//A vörös Napóleon végzete

A vörös Napóleon végzete

MEGOSZTÁS

Sokan az 1930-as évek Szovjetuniójának legzseniálisabb tábornokaként tartják azámon Mihail Nyikolajevics Tuhacsevszkijt. Legalább ennyien állítják, ha nem végzik ki 1937-ben, az első pillanattól kezdve a II. világháború is másként alakul a keleti fronton. Az 1893. február 16-án elszegényedett nemesi család sarjaként született tábornok előbb begyűjtötte hazájának valamennyi katonai elismerését, majd trockista felkelést szító, a németekkel barátkozó hazaárulóként halt meg hóhér keze által.

„A legnagyobb stratégák közé tartozott, katonai zseni, és a Vörös Hadsereg büszkesége volt” #moszkvater
„A legnagyobb stratégák közé tartozott, katonai zseni, és a Vörös Hadsereg büszkesége volt”
Fotó:EUROPRESS/Sputnik/AFP

Mihail Nyikolajevics Tuhacsevszkijt katonai zsenialitása miatt csak „vörös Napóleonként” emlegették. Sokak szerint egyszerűen zseni volt, akit amellett, hogy remek gyakorlati katonai vezetőnek bizonyult, elméleti munkássága is kiemelte kortársai közül. Többek között az ő nevéhez fűződik a szovjet katonai gondolkodásban az úgynevezett „mély hadművelet” elméletének további kimunkálása. Elsősorban a napóleoni hadviselés jellemzőit tanulmányozva rámutatott arra, hogy egy döntő ütközetet kikényszerítése, és természetesen eredményes megvívása a hadművelet sikerének záloga.

„A legnagyobb stratégák közé tartozott, katonai zseni, és a Vörös Hadsereg büszkesége volt”

Ő volt a bolsevik hatalomátvételt követően a polgárháború hőse, Gyenyikin és Kolcsak legyőzője, a szimbirszki diadal letéteményese, az 1. forradalmi hadsereg megalapítója és parancsnoka. És mégis ő lett az áruló, mert a Vorosilovval állandóan vitában állva végül ő húzta a rövidebbet. 1937. május 22-én tartóztatták le szovjetellenes tevékenység, kémkedés és hazaárulás koholt vádjával. Négy nap alatt a kínvallatás hatására beismerte a bűnösségét, június 11-én fasiszta, lengyel és japán kémnek beállítva, valamint az államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésének vádjával zárt tárgyaláson halálra ítélték, majd valamikor az éjszaka hét másik katonai vezetővel együtt főbe is lőtték.

„De ez csak a kezdet volt, hiszen 1938 végére a Vörös Hadsereg öt marsalljából három, 16 hadseregparancsnokából 14, 67 hadtestparancsnokából 60, valamint nagyjából 35 ezer alacsonyabb rangú tiszt jutott Tuhacsevszkij sorsára, vagy került a Gulágra”

Hatalmas veszteség volt ez, ami előbb a finnek elleni háborúban, majd a Nagy Honvédő háború első szakaszában igencsak visszaütött. Talán nem véletlen, hogy Sztálin halála után a marsallt 1957. január 31-én az elsők között rehabilitálták.

Tuhacsevszkij végig nagyon vigyázott arra, hogy éppen a nemesi származása miatt sose keveredjen bele a politikába, a pártéletbe. Harcolt a cári hadseregben az első világháború idején, fogságba is esett – együtt raboskodott Charles de Gaulle-lal, Franciaország későbbi elnökével -, majd a bolsevikok oldalán részt vett az orosz polgárháború számtalan csatájában, és a lengyel-szovjet háborúban.

