„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Jeffrey Sachs írása a #moszkvater.com-on
Amerikai katonák vonulnak át a Vörös téren a moszkvai Győzelem Napi parádén, 2010. május 9-én. Négy NATO-tagállam csapatai vonultak át először vasárnap a Vörös téren, miközben Oroszország a második világháborús győzelmét a Szovjetunió összeomlása óta legnagyobb katonai parádéval ünnepelte
Fotó:EUROPRESS/Alexander NEMENOV/AFP
Az első posztkommunista lengyel kormány tanácsadójaként dolgoztam 1989-ben, és közreműködtem a makrogazdasági stabilizációs terv kidolgozásában. Az ajánlásaimban hangsúlyoztam, a vágtató infláció megfékezéséhez a lengyel gazdaságnak jelentős nyugati pénzügyi támogatásra van szüksége. Javasoltam a lengyel valuta konvertibilissé tételét stabil árfolyam mellett, továbbá a kereskedelmi és beruházási csatornák megnyitását az Európai Közösség felé. Az amerikai kormány, a G7-ek és az IMF végül megfogadták ezeket a tanácsokat.
„Javaslatomra egy egymilliárd dolláros alapot hoztak létre a zlotyi árfolyamának stabilizálására. Lengyelország haladékot kapott a szovjet korból származó adósságok törlesztésére, majd ezen adósságok részleges elengedésére is sor került. A nemzetközi pénzügyi intézmények jelentős fejlesztési segélyt nyújtottak Lengyelországnak vissza nem térítendő támogatások és kölcsönök formájában”
Megtagadták a Szovjetuniónak nyújtandó nyugati támogatást
Lengyelország későbbi gazdasági és társadalmi teljesítménye önmagáért beszél. Bár a lengyel gazdaság az 1980-as években az összeomlás évtizedét élte át, az 1990-es évek elején gyors gazdasági növekedési szakasz vette kezdetét. A valuta stabil maradt, az infláció pedig alacsony. A lengyel egy főre jutó GDP (vásárlóerő-paritáson mérve) 1990-ben a szomszédos Németországénak 33 százaléka volt. Az évtizedekig tartó gyors gazdasági növekedés után 2024-re elérte a német egy főre jutó GDP 68 százalékát.
„A lengyelországi gazdasági sikerek nyomán 1990-ben Grigorij Javlinszkij, Mihail Gorbacsov elnök gazdasági tanácsadója arra kért, hogy adjak hasonló tanácsokat a Szovjetuniónak is, és különösen segítsek pénzügyi segélyt mozgósítani a Szovjetunió gazdasági stabilizációjához és átalakításához”
E munka egyik eredménye egy projekt volt, amelyet 1991-ben a Harvard Kennedy School-ban Graham Allison, Stanley Fisher és Robert Blackwill professzorokkal közösen valósítottunk meg. Együtt javasoltunk egy „Grand Bargain”-t (Nagy Alkut) az Egyesült Államoknak, a G7-országoknak és a Szovjetuniónak, amelyben Gorbacsov gazdasági és politikai reformjainak átfogó amerikai és G7-es pénzügyi támogatása mellett érveltünk. A jelentés 1991. október 1-jén jelent meg Window of Opportunity: The Grand Bargain for Democracy in the Soviet Union (A lehetőség ablaka: Nagy alku a Szovjetunió demokráciájáért) címmel.
„Oroszország esetében azonban a Fehér Ház <hidegháborús héjái> minden hasonló kérést mereven elutasítottak. 1991 júliusában Mihail Gorbacsovnak üres kézzel kellett távoznia a londoni G7-csúcsról”
Visszatérése után az 1991. augusztusi puccskísérlet során elrabolták. Ekkor Borisz Jelcin, az Oroszországi Föderáció elnöke vette át a válság sújtotta Szovjetunió tényleges irányítását. Decemberben a Szovjetunió – Oroszország és más szovjet köztársaságok döntéseinek súlya alatt – felbomlott, és 15 új független állam jött létre.
