globális összekapcsolódás – sőt, kölcsönös kiszolgáltatottság – alapvetően kizárja azt a közkeletű (és szerintem téves) vélekedést, hogy a Kreml a képes lenne (vagy megérné neki) fegyverként használni az energiát, vagy azzal befolyási övezeteket teremteni.

 

„Oroszország befolyási övezetei addig tartanak, ameddig a gázvezetékei elérnek” #moszkvater
„Oroszország befolyási övezetei addig tartanak, ameddig a gázvezetékei elérnek”
Fotó:EUROPRESS/GENYA SAVILOV/AFP

Az utóbbi két évtized Oroszországról szóló tételei közt a legelterjedtebb, hogy Vlagyimir Putyin autoriter rendszere a külföldre irányuló energiaszállításokat befolyási övezetek létrehozására vagy valamilyen birodalomépítésre használja, legyen szó olajról, gázról vagy éppen nukleáris energetikáról. Ennek az energia-imperializmusnak az lenne a feltételezett célja, hogy a sebezhetőbb országokat Moszkva polipként magához szorítsa, kizsigerelje és a maga képére formálja. No meg az, hogy így törje meg a pluralista, demokratikus Nyugat vonzerejét az egykori szocialista tábor államaiban. (Azon persze ne törjük a fejünket, mitől lenne vonzóbb alternatíva a régióban az a behemót Oroszország, amely kénye-kedve szerint zárja-nyitja a gáz- és olajvezetékeket.)

A 2000-es évek elejéig visszatekintve azonban megállapítható, hogy ilyen narratívát Moszkvában soha nem lehetett hallani. Ott ugyanis az energiabiznisz legfőbb céljának akkor és azóta is azt tekintették, hogy a kőolaj, a földgáz és a nukleáris technológia exportja révén maximalizálni lehessen az orosz állam költségvetési bevételeit. Ezt a stratégiát egyébként a nyugaton jelenleg legnagyobb becsben álló, liberálisként emlegetett orosz politikus és közgazdász Alekszej Kudrin alapozta meg, aki tizenegy évig volt Putyin pénzügyminisztere. Az ő nevéhez fűződik az ország költségvetésének megszilárdítása, az energiabevételek nagy részének felhalmozása a pénzügyi alapokban, és közben az állami szerep megtartása az energiaszektorban. (Emellett a demokratikus etalonnak tekintett Kudrin is elutasította, hogy a nagy olajcégek, köztük a Yukos meghatározó részvénycsomagját külföldi szakmai befektetők – olajmultik – szerezhessék meg. Ezen a téren ő is „goszudarsztvennyik”, vagyis az állam elsőbbségét hirdető politikus maradt.)

Az orosz politikai közgondolkodás egyik ritka konszenzusa szerint a Szovjetunió bukásának egyik fő oka az elhibázott energiapolitika volt. A szovjet vezetés a nyolcvanas évekig olcsó energiahordozókkal dotálta a „belső és külső periféria” országait, ami jelentősen hozzájárult a szocialista gazdaság lassú összeroskadásához. Eközben az egykori szövetségesek sem voltak képesek a számukra elvben előnyös cserearányt kihasználni a tervutasításos rendszerek körülményei között. A mai orosz energiadoktrína tehát egy prioritást ismer: az olaj- és a gázexport révén a kapitalista világgazdaságban elérhető legnagyobb profitra kell törekedni. A szó szoros értelmében egy cent (kopejka) sem mehet veszendőbe!

A fenti elv mentén így a keménységükről ismert orosz tárgyalók soha nem mérsékelték az orosz gáz és olaj árát csupán azért, hogy magukhoz csábítsák a kiszemelt klienseket. Ellenkezőleg, következetesen arra törekedtek, hogy a tartós konjunktúra közepette a kialkudható legmagasabb árakat fizettessék meg az európai vásárlókkal. Az alkudozásokban többféle racionális szempont érvényesült a lekötött mennyiségtől az ügylet időtartamáig, miközben a biztonság kedvéért közép-európai térségben a felek valamit még a KGST „bukaresti csúszó árelvéből” is megőriztek. A hosszú távú energiaszerződésekben szereplő árakat így a világpiac mellett egy sor más tényező is befolyásolta, de kétségtelenül meghatározó szerepe volt a Brent típusú kőolaj, illetve a földgáz és gázolaj előző kilenc hónapos átlagárának.  Az úgynevezett olajindexált árképzés révén el lehetett kerülni a sokkszerű változásokat, ám hátránya maradt, hogy világpiaci árak csökkenése is lassan „gyűrűzött be”.

