//Akit a tehetsége mentett meg
Nyikolaj Nyikolajevics Ivanovszkij #moszkvater

Akit a tehetsége mentett meg

MEGOSZTÁS

A szovjet irodalom tele van érdekes emberekkel és sorokkal, bár ezt nálam Földeák Iván nagyságrendekkel jobban tudja. Az ő „kenyerét” nem elvéve szeretnék egy érdekes sorsú bárdot bemutatni. Hogy irodalmár volt-e, azt nem tudom megítélni, de a személye egy misét megér.

Nyikolaj Nyikolajevics Ivanovszkij #moszkvater
Nyikolaj Nyikolajevics Ivanovszkij
Forrás:raschke.ru

Nyikolaj Nyikolajevics Ivanovszkij Vologodszk városában született 1928. szeptember 9-én. A család 1936-ban Leningrádba költözött. Nővére Rita a blokád alatt életét vesztette. Nyikolajt 1941-ben a háború elől internátusba küldték egy Kirov megyei táborba, ahonnan 1943-ban tért vissza.

„Először 1944-ben ítélték el garázdaságért, innen pedig nem volt megállás a lejtőn”

Szinte mindegyik börtönből megszökött. 1946-ban Karéliába vitték, ott írta meg „Постой поровоз” című versét, amelyet megzenésítve Jurij Nyikulin vitt nagy sikerre. Hősünk nem kimondottan szerette a bezártságot, így Karéliából is megszökött. Leningrádban újból elkapták és a világ túlsó végére, Norilszkba küldték nyolc évre.

„Itt kezdte el komolyabban a versírást. Minden levelében küldött pár verset is, arra kérve a családot, hogy ezeket juttassák el irodalmi szerkesztőségbe”

Az adott kor ismeretében ez lehetetlen küldetés volt. Ivanovszkij amnesztiával szabadult 1953-ban. Két év múlva elhelyezkedett a Lenfilmnél, ahol egyhuzamban harmincöt évig dolgozott. Először sofőrként, utána bekönyörögte magát a világosítókhoz. A hatvanas években megismerkedett Gorbovszkijjal, Rubcovval és más költőkkel. 1983-tól a szovjet írószövetség tagja.

„A Lenfilmnek köszönhetően beutazta az országot, írók, rendezők, operatőrök fogadták barátságukba”

 

Ivanovszkij élete tehát igencsak bővelkedett fordulatokban. Nézzük meg, hogyan mesélt minderről 1996-ban a Komszomolszkaja Pravdának adott hosszabb interjúban.

– Nyikolaj Nyikolajevics, hogy reagálnak az emberek, amikor megtudják, hogy ön a szerzője a „Постой поровоз”-nak? 

– Csak a barátaim tudják, én nem szoktam mondani senkinek. Majdnem fél évszázaddal ezelőtt írtam, mikor Karéliában ültem. Aztán szabadultam, elhelyezkedtem dolgozni, beleszaladtam néhány piás éjszakába, ott énekelgettem. Aztán Nyikulin is elénekelte a mozivásznon. 

– Miért ült? 

– Voltam minden. Rabló, tolvaj, zsebes. A háború alatt a galambokkal kezdődött. Mi, a kisfiúk loptuk, adtuk-vettük őket. Aztán a háború alatt kezdtem el lopni, hogy ne haljak éhen. Az internátusból javítóintézet, onnan meg egyenes út vezetett a börtönbe. Ötször megszöktem. Az utolsó szökésért kaptam nyolc évet. Nem szívesen fogadtak egyik börtönben sem, ahogy meglátták a tetoválásaimat, továbbdobtak valahová. Így kerültem Norilszk mellé, Tajmirba. Koronázott vor v zakonye voltam, vittem a tábort. Kártyáztam, pénzem mindig volt, akár vodkára is. Volt egy tehén az egész faluban, minden nap kaptam két liter tejet, friss tojást ettem. Verseket írtam, börtöndalokat énekeltem. 

– Mi változtatta meg? 

– Talán a tehetségem mentett meg. Az internátusban szavaltam, énekeltem, mindig szerettem a kultúrát. Holdvilágnál olvastam, emiatt lettem rövidlátó. ’53-ban komoly összetűzésbe kerültem pár zsivánnyal a börtönben. Vagy 25 év lógott a fejem felett vagy egy kés a hátamba. Sztálin halála és az azt követő amnesztia mentett meg. Mindenki boldog volt: „a Bajszos feldobta a talpát”. Még csak 24 éves voltam, de átéltem ezt-azt. Voltam egy zárkában politikai elítéltekkel, ültem legalább 200-zal, akik megölték Gorkijt, meg ugyanennyivel, akik Molotov ellen készültek merényletre… 

„Szóval, szabadultam, hazamentem Leningrádba anyámhoz, a húgommal hármasban éltünk egy társbérlet 12 négyzetméterén. Elmentem munkát keresni. Volt, hogy egyszerre öt igazolványt tettem az asztalra, ahányszor megszöktem, mindig csináltam magamnak okmányokat”

Voltam Bolonkin, Vertbutilnij vagy Ivanov. Persze, elzavartak mindenhonnan. Aztán csak felvettek a Lenfilmhez. Ledolgoztam 35 évet, voltam Sapiro másodoperatőre is. 

– És ez alatt végig írt? 

– A Szmena című szatirikus lapban megjelent ’56-ban egy írásom. Megismerkedtem Gleb Gorbovszkijjal. Akkoriban nyílt az első irodalmi kávéház, egymásnak olvastuk fel a verseinket. Aztán 1962-ben becibáltak a rendőrségre. Engem az „Oroszország ’37” című versemért, Gorbovszkijt a „6-os számú lakás” – ért. Onnantól óvatosabb lettem, csak baráti társaságban olvastam fel. 

– Mikor ír? 

– A versek ideje az ősz. Jah, ugyanúgy, mint Puskinnál. Télen áttérek a prózára.

„Továbbra is szeretek olvasni. Rubcovot, Jeszenyint. Villon nagyon közel áll hozzám. Valahogy sok a közös bennünk”

Ő harmincegynéhányévesen tűnt el, én szerencsésebb vagyok, régóta élek. 

Nyikolaj Nyikolajevics Ivanovszkij 2007 októberében hunyt el.

MEGOSZTÁS

1963-ban születtem. Elvégeztem iskolákat, sportoltam, majd edzősködtem. Dolgoztam Ukrajnában, meg egy pár helyen, így valamennyire belelátok a szláv életbe. Szinte minden érdekel, kivéve a kibernetikát. Művészet, de inkább sport és kulinária párti vagyok. Politika alól sem vagyok felmentve, de azt meghagyom a nagyoknak. Nem ellenségem a humor, de a cinizmus, sőt a szarkazmus sem. Nem vagyok grafomán, de néha előbújik a kisördög és olyankor tollat, illetve klaviatúrát ragadok. Hogy érdemes-e, azt majd az olvasók eldöntik.