1991 szeptemberében megkeresett Jegor Gajdar, Jelcin gazdasági tanácsadója, aki 1991 decemberétől az új független Oroszországi Föderáció ügyvezető miniszterelnöke lett. Arra kért, menjek Moszkvába, és vitassuk meg a gazdasági válságot és az orosz gazdaság stabilizálásának lehetőségeit. Ekkor Oroszország a hiperinfláció szélén állt, fenyegette a Nyugat felé fennálló fizetésképtelenség, a többi tagköztársasággal és a korábbi kelet-európai szocialista országokkal folytatott nemzetközi kereskedelem összeomlása, valamint súlyos élelmiszerhiány az orosz városokban.
Az Egyesült Államok nem támogatta a pénzügyi csomagot
Javasoltam Oroszországnak, hogy ismételten terjesszen elő igényt egy széles körű nyugati gazdasági mentőcsomagra. Ez hasonlóan a lengyel zlotyi esetében alkalmazott modellhez magában foglalta volna az adósságszolgálat azonnali felfüggesztését, a hosszú távú adósságelengedést, valamint a rubel védelmére szolgáló valutastabilizációs alapot. Szorgalmaztam továbbá a jelentős dollár- és európai valutatámogatások folyósítását a kritikus élelmiszer- és gyógyszerimport, valamint az alapvető áruforgalom biztosítására. Emellett javasoltam az IMF, a Világbank és más nemzetközi intézmények azonnali pénzügyi szerepvállalását az orosz szociális ellátórendszer, különösen az egészségügy és az oktatás védelme érdekében.
„Gajdar 1991 novemberében találkozott a G7-országok küldötteivel (a pénzügyminiszter-helyettesekkel), és az adósságszolgálat felfüggesztését kérte. Kérését elutasították. Sőt, közölték vele, ha Oroszország nem fizet ki minden egyes esedékes dollárt, a már úton lévő, élelmiszersegélyt szállító hajókat azonnal visszafordítják a kikötőkbe. Közvetlenül a tárgyalás után találkoztam a halálsápadt Gajdarral”
1992 decemberében találkoztam Jelcinnel a Kremlben, hogy tájékoztassam az orosz pénzügyi válságról, és kifejezzem töretlen reményemet a sürgős nyugati segély iránt, különösen mivel Oroszország a Szovjetunió vége után független, demokratikus nemzetté vált. Arra kért, hogy szakértőként segítsem gazdasági csapatát, és mindenekelőtt próbáljam meg mozgósítani a szükséges nagymértékű pénzügyi támogatást. Elfogadtam a kihívást, és fizetés nélküli tanácsadói posztot vállaltam.
Moszkvából visszatérve Washingtonba utaztam, hogy megerősítsem az adósságmoratóriumra, a valutastabilizációs alapra és a sürgős segélyre vonatkozó követelésemet. Richard Erbbel, az IMF vezérigazgató-helyettesével folytatott találkozóm során megtudtam, hogy
„az Egyesült Államok nem akarja támogatni az ilyen típusú pénzügyi csomagot”
Ismét érveltem a gazdasági és pénzügyi szempontok mellett, és eltökéltem, hogy megváltoztatom az amerikai politikai álláspontot. Más tanácsadói tapasztalataimból tudtam, hogy több hónapig is eltarthat, mire Washingtont eltérítik politikai irányvonalától.