Sokszor emlegetik fel az állítólagos Gazprom-vezérelvet, miszerint „Oroszország befolyási övezetei addig tartanak, ameddig a gázvezetékei elérnek”. Ennek igazságtartalma azonban erősen vitatható, mert az orosz gazdaság nyersanyag-termelő jellege egyben súlyos kiszolgáltatottságot is jelent. A legemlékezetesebb csapás az 1997-ben Ázsiából induló pénzügyi válság volt, amikor az olaj mellett sok más nyersanyag ára is zuhanni kezdett. Az eredmény: az orosz gazdaság összeomlott, az ország fizetésképtelenné vált, nemzetközi szerepe jelentéktelenné zsugorodott. Az ekkoriban hivatalba lépett Putyin-kormányzat ezt a periódust tekinti az abszolút mélypontnak, és azóta is minden erejével arra törekszik, hogy elkerüljön egy újabb hasonló válságot. Ezzel magyarázható, hogy Moszkva azóta jobban ügyel a világ energiapiaci folyamataira, például az olajkitermelést elkezdte egyeztetni az OPEC-el, és sikerült belépnie a WTO-ba.

A kétezres évek legeleje – amikor a beteg és gyenge Borisz Jelcin után Vlagyimir Putyin fiatalnak, lendületesnek, meglepően liberálisnak és főként reformernek tűnt – Oroszország és a Nyugat közeledésének ritka időszaka volt: az energiárak kilőttek, az orosz piac szívta magába a külföldi befektetéseket, a kereskedelmi akadályok szinte eltűntek, és megélénkült a fejlett technológiák transzfere. A moszkvai és szentpétervári középosztály hihetetlen meggazdagodása nyomán orosz földön először tág teret nyert a fogyasztói társadalom. Vonzó jövőkép rajzolódott ki, amelyről érdemes visszaolvasni a nyugati elemzők akkori (ma már naiv optimizmusnak tűnő) értékeléseit. Az általános felfogás szerint a modernizálódó kapitalista Oroszország tökéletes partnerére talál az Európai Unióban, és együtt, egymást kiegészítve hozhatják létre a 21. század egyik legsikeresebb gazdasági térségét, az Atlanti-óceántól Vlagyivosztokig.

Csakhogy ez túl szép volt ahhoz, hogy valósággá váljon. Több okból is.

Először is, az amerikai neokonokból álló Bush-adminisztráció nem titkoltan attól tartott, hogy a Németország által dominált Európai Unió túl szoros partnerségre léphet Oroszországgal. A geopolitikai hegemóniában gondolkodó Washingtonban vészcsengőként hatott, hogy Berlin és Moszkva közeledhet egymáshoz, vagyis a német technológia és az orosz természeti kincsek csábos elegye megkérdőjelezheti a NATO jelképezte transzatlanti szövetséget. Az amerikai neokonzervatívok a Paul Wolfowitz által 1992-ben megalkotott doktrína szellemében Oroszországot puszta méreteinél fogva állandó jelleggel olyan veszélyforrásnak látták, amelyet el kell szigetelni lehetséges globális partnereitől, Európától és Kínától. A doktrína másik célja pedig az orosz befolyás felszámolása volt a posztszovjet térségben, vagyis Közép-Ázsiában, a Kaukázusban, de mindenekelőtt Ukrajnában. Ezt úgy képzelték elérni, hogy Ukrajna és Grúzia – Oroszországgal való kérlelhetetlen szembenállásuk elismeréseként – meghívást kapott a NATO-ba.

