„Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van,
hanem oda, ahova majd érkezik.”

Adjunk esélyt Trump realizmusának

2025. jan. 27.
#moszkvater

MEGOSZTÁS

Legalábbis egy helyen fenntartás nélküli örömmel reagáltak Trump fenyegetéseire, miszerint Grönlandot, Kanadát és a Panama-csatornát annektálja. Ez Oroszország – és ennek nyilvánvaló okai vannak. Az oroszok többsége régóta úgy tekint az amerikaiak „szabályokon alapuló rendről” szóló beszédére, mint az amerikai birodalom és nemzeti érdekek puszta álarcára. Az ő szemszögükből Trump most levette ezt az álarcot. De még ennél is fontosabb, hogy az orosz establishment számára Trump szavai megerősítik, hogy ő és Putyin nagyon hasonlóan látják a nemzetközi ügyeket: a befolyási szférák, a tranzakcionalizmus és a nemzeti érdekek kíméletlen védelmének kérdéseként.

Anatol Lieven írása a #moszkvater.com-on

„az Egyesült Államoknak nemcsak a világ egészében, hanem a világ minden régiójában egyedüli hegemónnak kell lennie” #moszkvater

„az Egyesült Államoknak nemcsak a világ egészében, hanem a világ minden régiójában egyedüli hegemónnak kell lennie”
Fotó:EUROPRESS/Kenny Holston/The New York Times/AFP

Az ukrán forradalom és a 2014-es ukrajnai orosz beavatkozás idején Angela Merkel német kancellár állítólag azt mondta, hogy Putyin nincs kapcsolatban a valósággal, és „egy másik világban” él. Trump ugyanebben a világban él, ez pedig szörnyen aggasztó kérdést vet fel a brit és az európai elit számára.

„Mi van, ha Putyin és Trump (és Hszi Csin-ping, Narendra Modi és Mohammed bin Szalmán) valójában közelebb állnak a valósághoz, mint az európai establishment az elmúlt generációban és azon túl, és ezért jobban meg tudnak egyezni egymással?”

Végül is ezek a politikusok jó társaságban vannak. Hűvös realista világképüket több mint 2400 évvel ezelőtt Thuküdidész fogalmazta meg először intellektuálisan. Mi lenne, ha a nemzetközi béke jobb alapja az a tiszteletteljes megértés lenne, hogy az államok meghatározzák saját érdekeiket, és az a körültekintő tudat, hogy ezeket az érdekeket létfontosságúnak tartják, és elég erősnek érzik magukat ahhoz, hogy háborúba menjenek értük?

„A Merkelhez hasonló liberális internacionalisták (akik áthatják a nyugati művelt osztályokat, és alakítják a nyugati kormányok retorikáját) ezt világtörténelmi visszalépésnek és tragédiának tekintik”

És pontosan ez lehet belőle. Ez azonban nincs eleve elrendelve. Fel kell készülnünk arra, hogy fontolóra vegyük annak lehetőségét, hogy Trump megközelítése jobb alapot biztosíthat a világbéke számára, mint az a megközelítés, amelyet az Egyesült Államok és európai szatellitjei a hidegháború vége óta követnek. De csak akkor, ha – és ez egy hatalmas „ha” – Trump kész megérteni és tiszteletben tartani más nagy államok létfontosságú érdekeit, és valóban el akarja kerülni a további – belpolitikai szempontból népszerűtlen – háborúkat.

„Ha ez így lenne, akkor nagyon valószínűtlen, hogy Oroszország vagy Kína vállalná az USA Trump által meghatározott létfontosságú érdekei elleni támadásokból eredő egzisztenciális kockázatokat”

Ugyanis korántsem arról van szó, hogy az elmúlt évtizedek liberális amerikai internacionalizmusa sikeresen akadályozta volna meg a háborúkat, csökkentette volna a nemzetközi feszültségeket, vagy – a volt Jugoszlávián kívül – véget vetett volna a humanitárius katasztrófáknak. Éppen ellenkezőleg, számos katasztrófához járult hozzá. Ez természetesen nagyrészt a törékeny nemzetközi realitások miatt van így. De azért is, mert a liberális internacionalizmus szorosan kötődött az 1992-es „Wolfowitz-doktrínához” – amelyet minden későbbi amerikai kormányzat nagyrészt elfogadott, mint standard működési eljárást -, miszerint

„az Egyesült Államoknak nemcsak a világ egészében, hanem a világ minden régiójában egyedüli hegemónnak kell lennie”

Ezt persze a „szabadság” terjesztésének nevében teszik, de szükség esetén katonai erővel és gazdasági nyomással kényszerítik ki. Semmilyen más országnak nem lehet befolyása a határain túl, kivéve, amit Washington megenged. Minden állam köteles megváltoztatni nemzeti politikai rendszerét és politikáját, hogy megfeleljen az Egyesült Államok elképzeléseinek és kívánságainak. Ez volt a vasököl Fukuyama „történelem vége” mögött.

Valami ilyesmit vártunk volna a régi James Bond-filmek utolsó előtti jeleneteiben, amikor a főgonosz, miután megkötözte Jamest, kuncogva mondja: „Most, hogy kiszolgáltatva van nekem, Bond parancsnok, elmondom a zseniális tervemet, hogyan fogom uralni a világot, kha kha kha kha!”

Bárkinek, akinek csak egy csöppnyi történelmi tudatossága van, vagy képes a világot a nem nyugati országok szemével látni, mindvégig fel kellett volna ismernie, hogy ez az amerikai terv a legtöbb állam rosszallását váltja ki. Rendkívüli feszültséghez és háború fenyegetéséhez vezet Oroszországgal, Kínával, valamint minden más állammal szemben, amely úgy véli, hogy történelmi joga és létfontosságú érdeke van arra, hogy határain túl is befolyást gyakoroljon – a saját létfontosságú érdeke, nem pedig az Egyesült Államok meghatározása szerint.