Egy újabb nagylelkű gesztus
1991 és 1994 között fáradhatatlanul, de sikertelenül küzdöttem a válság sújtotta orosz gazdaság és a volt Szovjetunió másik 14 új független államának átfogó nyugati támogatásáért. Számtalan beszédben, ülésen, konferencián, véleménycikkben és tudományos írásban hangoztattam ezeket a felhívásokat. Egyike voltam azon kevés hangnak az Egyesült Államokban, amely ilyen támogatást követelt. A gazdaságtörténetből – mindenekelőtt John Maynard Keynes fontos írásaiból (különösen A béke gazdasági következményei, 1919) – és saját latin-amerikai és kelet-európai szakértői tapasztalataimból megtanultam, hogy
„Oroszország külső pénzügyi támogatása döntő lehet a sürgősen szükséges orosz stabilizációs törekvések sikere vagy kudarca szempontjából”
Érdemes itt hosszan idézni a Washington Postban 1991 novemberében megjelent cikkemből, hogy bemutassam akkori érvelésem lényegét: „Ebben az évszázadban ez a harmadik alkalom, hogy a Nyugatnak a legyőzöttekkel kell foglalkoznia. Amikor a Német Birodalom és a Habsburg Birodalom az első világháború után összeomlott, pénzügyi káosz és társadalmi megrázkódtatások követték. Keynes 1919-ben megjósolta, hogy ez a teljes összeomlás Németországban és Ausztriában, párosulva a győztesek jövőképének hiányával, dühödt visszacsapáshoz vezet majd a közép-európai katonai diktatúra irányába. Még egy olyan briliáns pénzügyminiszter, mint Joseph Schumpeter sem tudta megállítani Ausztriában a hiperinfláció és a hipernacionalizmus áramlatát, az Egyesült Államok pedig Warren G. Harding és Henry Cabot Lodge szenátor „vezetése” alatt az 1920-as évek izolacionizmusába süllyedt.
A második világháború után a győztesek okosabbak voltak. Harry Truman az Egyesült Államok részéről Németország és Japán, valamint Nyugat-Európa többi részének pénzügyi támogatását követelte. A Marshall-terv összegei, amelyek a kedvezményezett országok GDP-jének néhány százalékát tették ki, nem voltak elegendőek Európa tényleges újjáépítéséhez. Azonban politikai mentőövet jelentettek a háború utáni Európa demokratikus kapitalizmusának látnoki építői számára.
A hidegháború és a kommunizmus összeomlása oda vezetett, hogy Oroszország ma ugyanolyan meggyötört, rémült és instabil, mint Németország az első és a második világháború után. Oroszországon belül a nyugati segélynek ugyanolyan felrázó pszichológiai és politikai hatása lenne, mint amilyet a Marshall-terv gyakorolt Nyugat-Európára. Az orosz pszichét 1000 év brutális inváziói gyötörték, Dzsingisz kántól Napóleonon át Hitlerig.
Churchill úgy ítélte meg, hogy a Marshall-terv a „a történelem legnemesebb tette” volt, és véleményét európaiak milliói osztották, akik számára a segély az első reménysugár volt az összeomlott világban. Az összeomlott Szovjetunióban figyelemre méltó lehetőségünk van arra, hogy a népek közötti megbékélés gesztusával felébresszük az orosz nép reményeit. A Nyugat most egy újabb tisztességes tettel inspirálhatja az orosz népet.”
1992 – Választási év
Ez a tanács süket fülekre talált, de ez nem tartott vissza attól, hogy továbbra is kiálljak az ügy mellett. 1992 elején meghívtak a PBS The McNeil-Lehrer Report című hírműsorába. Lawrence Eagleburger ügyvezető külügyminiszterrel együtt szerepeltem az adásban. A műsor után megkért, hogy utazzak vele a PBS arlingtoni stúdiójából vissza Washingtonba. „Jeffrey, kérem, hadd magyarázzam meg, a jelentős segélyre vonatkozó követelése süket fülekre talál. Még ha egyet is értek az érveivel – és a lengyel pénzügyminiszter [Leszek Balcerowicz] éppen a múlt héten ugyanezeket az érveket adta elő nekem –, nem fog megtörténni. Tudni akarja, miért? Tudja egyáltalán, melyik évben vagyunk?” „1992-ben” – válaszoltam. „Tudja, mit jelent ez?” „Választási év?” – kérdeztem vissza. „Igen, ez egy választási év. Nem fog megtörténni.”