Másodszor, nem csoda, ha működésbe léptek bizonyos történelmi reflexek. Egy német-orosz partnerség esélye Lengyelországban és a balti államokban olyan zsigeri félelmet váltott ki, hogy rögtön amerikai védelemért kiáltottak. Romániával kiegészülve ismét felmerült a Balti-tengertől a Fekete-tengerig húzódó államszövetség (Intermarium vagy lengyelül Międzymorze) terve, amely kordont húzott volna Németország és Oroszország közé. Hogy aztán ezek a tervek még jobban segítsék az egyébként az orosz külpolitikára is jellemző paranoia elharapózását, a térképeken a tárgyalt „Tengerköz” magába foglalta a 17. századi lengyel-litván Rzecz Pospolita területének egészét, vagyis a mai Ukrajnát. Meglep-e bárkit, hogy erre előjöttek az orosz történelmi reflexek is, a „zavaros időszak” (a Szmuta) lengyel megszállása jelképezte nemzeti megaláztatás, a totális káosz és vereség kora?

Harmadszor, az újabb ukrajnai belső válság egybeesett Oroszország és a Nyugat kezdődő elhidegülésével. A 2004-es „narancsos forradalom” – mint utólag kiderült, részben hamis – narratíváját, miszerint Kijevben a nyugatos demokrácia és a keleti orosz despotizmus hívei küzdenek egymással, az Európai Unió is elfogadta, és az ukrajnai oligarchák belső küzdelmében az Egyesült Államokhoz hasonlóan a Viktor Juscsenko-Julija Timosenko páros oldalára állt. Tegyük hozzá, a „narancsos tábor” győzelmét pragmatikus okokból végül Oroszország is elismerte. De éppen így jutottunk el a negyedik okhoz, az energiához, amely addig nem volt meghatározó eleme egy kelet-nyugati konfliktusnak. Emlékezetes, hogy a Szovjetunió a hidegháború mélypontján, Ronald Reagan elnöksége alatt kötött hatalmas gázüzleteket a NATO-tag Németországgal, Franciaországgal és Olaszországgal. A katonai szembenállás ellenére az orosz gáz zavartalanul érkezett Nyugat-Európába, ahol jó húsz éven keresztül egy szó sem esett az energiafegyverről. (Egyébként az oroszok előtt is ott volt az 1973-as közel-keleti olajembargó példája, amely súlyosabb következményekkel járt a kezdeményező arab országokra, mint a büntetni kívánt nyugati államokra.)

A válság akkor robbant ki, amikor a magát Nyugat felé pozicionáló „narancsos” ukrán vezetés 2006-ban és 2009-ben elszámolási vitába keveredett Moszkvával. Kijev nem volt hajlandó kifizetni a gázszállítások miatti tartozásokat, amelyek rendszeresen meghaladták a másfél milliárd dollárt. Innentől kezdve azonban egy görög sorstragédiába illő módon lánccá álltak össze a külön-külön még racionálisan kezelhető, ám együttesen végzetes hatású lépések.

Azt már láthattuk, hogy az árak tekintetében Oroszország 1998 óta szigorúan merkantilista álláspontot képviselt, és simán lenyelte, ha egy másik állam éppen politikailag nem szerette, amennyiben az ottani partnerek korrekten fizettek. Moszkva azt is megszokta, hogy Kijev jelentős adósságokat halmoz fel, de aztán némi alkudozás után előbb-utóbb rendezték ezeket a vitákat. Tagadhatatlan persze, hogy voltak politikai megfontolások is. A gázár Ukrajnában az egyik legfontosabb szociális kérdés, emellett egy drasztikus áremelés lehetetlen helyzetbe hozhatta volna az orosz piacra termelő ukrán cégeket is. Ezek a megfontolások általában inkább engedményekre sarkallták a rendszerint a status quo fenntartásában érdekelt orosz felet.

