Egy évvel ezelőtt elnökválasztást tartottak a Belarusz Köztársaságban. Bár a választásokat követő éjszaka után sokan „Európa utolsó diktátorának” gyors bukását látták közeledni, végül a külföldről támogatott ellenzéki mozgalom kudarca lett az, ami nagyon hamar eldőlt.
Kosztur András írása a #moszkvater.com számára
A tavalyi elnökválasztás előtt a belarusz ellenzék nem különösebben titkolta, hogy nem annyira a választási eredményekben, mint inkább a választási folyamat által generált tiltakozó akciókban bízik. Az olyan jelszavaik, mint például a „3 százalék Szása” gúnynév, ami Aljakszandr Lukasenka elnök állítólagosan alacsony támogatottságára utalt (egy ellenzéki közösségi csatornán közzétett szavazás eredményei alapján),
„azt a tudatot próbálták megerősíteni az ellenzék híveiben, hogy az augusztusi szavazás eredményeitől függetlenül ők jelentik a többséget”
Bár a belarusz hatóságok hamar kivették a játékból a veszélyesebbnek tűnő jelölteket – így például Szjarhej Cihanovszkijt, aki egy orosz lapnak adott interjúban fenyegetőzött polgárháborúval, vagy Viktar Babarikát, az orosz gázóriás tulajdonában lévő Belgazprombank egykori elnökét –, a választások éjszakáján, 2020. augusztus 9-ről 10-re virradóra azonban úgy tűnhetett, hiába. A vezetői jelentős részétől megfosztott, a bebörtönzött Cihanovszkij addig csupán háziasszonyi teendőket ellátó felesége körül koncentrálódó ellenzék ugyanis jelentős tömeget tudott utcára szólítani, ráadásul nemcsak Minszkben, de vidéki városokban is, a rendvédelmi szervek erőszakos fellépését pedig sokan a rendszer agóniájának tüneteként könyvelték el.
„Azonban már ekkor világossá vált, hogy az ellenzék előnye egyben a hátránya is, középtávú kudarca pedig borítékolható”
Az erősen decentralizált, rendkívül mobilis, a legújabb technológiákat előszeretettel alkalmazó, a nyugati közvélemény szinte teljes körű támogatását élvező ellenzékiek ugyanis macska-egér játékba kezdtek Minszk utcáin és terein a rendőrökkel, és nem tudtak olyan, a kijevi Függetlenség teréhez (majdan Nezalezsnosztyi) vagy a kairói Felszabadulás teréhez (Majdan al-Tahrír) hasonló centrális és szimbolikus teret a birtokukba venni, ahol aztán felállíthatták volna központi stábjukat. Ennek következtében a rendőrökkel konfrontálódni kész néhányezer fős keménymag hamar kiszűrhető volt, ezzel párhuzamosan pedig megtörtént a még szabadon lévő vezetők bebörtönzése vagy emigrációba szorítása is.
„A tüntetések azonban így is hetekig szinte töretlenül folytatódtak majd minden vasárnap, még az őszbe nyúlóan is, időközben azonban az ellenzéki vezetők tanácstalansága is nyilvánvalóvá vált”
Az emigrációba kényszerült rendszerellenesek táborában ráadásul hamar megjelentek az első törésvonalak is. Míg az ex-elnökjelöltből önjelölt elnökké váló Szvjatlana Cihanovszkaja Vilniusban a litván kormányzat vendégszeretetét és támogatását élvezte, a Lukasenka-rendszer magasrangú diplomatájából ellenzékivé váló Pavel Latuska Varsóra támaszkodott. Októberben a később híressé/hírhedtté váló Raman Prataszevics is otthagyta a tiltakozó akciók szervezésében elsődleges szerepet játszó Telegram-csatorna, a NEXTA szerkesztőségét, miután megromlott a kapcsolata a csatornát alapító Szcjapan Pucilával. Egyáltalán nem volt világos, hogy milyen tervei vannak az ellenzéknek az országgal azután, hogy átvennék a hatalmat. Az ellenben egyértelmű volt, hogy a hagyományosan oroszbarát ország új vezetői élesen oroszellenes államok segítségére támaszkodnak, széleskörű, külföldi tőkebevonással lezajló privatizációt terveznek, és olyan szankciók kivetését kérik saját országuk ellen a nyugati államoktól és az EU-tól, amelyek összeroppantanák annak gazdaságát.