„Az oroszországi gazdasági válság 1992-ben gyorsan súlyosbodott. Gajdar 1992 elején liberalizálta az árakat, nem valamiféle feltételezett csodaszerként, hanem azért, mert a szovjet korszak hivatalos rögzített árai irrelevánssá váltak a feketepiacok nyomása, az elfojtott infláció, a szovjet tervezési mechanizmus teljes összeomlása és a masszív korrupció miatt. Oroszországnak sürgősen olyan stabilizációs tervre lett volna szüksége, mint amilyet Lengyelország végrehajtott”
De egy ilyen terv pénzügyileg (a külső támogatás hiánya miatt) és politikailag (mert a külső támogatás hiánya azt is jelentette, hogy nem volt belső konszenzus a teendőkről) elérhetetlen volt. A válságot súlyosbította az új független posztszovjet államok közötti, valamint a volt Szovjetunió és korábbi csatlós államai közötti kereskedelem összeomlása, mivel utóbbiak már nyugati segélyt kaptak, és kereskedelmüket Nyugat-Európa, nem pedig a volt Szovjetunió felé irányították.
1992 folyamán továbbra is sikertelenül próbálkoztam a jelentős nyugati források mozgósításával. Reményeimet az újonnan megválasztott elnökbe, Bill Clintonba vetettem. Ezek a remények is gyorsan elszálltak. Az amerkikai elnök legfontosabb Oroszország-szakértője, Michael Mandelbaum, a Johns Hopkins professzora 1992 novemberében négyszemközt közölte velem, hogy
„az új Clinton-csapat elutasította az Oroszországnak nyújtandó nagyszabású segély koncepcióját”
Találkoztam Clinton új Oroszország-tanácsadójával, Strobe Talbotttal is, de megállapítottam, hogy alig van tudatában a sürgető gazdasági realitásoknak. Arra kért, küldjek neki néhány anyagot a hiperinflációról, amit meg is tettem.
Csak ez az egy esély
1992 végén, miután egy éven át próbáltam segíteni Oroszországnak, közöltem Gajdarral, hogy lemondok, mivel ajánlásaimat sem az amerikai, sem az európai fővárosokban nem vették figyelembe. Karácsony környékén azonban hívást kaptam Oroszország új pénzügyminiszterétől, Borisz Fjodorovtól. Arra kért, találkozzunk Washingtonban 1993 első napjaiban. A Világbankban találkoztunk. Fjodorov, egy úriember és kiváló szakértő, aki tragikus módon néhány évvel később fiatalon elhunyt, esedezett, hogy 1993 folyamán tanácsadóként álljak mellette. Beleegyeztem, és még egy évig próbáltam segíteni Oroszországnak egy stabilizációs terv végrehajtásában. Majd 1993 decemberében lemondtam, és lemondásomat 1994 első napjaiban nyilvánosan is bejelentettem.
„A Clinton-kormány első évében Washingtonban ismét süket fülekre találtam, és egyre borúlátóbbá váltam. Nyilvános beszédeimben és írásaimban újra és újra a történelem figyelmeztetéseire hivatkoztam, mint például a New Republic 1994 januári cikkében, röviddel tanácsadói szerepemről való lemondásom után”
„Clintonnak mindenekelőtt nem szabadna azzal áltatnia magát, hogy Oroszországban semmi túlságosan rossz nem történhet. Sok nyugati politikus magabiztosan jósolta, ha a reformerek most távoznak, egy év múlva visszatérnek, miután a kommunisták ismét bebizonyították a kormányzásra való képtelenségüket. Ez megtörténhet, de valószínűleg nem fog. A történelem valószínűleg csak ezt az egy esélyt adta a Clinton-kormánynak, hogy elrántsa Oroszországot a szakadék széléről, és ez a történelem ijesztően egyszerű mintát mutat. A mérsékelt girondisták nem követték Robespierre-t vissza a hatalomba. A burjánzó infláció, a társadalmi nyugtalanság és a süllyedő életszínvonal közepette a forradalmi Franciaország inkább Napóleont választotta. A forradalmi Oroszországban Alekszandr Kerenszkij nem tért vissza a hatalomba, miután Lenin politikája és a polgárháború hiperinflációhoz vezetett. Az 1920-as évek elején zavargások egyengették az utat Sztálin hatalomra jutása előtt. Németországban sem kapott új esélyt a Brüning-kormány, amikor Hitler 1933-ban hatalomra került.”
