Kezdőlap » Publicisztika » Akar-e Moszkva háborút?

Akar-e Moszkva háborút?

A hangulatgerjesztés legfőbb stratégiai célja az eurázsiai geopolitikai térség megosztása

Elég sötét képet festett nemrégiben Európa jövőjéről Nick Carter, a brit szárazföldi erők vezérkari főnöke. A tábornok egész előadást szentelt az orosz fenyegetésnek, figyelmeztetve a brit közvéleményt, hogy a háború közelebb van, mint bárki gondolná. Carter a hidegháború legelkötelezettebb „héjáira” emlékeztetve ecsetelte, hogy az új helyzet egyik jellegzetessége a kiszámíthatatlanság, Moszkva fő célja a NATO bomlasztása, és kiemelt szerepet játszik az energiafegyver mellett a kenőpénz, a korrupció, a kibertámadások, az álhíreket terjesztő propaganda, valamint a katonai erővel való riogatás. Cartert jellemző módon az orosz és a nyugati katonai költségvetés és technológiai szint közötti különbségek sem zavarják. A nagyjából 600 milliárd dolláros amerikai katonai költségvetés mintegy tízszerese, a NATO európai országainak védelmi büdzséje pedig összességében négyszerese az orosznak.

Győzelem napi felvonulás a Kreml előtt Moszkvában 2018. május 9-én
FOTÓ:KREMLIN.RU

A vezérkari főnök szavaival egybecseng a közelmúltban bemutatott amerikai védelmi stratégia végkövetkeztetése is, amely az Egyesült Államokra leselkedő veszélyek között kiemelt helyen említi Kína mellett Oroszországot. Mint az Amerika világban betöltött pozíciójának gyengülését elismerő, ám továbbra is konfrontatív felütésű dokumentum nyilvános részét bemutató James Mattis védelmi miniszter rámutatott, e két állam vétójogot kér a globális döntésekben, és egyre dominánsabb szerepet játszanak a Csendes-óceán térségében, valamint a Közel-Keleten és Európában. A Pentagon eközben látványosan erősíti közép- és kelet-európai jelenlétét, és egy frissen kiszivárgott hír szerint – úgymond katonai konfliktus kitörésének esetére – Lengyelország, Finnország, Belarusz, Ukrajna és Moldova infrastruktúráját tanulmányozza. Hab a tortán, hogy a Baltikumban már a lakosságot készítik fel a háborúra. Lettország példátlan mértékben, 44 százalékkal, Litvánia 35 százalékkal növelte katonai kiadásait, Észtország pedig 70 millió eurós program keretében 90 kilométer hosszan két és fél méteres kerítést, nyolc méter széles sávot épít az orosz határon, és 500 ezer euróért kilenc drónt vásárol. Közben a sajtóban egymást érik az olyan rémisztgetések, hogy az orosz hadsereg két nap alatt lerohanná a Baltikumot, ugyanennyi idő alatt Kijevben lenne, és nem kellene neki több a moldáv határ eléréséhez sem.

„nekünk nem kell a nyírfát, a fenyőt, a csenddel áldott, tág mezőt kérdeznünk, és még a katonát sem, ki ott pihen a nyírfa alján névtelen, hogy választ kapjunk a kérdésre: akar-e Moszkva háborút”

Mindennek alátámasztására öles betűkkel adnak hírt arról, ha Putyin a katonai vezetés előtt arról beszél, hogy az orosz gazdaságnak képesnek kell lennie azonnal háborús üzemmódba váltani, és a 2018 és 2027 közötti időszakra szóló állami program keretében 20 ezer milliárd rubelt költ fegyverrendelésekre. Csak azt felejtik el hozzátenni, hogy ez a nagyjából 355 milliárd dollár alig több, mint az éves – egyébként Kína, Oroszország, Franciaország, Japán, India és Szaúd-Arábia együttes költését kitevő – amerikai büdzsé fele.

Ezeket a híreket hallva Jevgenyij Jevtusenko verse szólal meg bennem a legendás Mark Bernesz előadásában. De nekünk nem kell a nyírfát, a fenyőt, a csenddel áldott, tág mezőt kérdeznünk, és még a katonát sem, ki ott pihen a nyírfa alján névtelen, hogy választ kapjunk a kérdésre: akar-e Moszkva háborút. A fenti számokat és arányokat nézve nem akarhat. A Krím üzenete sem ez. Bármennyire csóválják sokan a fejüket, inkább a háború elkerülése érdekében figyelmeztette Moszkva a Nyugatot arra a bizonyos „vörös vonalra”. Igen: durván. Az egykori hidegháborús ellenfél, az Egyesült Államok gyakorlatára emlékeztető módon. A finom Európa érthetően megdöbbent, és csak Oroszországra koncentrál, miközben nem akarja észrevenni, hogy a háború rémével egyre inkább az úgynevezett Nyugat ijesztget. Nick Carter például azért, hogy ne csökkentsék a jövő évi brit katonai költségvetést. A fegyverkezés egyébként is jó üzlet, de ehhez háborús veszély és ellenség is kell. Putyin Oroszországa most éppen megfelelő erre. Az amerikai stratégák a fegyverkezési spirál elindításával egyúttal gyengítik is az éppen magára találó Moszkvát, amelynek megint nem marad tíz nyugodt éve a modernizációra.

Ám azt Washingtonban is tudják, hogy Oroszország önmagához képest látványos erősödése, ennek köszönhetően megnövekedett önbizalma és öntudatos retorikája ellenére sem veszélyes. Az igazi veszélyt az amerikai hegemóniára az jelenti, ha az eurázsiai geopolitikai térség nem megosztott, így az európai technológia és az orosz nyersanyagforrások egymásra találnak. Az Atlanti-óceán túloldaláról nézve amúgy is túl izmos Németország vezette Európa és az ébredő Oroszország együttműködését és erősödését akadályozzák a szankciók, valamint a Kremlt agresszorként bemutató, alapvetően az atlantista erők által fűtött hidegháborús retorika is. Eltakarva, hogy a háborús hangulat gerjesztésének első számú stratégiai célpontja ma már nem is igazán Moszkva. Hanem jóval inkább Berlin.

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.