„Ha kérdéses is volt, hogy egy ilyen, a jelenlegi belarusz modell felszámolására irányuló program mennyire lehet vonzó az állami vállalatoknál és a szociális szférában dolgozó belaruszok milliói számára, nagyon hamar kiderült. A várva várt általános sztrájk elmaradt, a nagyüzemek tízezernyi dolgozója közül általában csak néhány százan csatlakoztak a tiltakozó akciókhoz”
A tüntetések lángja is egyre halványabbá vált, majd szinte teljesen kialudt. A remény pedig, hogy majd tavasszal, jobb időjárási körülmények között újrakezdődnek, hiú ábrándnak bizonyult. A belarusz nacionalisták hagyományos ünnepének számító, a Belarusz Népköztársaság alapítására emlékező Szabadság Napjára tervezett tüntetések látványos jelentéktelensége után még Cihanovszkaja is kénytelen volt elismerni az utca elvesztését.
Ezzel párhuzamosan a rezsim is ellentámadásba ment át. Gyakorlatilag betiltották a tiltakozók jelképének számító bcsb-zászlót, azaz a fehér-piros-fehér lobogót, lekapcsolták a TUT.by ellenzéki portált, és szétzilálták egy másik ellenzéki sajtótermék, a Nasa Nyiva szerkesztőségét is, és még egy új nemzeti ünnepet is bevezettek, a nép egységének napját. Ezt szeptember 17-én fogják megünnepelni, azon a napon, amikor 1939-ben a szovjet csapatok, átlépve Lengyelország határát elcsatolták a nyugat-belarusz területeket. Ez nem csupán a szovjet múlttal szemben a nacionalista mozgalmak felé forduló ellenzéki emlékezetpolitikának, de Lengyelországnak is fricska, hiszen Varsó a Szovjetuniót ugyanolyan agresszornak tekinti, mint Németországot. Emellett azzal is „kedveskedik” Lukasenka az ellene fellépő nyugati szomszédainak, hogy a továbbiakban az ország határőrsége nem tartóztatja fel az EU felé irányuló migránsokat (sőt, inkább segíti őket), ezzel máris komoly válságot okozva Litvániában.
„Az ellenzék felett aratott győzelem záróköve azonban az említett Raman Prataszevics elfogása volt”
Prataszevicset a Ryanair Athénból Vilniusba tartó járatáról leszállva fogták el, a gép egy hamisnak bizonyuló bombafenyegetés miatt szállt le Minszkben. Bár a Nyugat Prataszevics szabadon engedését követelve az incidens miatt újabb szankciókat vezetett be Belarusz ellen, az eset nem várt fordulatot vett. Miközben az Európai Parlament elnöke, David Sassoli azt javasolta, hogy Prataszevics képét helyezzék el minden európai repülőtéren (amelyekre egyébként a Belaruszra kivetett légtér korlátozások miatt egyébként elég kevés belarusz polgár teheti be a lábát), és még magyar ellenzéki értelmiségi körökben is felmerült, hogy utcát kellene elnevezni az ellenzéki újságíróról,
„Prataszevics mondhatni megbarátkozott a helyzetével, és készséges együttműködésbe kezdett a belarusz Állambiztonsági Bizottsággal, azaz a KGB-vel”
Interjút adott előbb a kormánypárti ONT televíziónak, majd részt vett egy nemzetközi újságírók bevonásával lezajlott sajtókonferencián is. Innen több nyugati újságíró tüntetőleg távozott Prataszevics felbukkanásakor, ami bizonyára kényelmesebb megoldás volt, mint megpróbálni megállapítani a fogságban lévő újságíró valódi állapotát, vagy végighallgatni, amint az ellenzéki ikon jókedélyűen ecseteli, hogy milyen „mocskos odaát”, azaz az ellenzéki oldalon, és hogyan manipulálja a Prataszevics által „szent ártatlanságnak” nevezett Cihanovszkaját a környezete.