A „narancsos” ukrán vezetés viszont változtatott a játékszabályokon. Időnként kerek-perec megtagadta a fizetést a(z energia)függetlenség zászlaját lobogtatva, majd átláthatatlanul (mondhatni gyanúsan) bonyolult megoldásokról kezdett tárgyalni az oroszokkal. Így fordulhatott elő, hogy szinte folyamatos lett a vita, melynek során a Gazprom kétszer is – 2006-ban és 2009-ben – csökkentette az Ukrajnának szánt gáz mennyiségét a ki nem egyenlített számlákra hivatkozva. Az orosz lépést a kibontakozó konfliktusban Kijev azonban úgy interpretálta, hogy Moszkva az energiaszállítást zsarolásra használja, így bünteti a nyugatbarát forradalmat, és ezt a magyarázatot a nyugati sajtóban sokan készpénznek vették. Hamarosan mindkét fél globális PR-ügynökségeket fogadott fel igaza bizonygatására. Az oroszokat persze megdöbbentette, hogy védekezni kényszerülnek. Számukra ugyanis egyértelmű volt, hogy 2009 hideg januárjában a távolabbi partnerek – mint Olaszország, Szerbia vagy Bulgária – azért nem kapják meg a leszerződött gázt, mert az ukránok megdézsmálják a szállítmányokat. A nekik hiányzó mennyiséget a nyugati tranzitból emelik ki. Vagyis Moszkva szerint egyszerűen lopnak, miközben a busás hasznot jelentő tranzitdíjakat – Ukrajna egyik legbiztosabb kemény valutás bevételét – persze zsebre vágják.

A precedens nélküli módon gáz nélkül maradt közép- és nyugat-európai államok érthetően ekkor már mindkét felet a pokolba kívánták, még ha az Európai Bizottság közvetíteni próbált is. Az Egyesült Államok ellenben keményebb álláspontot vett fel, és arra szólította fel európai szövetségeseit, hogy a vitában támogassák Ukrajnát, és szálljanak szembe az orosz energiazsarolással. Akárhogy is, a konfliktus nem várt eredménye az lett, hogy Európát sokkolta saját sebezhetősége, amelynek okát az orosz energiaszállításoktól való függésben találta meg.

A nagy illúzió, a közös gazdasági és kollektív biztonsági térségben megvalósuló európai-orosz együttműködés perspektívája ezzel szertefoszlott. A NATO további keleti irányú bővítésének tervei, a 2008-as „olimpiai” grúz háború, valamint Irak és a Közel-Kelet egyéb konfliktusai miatt Vlagyimir Putyin kormányzata azt a következtetést vonta le, hogy az Amerika vezette koalíció nem csak izolálni akarja Oroszországot, de már egyenesen rezsimváltásra törekszik. Ezzel ellentétes impulzusok nem érkeztek, így az „ostromlott erőd” érzete belpolitikai kurzusváltásra, egy kemény, nacionalista és abszolút centralizált autoriter rezsim kiépítésére késztette a Kremlt. Ezt a folyamatot az Európai Unió értetlenül és elborzadva nézte.

Ahogy azt is, hogy időközben a korábban válogatott oroszellenes jelszavakat harsogó Julija Timosenko 2010-ben ukrán miniszterelnökként rendkívül korrupciógyanús megállapodással zárta le az Európát felzaklató gázvitát Moszkvával. Az orosz-ukrán gázkereskedelembe ékelődő RoszUkrEnergo nevű cég a közép-európai térséget behálózó, átláthatatlan ügyletekről lett hírhedten nevezetes.

Mindez nem változtatott a fatális tényen: a 21. század első évtizedének végén Oroszországra – noha az energiakereskedelemben végül mindig teljesítette szerződéses kötelezettségeit, és Ukrajnán kívül egyetlen más országgal sem keveredett vitába, illetve nincs példa arra, hogy élt volna zsarolási potenciáljával – a konfliktusnak köszönhetően mégis ráégett a revánsra készülő birodalom bélyege. De ennél is döntőbb, hogy a posztszovjet gázviszály közben elindította Európa energetikai forradalmát, amely még súlyosabb következményekkel járt a változásokra kevéssé felkészült orosz szereplőkre.