„Tisztázni kell, hogy tanácsadói szerepem Oroszországban a makrogazdasági stabilizációra és a nemzetközi finanszírozásra korlátozódott. Sem az 1993/94-ben formálódó orosz privatizációs programban nem vettem részt, sem azokban a különböző intézkedésekben és programokban – mint például az 1996-os hírhedt <részvényeket hitelért> program -, amelyekből az új orosz oligarchák felemelkedtek. Ellenkezőleg, elleneztem az Oroszország által tett különböző intézkedéseket, mert igazságtalannak és korruptnak tartottam őket”
Ezt nyilvánosan és privátban is kifejezésre juttattam a Clinton-tisztviselők felé, de ebben a pontban sem hallgattak rám. Harvard-i kollégáim részt vettek a privatizációs munkában, de igyekeztek engem távol tartani tőle. Közülük kettőt később az amerikai kormány bennfentes kereskedés miatt vád alá helyezett olyan oroszországi tevékenységek kapcsán, amelyekről abszolut nem volt tudomásom, és amelyekben semmilyen módon nem vettem részt. Az egyetlen szerepem ebben az ügyben az volt, hogy elbocsátottam őket a Harvard Institute for International Development-től (HIID), mivel megsértették a HIID belső szabályait az összeférhetetlenség ellen azokban az országokban, ahol az intézet tanácsot adott.
Putyin baráti kapcsolatokra törekedett
Annak elmaradása, hogy a Nyugat időben és nagy mértékben pénzügyileg támogassa Oroszországot és a volt Szovjetunió többi új független államát, egyértelműen súlyosbította azt a mély gazdasági és pénzügyi válságot, amellyel ezek az országok az 1990-es évek elején szembesültek. Az infláció több évig nagyon magas maradt. A kereskedelmet és ezzel a gazdasági fellendülést súlyosan hátráltatta. Az állami vagyon magánkézbe adásának politikája során virágzott a korrupció.
Mindezek a megrázkódtatások jelentősen gyengítették a közbizalmat a régió új kormányaiban és a Nyugatban. A társadalmi bizalom ezen összeomlása Keynes 1919-es mondására emlékeztetett, amelyet a katasztrofális versailles-i békeszerződés és az azt követő hiperinfláció után tett:
„Nincs kifinomultabb, nincs biztosabb eszköz a társadalom meglévő alapjainak felforgatására, mint a valuta leértékelése. A folyamat a gazdasági törvényszerűség összes rejtett erejét a pusztítás oldalára állítja, és ezt olyan módon teszi, amit millióból egyetlen ember sem képes diagnosztizálni”
Az 1990-es évek viharos évtizede alatt Oroszországban hanyatlásnak indultak a szociális szolgáltatások. A nagymértékben megnövekedett társadalmi nyomással együtt ez az alkoholhoz köthető halálesetek számának drasztikus növekedéséhez vezetett. Amíg Lengyelországban a gazdasági reformokat a várható élettartam és a közegészségügy javulása kísérte, a válság sújtotta Oroszországban éppen az ellenkezője történt.