Az biztos, hogy az azóta házi őrizetbe került Prataszevics története nem hat lelkesítően a Belaruszban maradt ellenzékiekre, és nem járul hozzá a tiltakozási kedv növekedéséhez. Hiszen miért is kockáztatná bárki a testi épségét, szabadságát vagy akár „csak” az állását olyan vezetők felszólítására, akik aztán gyakorlatilag átállnak a rendszer oldalára – tegyék azt akár kényszerből, akár azért, mert amit állítanak, igaz, és valóban „mocskos odaát”, az ellenzéki köröket pedig titkosszolgálati játszmák, és anyagi érdekütközések mérgezik belülről.
„Mégsem mondhatjuk, hogy a Belarusz körüli helyzet elcsendesedett volna, és nem csak a litván–belarusz határon kialakult migrációs válság miatt”
Az olimpián Kriszcina Cimanovszkaja futónő rendezett végül külföldi menedékkérelemmel végződő botrányt, amelynek kiváltó oka az volt, hogy állítólag olyan számban akarták nevezni, amelyre nem specializálódott. Nem sokkal később pedig egy belarusz aktivistát, Vitalj Sisovot találták holtan Kijevben, felakasztva egy parkban. Bár a helyi rendőrség még nem zárta ki az öngyilkosságot, a gyanítható gyilkosság kinyomozása az ellenzék és nyugati támogatóik egy részének mindössze néhány percbe telt, egyértelműnek véve, hogy Minszk áll az eset mögött. A legújabb információk alapján azonban az ukrán nacionalisták belső, zavaros ügyeibe folyhatott bele Sisov, és ennek lehet köze halálához is. Így könnyen lehet, hogy az egyből Lukasenkát vádoló hangok – köztük Sassoli, aki most sem bírta ki hozzászólás nélkül – ismét lyukra futottak.
„Egy évvel az elnökválasztás után azonban még a jelenlegi Belarusz körüli hangzavar mellett is levonható a belarusz válság néhány tanulsága. Az első talán az, hogy hiba volt lebecsülni mind Lukasenka politikusi képességeit, mind rendszerének társadalmi támogatottságát”
Ennek a hibának a súlyos árát pedig az emigráns vezetők és nyugati pártfogóik helyett az otthon maradt, gyakran börtönbe kerülő ellenzékiek fizetik meg. Arról nem is beszélve, hogy a rendszer az ellene indított támadás hatására az elmúlt egy évben csak szigorúbb lett, az ellenzéki tevékenység lehetőségei pedig jelentősen csökkentek. Tanulságként említhetjük még meg az olyan nyugati módszerek, mint a szankciók, vagy a „színes forradalmak” alkonyát, amelyek, úgy tűnik, megszűntek hatékony érdekérvényesítő eszközökként funkcionálni a nyugati hatalmak és hálózatok kezében.
„De Lukasenka rendszere számára is tanulságos lehet az elmúlt egy év, hiszen kiderült, hogy az országban rendkívül kiterjedt, széles társadalmi bázissal bíró rendszerellenes hálózat működik, amely képes arra, hogy súlyos zavarokat okozzon”
S bár a rezsim fellépése ezt a hálózatot jelenleg, úgy tűnik, szétzúzta, a jövőben pusztán szigorral, és az 1990-es évek vagy éppen a Majdan utáni Ukrajna káoszára való hivatkozásokkal nem biztos, hogy el lehet fojtani az elégedetlenséget. A belarusz államépítési modell Lukasenka utáni túlélésének biztosításához így a jelenlegi minszki vezetésnek is tanulnia kell a történtekből.
(A szerző a XXI. Század Intézet vezető kutatója)