„A Szovjetunió első öt marsalljának egyike volt, több nyelven beszélt, és diplomáciai feladatokat is teljesített pályafutása során. A végén a sztálinista rendszer mégis az ellenségének minősítette”

Az éppen szerveződő Vörös Hadseregbe is önként lépett be, és hamar megmutatkozott, hogy a világháborúban szerzett katonai tapasztalatai, és jó katonai képzettsége révén kiemelkedik a többiek közül. Majd a pártba is belépett, így karrierje a bolsevik hadseregben is beindult. Ő lett a moszkvai védelmi körzet komisszárja. Amikor a Volga vidékére küldték Mihail Artyemevics Muravjov mellé, már a harcok kezdetén megmutatkozott kiváló stratégiai érzéke. Azt vallotta, hogy a forradalmat csak határozott támadással lehet megmenteni. Amikor Muravjov fellázadt a bolsevikok ellen, a neki ellentmondó Tuhacsevszkijt ki akarta végezni, ám a vöröskatonák szabadon engedték. A lázadó halálát követően Tuhacsevszkij lett a rosszul volt felfegyverzett, és mintegy 13 500 főt számláló 1. forradalmi hadsereg parancsnoka. Nevet akkor szerzett magának, amikor sikerült visszafoglalnia a fehérektől Lenin szülővárosát, Szimbirszket. Igaz, ekkor is közel került a halálos ítélethez, mert Trockij hadbírósággal fenyegette meg azért, mert kétszer sikertelen ostromot vezetett a város ellen. Viszont már harmadszor sikerült elfoglalnia, ráadásul csapatai rengeteg hadi felszerelést zsákmányoltak.

„Innentől kezdve Tuhacsevszkij győzelmet győzelemre halmozott, az 5. hadsereg parancsnokaként pedig jelentős szerepet játszott Kolcsak legyőzésében”

Egységei mintegy 600 kilométert tettek meg egy hónap alatt, szállító járművek hiányában napi 20 kilométert gyalog teljesítve. Tuhacsevszkijt Omszk elfoglalásáért Vörös Zászló Érdemrenddel, és aranymarkolatú díszkarddal tüntették ki, amely akkor a harcoló hadseregparancsnokoknak adományozható legmagasabb kitüntetés volt.

„Ráadásul ez azt is jelentette, hogy mind Lenin, mind Trockij bizalmát élvezte. Több történész is úgy véli, később pontosan ez okozta a vesztét. Ez volt az, amivel kivívta Sztálin ellenszenvét és irigységét”

Kettejük nem éppen baráti viszonya már 1919. december 22-én éles ellentété vált, amikor Tuhacsevszkijt kinevezték a Déli front 13. hadseregének élére, ám a front komisszárja, egy bizonyos Joszif Visszarionovics Sztálin nem hagyta ezt jóvá. Ezután a nagyobb viták elkerülése miatt átirányították a kaukázusi hadszíntérre, ahol ő lett az ideiglenes parancsnok. Itt is összetűzésbe keveredett parancsnokával, Szergej Szergejevics Kamenyevvel, aki nem értette meg Tuhacsevszkij azon lépését, hogy a kezdeményezés megtartása érdekében a tartalék beérkezését sem bevárva lendült támadásba. Taktikája helyességét igazolta, hogy Rosztovot február 23-án visszafoglalták, és ezután végzetes csapást mértek Gyenyikin seregére. Ezzel az orosz polgárháború lényegében véget ért.

A lengyel-orosz háborúban ugyan voltak sikerei, ám a Varsó elleni támadás bukásáért, amely után a lengyelek elérték a Nyugati-Bugot, valamint visszafoglalták Breszt-Litovszkot, Tuhacsevszkijt terhelte a felelősség. A kudarc ellenére sem váltották le, ám igen hamar megindult a felelősök keresése a felső vezetők között. Tuhacsevszkij a vereség felelősségét a Délnyugati frontra, valamint a főparancsnokságra hárította.