„Minden gazdasági kudarc és Oroszország 1998-as fizetésképtelensége ellenére nem a súlyos gazdasági válság és a nyugati támogatás hiánya jelentette a végső töréspontot az amerikai-orosz kapcsolatokban. Amikor Vlagyimir Putyin 1999-ben miniszterelnök, majd 2000-ben elnök lett, baráti és kölcsönösen támogató nemzetközi kapcsolatokra törekedett Oroszország és a Nyugat között”
Sok európai állam- és kormányfő, például Romano Prodi olasz miniszterelnök, hosszan nyilatkozott Putyin jóindulatáról és pozitív szándékairól az Oroszország és az EU közötti erős kapcsolatok tekintetében elnökségének első éveiben.
A NATO-bővítés volt az Egyesült Államok legvégzetesebb hibája
Az orosz-nyugati kapcsolatok a 2000-es években inkább katonai, mintsem gazdasági téren romlottak meg. Ahogy a pénzügyek terén, a Nyugat az 1990-es években katonailag is domináns volt, és kétségtelenül rendelkezett az eszközökkel ahhoz, hogy erős és pozitív kapcsolatokat ápoljon Oroszországgal.
„Az Egyesült Államokat nem a stabil kapcsolatok, hanem Oroszország NATO-nak való alárendelése vezérelte”
Németország újraegyesítésekor mind az Egyesült Államok, mind Németország többször megígérte Gorbacsovnak, majd később Jelcinnek, hogy a Nyugat nem fogja kihasználni a német újraegyesítést és a Varsói Szerződés végét a NATO keleti bővítésével. Gorbacsov és Jelcin is megerősítette ennek az amerikai ígéretnek a fontosságát. Mégis, alig néhány évvel később Clinton megszegte a nyugati kötelezettségvállalást, és megkezdte a NATO bővítését. Vezető amerikai diplomaták, mindenekelőtt a nagy államférfi és tudós George Kennan, már akkor figyelmeztettek, hogy a NATO bővítése katasztrófához fog vezetni:
„A véleményem nyersen fogalmazva az, hogy a NATO bővítése az amerikai politika legvégzetesebb hibája lenne a teljes hidegháború utáni korszakban”
Ez beigazolódott. Itt nincs hely arra, hogy felsoroljuk az összes külpolitikai katasztrófát, amely az Egyesült Államok Oroszországgal szembeni arroganciájából fakadt, de elegendő megemlíteni a legfontosabb események rövid és nem teljes kronológiáját. Így 1999-ben a NATO 78 napon át bombázta Belgrádot azzal a céllal, hogy szétverje Szerbiát és létrehozzon egy független Koszovót, ahol ma egy fontos NATO-támaszpont található. 2002-ben az Egyesült Államok egyoldalúan kilépett az antiballisztikus rakéták korlátozásáról szóló szerződésből, amit Oroszország hevesen ellenzett. 2003-ban az Egyesült Államok és NATO-szövetségesei az ENSZ Biztonsági Tanácsát megkerülve, hamis ürüggyel indítottak háborút Irak ellen. A NATO 2004-ben folytatta a bővítést, ezúttal a balti államokkal, a fekete-tengeri országokkal (Bulgária és Románia) és a balkáni országokkal. Oroszország sürgető és határozott kifogásai ellenére a Nyugat 2008-ban elkötelezte magát amellett, hogy a NATO-t kiterjeszti Grúziára és Ukrajnára.
A neokonzervativizmus kezdeteinek szemtanúja
Az Egyesült Államok 2011-ben megbízta a CIA-t Bassár el-Aszad szíriai elnök, Oroszország szövetségesének megdöntésével. 2011-ben a NATO bombázta Líbiát Moammer Kadhafi megbuktatása érdekében. 2014-ben Washington ukrán nacionalista erőkkel szövetkezett Viktor Janukovics ukrán elnök megbuktatására. 2015-ben Aegis rakétavédelmi rendszerek telepítését kezdte meg Kelet-Európában (Romániában), csekély távolságra Oroszországtól. A 2016-tól 2020-ig tartó időszakban Washington támogatta Ukrajnát a Minszk II. megállapodás aláásásában. Annak ellenére, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa azt egyhangúlag jóváhagyta. Az új Biden-kormány 2021-ben megtagadta a tárgyalást Oroszországgal a NATO ukrajnai bővítésének kérdéséről. Végül 2022 áprilisában az Washington arra szólította fel Ukrajnát, hogy lépjen ki az Oroszországgal folytatott béketárgyalásokból.