„A Wolfowitz-doktrína képezte az alapját a későbbi Bush-doktrínának, amelyet Teddy Kennedy szenátor úgy jellemzett, mint felhívást a 21. századi amerikai imperializmusra, amelyet egyetlen más ország sem fogadhat el, és nem is szabad elfogadnia. Céljai ma már egyértelműen meghaladják az Egyesült Államok meggyengült katonai és gazdasági képességeit, nem is beszélve Európáról. Miután a liberális internacionalizmus ilyen egyértelműen megbukott, talán itt az ideje, hogy adjunk egy esélyt a trumpi realizmusnak”

Az Európai Unió számára Trumpnak a liberális internacionalizmustól való eltávolodása a lehető legnagyobb sokk. Reméljük azonban, hogy üdvözítő sokk lehet, amely segíthet megmenteni az EU-t, legalábbis módosított formában. Az EU ugyanis, amely a korai évtizedeiben mérhetetlenül értékes intézmény volt, az elmúlt években a liberális internacionalista nagyzási mániájának saját verziója révén potenciálisan öngyilkos útra tért, amely Amerikát is tévútra vezette.

„Az EU megpróbálta magát államok laza szövetségéből egyfajta nemzetek feletti állammá alakítani, de ehhez a programhoz hiányzott a népi – nemzeti vagy demokratikus – legitimáció”

Megszüntette az EU államai közötti belső határokat anélkül, hogy a külső határokat biztosította volna. A társadalmak, kultúrák és népességek végtelen felcserélhetőségéről fantáziált, és eközben azt követelte, hogy az etnikai nacionalizmuson alapuló kelet-európai nemzetek fogadják el etnikai hovatartozásuk rövid távú felhígulását és hosszú távú eltörlését. Lazította tagsági szabályait az egyre nagyobb terjeszkedés érdekében. Továbbá megpróbált ragaszkodni ahhoz, hogy az EU-n és a NATO-n kívüli országoknak ugyanazokat a szabályokat kell betartaniuk, mint e csoportok tagjainak. Most pedig még egyfajta katonai szuperhatalomként is álmodik magáról, bár „katonáinak” nagy részét jóindulattal lehetne támogatott hátizsákos turistáknak nevezni.

Trump eme védekezése után most perspektívába kell helyezni a dolgot. Ha Trump nagyképű fenyegetőzései engedményeket kényszerítenek ki Dániától, Panamától, Kanadától és Mexikótól – utóbbit különösen a migráció ellenőrzése terén -, akkor azt lehet mondani, hogy amerikai érdekeket szolgálnak. Ugyanakkor az is elég nyilvánvaló, hogy Trump a nagyzolás kedvéért nagyzol, és nem érdeke, hogy kontrollálja a retorikáját. Azzal, hogy Kanadát „51. államnak” nevezi és a Mexikói-öblöt „Amerika-öbölnek”, nem ér el semmit, csak azt, hogy erősíti a nemzeti ellenállást az amerikai követelésekkel szemben.

„Az is magától értetődő, hogy katasztrófa lenne az Egyesült Államok számára, ha Trump valóban erőszakkal vagy gazdasági zsarolással annektálná Grönlandot, vagy – ahogyan azzal is fenyegetőzött -határokon átnyúló katonai csapásokat indítana a mexikói drogkartellek ellen. Ez Európában Oroszország karjaiba, Latin-Amerikában pedig Kína karjaiba kergetné az országokat. Legalábbis Grönland esetében ez is teljesen felesleges lenne”

A dánok és a grönlandiak nem valószínű, hogy elutasítják az USA követeléseit további katonai támaszpontokra vagy bányászati engedélyekre vonatkozólag Grönlandon. Különösen Grönlandot illetően van egy másik lényeges pont is. Trump gondolkodását racionálisnak mutattam be az állami érdekekről és az államközi kapcsolatokról szóló hagyományos és egyetemes gondolkodás összefüggésében.

„De mi van akkor, ha most van egy új egyetemes tényező, amely azzal fenyeget, hogy hosszú távon mindezeket a paradigmákat jelentéktelenné teszi?”

Az Egyesült Államok és a világ – nem csak Trump – Grönland és az Északi-sarkvidék iránti új biztonsági és kereskedelmi érdekeltségének egészét az ember okozta éghajlatváltozás miatt a sarki jég olvadása által jelentett lehetőségek és kihívások indokolják.

A grönlandi jégsapka folyamatos olvadása, amely az ISMIP6 modellek szerint – amelyeket egyre több szakértő tart nagyon konzervatívnak – 2100-ra legalább 18 centiméteres tengerszint emelkedéshez vezet, megzavarja az óceáni áramlatokat – beleértve a Golf-áramlatot -, és az időjárási mintákat, és olyan éghajlatváltozást jelent, amellyel a szervezett nemzeteknek – beleértve az Egyesült Államokat is – meg kell majd küzdeniük. Ha Trump egyszer már a múlté lesz, posztumusz azzal fog védekezni, hogy nem volt sokkal jobban elvakulva, mint a legtöbb más kortárs vezető.

(A cikk eredetileg itt jelent meg. https://www.spectator.co.uk/article/consider-trumps-worldview/, angolból Péli Éva fordította)

MEGOSZTÁS

#moszkvater
Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your Ide írhatja a hozzászólását, amennyiben elolvasta és elfogadja az adatkezelési tájékoztatónkat... data is processed.

    KAPCSOLODÓ CIKKEK

    LEGUTÓBBI CIKKEK

    CÍMKÉK