„Itt került szembe másodszor Sztálinnal, aki vélhetően sosem felejtette el, hogy a tábornok véleménye miatt Lenin Moszkvába rendelte, és a párt Központi Bizottságának nevében megrovásban részesítette, majd eltávolította a katonai vezetésből”

Az sem titkolható el Tuhacsevszkij katonai munkásságából, hogy több felkelést is kegyetlenül levert, büntető hadjáratra inkább hasonlító hadi tevékenysége során a csapatainak előrenyomulását harci gáz alkalmazása, túszejtések, kivégzések és falvak felégetése is kísérte. A kronstadti matróz lázadásnál Tuhacsevszkij szintén harci gáz bevetésére adott parancsot a Petropavlovszk és Szevasztopol csatahajók ellen, és másnapra a matrózok ellenállása megtört. A tambovi lázadás eltiprásakor a 171. számú napiparancsban felhatalmazta a katonákat arra, hogy helyben lőjék le azt, aki nem hajlandó a nevét megmondani, a lázadókat rejtegető, vagy fegyvert birtokló családoknak a legidősebb tagját lőjék agyon, az erdőket pedig mérges gázzal tisztítsák meg. Ezen kívül teljes falvakat is felégethettek ellenállás esetén, vagy felrobbanthatták a parasztok kunyhóit. A lázadók családjait túszul ejtették, és embertelen körülmények közé táborokba zárták. Döbbenetes, de eredményes módszerek…

„A húszas évek második felében újfent szembe került Sztálinnal, mert visszautasította a Vorosilov és Sztálin által ajánlott katonai tanácsadói pozíciót Kínában, a szövetséges Kuomintangnál”

Ezután ismételten háttérbe szorult, és a katonai utánpótlás nevelése lett a feladata. Ekkor fordult a hadsereg modernizálása felé, és 1930 januárjában javaslatot dolgozott ki a fegyveres erők reformjára, amelyben nemcsak a fegyverzet modernizálására, de a haderő átszervezésére is javaslatot tett. Ennek egyik legforradalmibb része az volt, hogy a lovas egységek számát a harckocsik és a repülőgépek számának növelése érdekében jelentősen csökkentsék. Sztálin elutasította az elképzeléseket, amit Tuhacsevszkij egyszerűen nem akart elfogadni, és többször is kérte Sztálint a véleménye felülvizsgálására. Noha sokan azt hitték, hogy ez a vita végképp megtöri a katonai pályáját, azonban tévedtek. Ugyanis 1931 júniusában váratlanul hadügyi népbiztos-helyettesnek, valamint a Vörös Hadsereg fegyverzeti főnökének nevezték ki

„Ez volt pályafutása nagy lehetősége, hiszen végre nekiláthatott a hadsereg modernizálásának”

A lövész- és lovashadosztályokat megerősítették harckocsikkal, majd a légierő fejlesztésével együtt a légvédelem fejlesztését sem hanyagolta el. Ő kezdeményezte az ejtőernyős egységek létrehozását, és nagy figyelmet szentelt a légelhárító eszközök kifejlesztésének, és rendszeresítésének is. A később oly hírhedtté vált katyusák is neki köszönhetőek, hiszen ezek az általa támogatott modern harcászati rakéták fejlesztésének voltak részei. Javasolta katonai akadémiák felállítását azért, hogy a gépesített egységekhez szükséges tiszti állomány időben rendelkezésre álljon.

„Noha ekkor karrierje csúcsán állt, szinte állandó vitában állt Vorosilovval és Bugyonnijjal. Tuhacsevszkij nem is titkolta senki előtt, hogy nehezen viseli a butaságot, és a két marsall maradi hadászati felfogása éles ellentétben állt az ő új stratégiai elképzeléseivel”

A gyakori vitáknak meg is lett az eredménye. Egyrészt Vorosilov rendszeresen kifogásolta, visszadobta az elképzeléseit, míg Sztálin már 1930-ban megpróbálta perbe fogni. Sőt, rövidesen hivatalosan is kimondták – természetesen Sztálin egyetértése mellett –, hogy a lengyel-orosz háború sikertelenségének egy ember volt az oka, mégpedig Tuhacsevszkij.