„Visszatekintve az 1991 és 1993 közötti eseményekre és az azt követő történésekre, egyértelművé válik, az Egyesült Államok eltökélt volt abban, hogy elutasítsa Moszkva törekvéseit az Oroszország és a Nyugat közötti békés és kölcsönös tiszteleten alapuló integrációra”
A Szovjetunió vége és Jelcin elnökségének kezdete adott alkalmat a neokonzervatívok (neokonok) hatalomra kerülésére az Egyesült Államokban. A neokonzervatívoknak sem akkor, sem most nem állt szándékukban kölcsönös tiszteleten alapuló kapcsolatot kiépíteni. Unipoláris világ kialakítására törekedtek és törekszenek ma is a hegemonisztikus Amerika vezetésével, amelyben Oroszország és más nemzetek alárendelt szerepet játszanak.
Ebben az Egyesült Államok által vezetett világrendben – ahogy azt a neokonzervatívok elképzelték – egyedül Washington döntene a dolláralapú bankrendszer használatáról, az amerikai katonai támaszpontok tengerentúli elhelyezéséről, a NATO-tagság mértékéről és az amerikai rakétarendszerek telepítéséről anélkül, hogy más országoknak, köztük természetesen Oroszországnak, vétójoga vagy beleszólása lenne.
„Ez az arrogáns külpolitika több háborúhoz és az Egyesült Államok által vezetett blokk, valamint a világ többi része közötti kapcsolatok növekvő megromlásához vezetett”
Oroszország tanácsadójaként két éven át, 1991 végétől 1993 végéig első kézből tapasztaltam meg a neokon politika kezdeteit, és még sok évbe telt, mire az amerikai külpolitika az 1990-es évek elején kezdődött új és veszélyes fordulatának teljes mértékét felismertük.
(A cikk németül itt jelent meg)
Jeffrey Sachs 1954-ben született Detroitban, neves fejlesztési közgazdász, a Columbia Egyetem Fenntartható Fejlődési Központjának vezetője. Szélesebb körben az ENSZ Millenniumi Projektjének igazgatójaként vált ismertté. Számos kormányt segített tanácsaival, többek között Latin-Amerikában, a posztkommunista Lengyelországban és Oroszországban. Sachs az ENSZ Fenntartható Fejlődési Megoldások Hálózatának elnöke, a Vatikáni Pápai Társadalomtudományi Akadémia tagja.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater
csakafidesz says:
Szerencsére Oroszország is túlságosan nagy és hatalmas tartalékokkal rendelkezik akárcsak a sokszor eltemetett, de mégis sikeres Egyesült Államok. Az erős ellenszélben is szépen fejlődött elsősorban Putyin keménykezű politikájának köszönhetően.
Mit hoz a jövő? Már száz évvel korábban megirta Oswald Spengler híres művét, az “Untergang des Abenlandes” cimmel és lám a Nyugat sem dőlt még össze. De ha így haladnak tovább a saját oroszellenességük fogja sírba dönteni az elvakult országokat akik még egy öngyújtóba való gázt sem hajlandóak vásárolni az oroszoktól. (Néhány évvel ezelőtt visszautasította az agyilag kevésbé fejlett nyugat az orosz aranytömbök átvételét, mert cirill betűkkel volt rajtuk, hogy minősített aranyból vannak. Az arabok pedig röhögve átvették és csinálják az ékszereket, stb. orosz aranyból, mert akárhol is bányászták ki az arany az arany marad.)