Ám amikor a harmincas években Németországban a nácik hatalomra jutottak, majd elkezdődött a modern német hadsereg felállítása, Sztálin jól felfogott érdekből hirtelen látszólag megbocsátott Tuhacsevszkijnek, akitől levélben kért bocsánatot a korábbi bírálataiért. Sőt, 1935 novemberében az első öt szovjet tábornok között volt, akiket előléptettek marsallá.

„Tuhacsevszkij hat alkalommal járt szolgálati úton a náci Németországban, megtapasztalta a német hadigépezet fejlődésének hihetetlen tempóját, és megértette, hogy mindezek fenyegetést jelentenek a Szovjetunióra. És ekkor újfent szembekerült Sztálinnal, aki a marsallal ellentétben partnernek gondolta Hitlert, és a jövedelmező német-szovjet kapcsolatok haszna sem volt utolsó szempont nála”

Amikor Hitler háborús tervei címmel Tuhacsevszkij híres cikkét megírta, a Pravda Sztálin utasítására előbb új címet adott az írásnak, majd oldalakat hagyott ki belőle. Mindenesetre, amikor a „javított” változat megjelent, a német nagykövet azonnal tiltakozott annak tartalma miatt Litvinov külügyi népbiztosnál. Sztálinnál ez volt az utolsó csepp a pohárban. Az ambiciózus marsallal való leszámolás napja egyre közeledett.

A végső lökést Hitler adta meg, amikor 1936-ban a Gestapo tudomására jutott Tuhacsevszkij állítólagos katonai összeesküvése Sztálin ellen. Hitlernek el kellett dönteni, hogy egy németbarát katonai vezetésű Szovjetuniót szeretne, vagy inkább egy legyengített Vörös Hadsereget. Az utóbbit választotta, és amikor a nácik által hamisított dokumentumok 1937. május 8-án Sztálin asztalán landoltak, eljött a leszámolás pillanata. Sztálin kijelentette, hogy ideje végre megszabadulni a hadseregbe beépült ellenségtől. Május 11-én felmentették Tuhacsevszkijt a népbiztos-helyettesi pozícióból, és a Volgai Katonai Körzet parancsnokává nevezték ki. Ez a kegyvesztettség egyértelmű jele volt. Május 13-án aztán Sztálin fogadta őt egy háromnegyed órás kihallgatáson, amelyen Vorosilov is jelen volt. A megbeszélés végén Sztálin a marsall vállára tette a kezét, és megígérte számára, hogy hamarosan visszatér majd Moszkvába. Visszatért, de már letartóztatott hazaárulóként.

Források:

William J. Spahr: Sztálin hadvezérei, a szovjet vezérkar 1917–1945. Aquila Könyvkiadó (1998).

Simon Sebag Montefiore: Sztálin – A Vörös Cár udvara. Alexandra Kiadó (2009). 

Jevgenyij Latyij és Vlagyiszlav Romanov: A likvidálás művészete. Belvárosi Könyvkiadó (1998).

„Párhuzamos életrajzok, Tuhacsevszkij és Vorosilov”. Rubicon 22. (211.)

Rupert Butler: A Sztálini terror eszközei – CSEKA – OGPU – NKVD – KGB 1917-től 1991-ig Gabo könyvkiadó és kereskedelmi KFT (2008).

Máté István: Sztálin áldozatai. Progresszió Kft. (1989).

Litván Dániel: 75 éve fejezték le a Vörös Hadsereget. Index.hu, 2012. június 12.

https://ng.24.hu/kultura/2007/02/16/a_voros_napoleon/

Harka Ödön: A gépesített hadviselés kérdésének szovjet megközelítése a két világháború között (Hadtudományi Szemle, 13. évfolyam (2020) 3. szám)

MEGOSZTÁS