A Kolléga úr tudja jól, hogy a címben vagy elmond az ember mindent, amiért érdemes elolvasni a művet, vagy nem. Az utóbbi esetben azonban olyan könyvet kell írni, amely alatt beszakad az asztal! Azt hiszem, hogy jelen esetben is erről van szó. Egy kis figyelemfelkeltő többértelműségről. Íme Jevgenyij Vodolazkin, az „orosz Umberto Eco” legújabb bestseller regénye!

Peterdi Nagy László írása a #moszkvater.com számára

Opravdanyije Osztrova: A Sziget megjavulása. Vagy: megjavítása, megigazítása, esetleg megtérítése, talán megreformálása. Mindez, természetesen, „kívülről” és „felülről”. Így is fordítottam először. Olvasás közben lassanként megértettem azonban, hogy ha bármelyikét választom is ezeknek a szinonimáknak, nem leszek elég pontos. Mivel, a nálam sokkal okosabb kolléga úr maga sem tudja még egészen bizonyosan, hogy ez a javulás valójában egy cselekvő, vagy egy szenvedő igével lesz-e, lehet-e majd kifejezhető. Az olvasóra bízza a döntést, és talán még a cselekvést, a végrehajtást is. Magyarok vagyunk, így a főcímhez én bizony a cselekvő igemódot választottam. Jogunk van hozzá, mert az opravdanyije szó jelentheti azt is, amire a Szent Iván éji álom legfontosabb szereplője, Puck ügyintéző tündér úr így hív fel bennünket az előadás végén: „Fel, tapsra hát, ki jó barát, / S Robin megjavítja magát.” (Arany János fordítása.)

„Lehet persze, hogy csupán a szerzővel közös szakmánkat fényezgetem itt ezekkel a jelentéstani fejtegetésekkel”

Igen, lehet. Nem tagadom, hogy mióta az Oroszországi Kulturális Központ Andrássy úti intézetének közvetítésével, kézhez kaptam a nemrég ott járt Jevgenyij Germanovics Vodolazkinnak a moszkvai ACT Kiadó kivételes ízléssel és műgonddal kiadott könyvét, magam is kihúztam a derekamat. Vannak még tehát kiadók, amelyek nemzeti irodalomtörténetük középkori szakaszának kutatóitól ilyen színvonalon jelentetnek meg bestseller könyveket! És olvasók százezrei is vannak, akik háromszor is rangos sikerre viszik őket! Akkor hát, előbb-utóbb nálunk is lehet majd magyar könyvet látni az emberek kezében a metrón! Nem csak idegen nyelvűt, amellyel a nyelvvizsgájukra készülnek. De nem csak erről van szó. Lássuk hát a szerző-medvét!

„Vodolazkin önéletrajzi ihletésű regénye, a Briszben lehet segítségünkre ebben leginkább”

Itt tűnik fel Kijevben töltött gyermekkora, a leningrádi egyetemi évek, majd németországi pályakezdése, és már az új évezredben, visszatérése Kijevbe. Briszben nevű várost persze, hiába keresünk a térképen. Mint ahogyan, Sziget nevű országot sem. De azért, mégis ismerős nekünk valahogyan mindez. Nekem vannak egészen konkrét elképzeléseim is, de nem akarom elvenni a kutatók kedvét. Méltó feladat ez. Egyféle, új-realista, új- abszurd stílusbravúr következményeként, szabadon keveredik itt a Középkor a jelennel, a személyes az elvonttal, és a tragédia a groteszkkel. Minden ceremónia nélkül beszélgetnek itt egymással középkori hercegek és posztmodern államférfiak, próféták és krónikások.

„Ami szerzőnket illeti, ő A Sziget történetének a Legfelségesebb Uralkodó Pár által ellenőrzött, kiegészített, sőt kommentált változatát megíró és megszerkesztő szerzetes szerepét vállalta magára”

A próféta meg, tisztje szerint, egy jóféle világvégét jövendölt ennek az egész társaságnak. Hogy ezzel megvoltak, ahogyan az a középkorban szokás volt, hozzáfogtak egy kiadós háború előkészítéséhez. Nem, mintha valaki is megbízta volna őket ezzel. A Sziget északi és déli részének lakói ősidők óta barátságban éltek egymással. De amikor egyszer, véletlenül, a két országrészben két, egészen különböző uralkodóház addigi főtitkára lett az államelnök, akkor elűzték a közös, nagyvonalú és jószívű uralkodó párt, és egyszerre kitört a csihi-puhi.

„A tavalyi év eseményei megváltoztatták ezen könyv kiadásának határidejét is. Elérkezett a Végítélet, amit a régi idők prófétái megjósoltak. Nem örültünk neki, de kétségtelenül sok mindenre megtanított bennünket. Bölcsebbek lettünk, és a bölcsességben sok szomorúság rejtőzik, Eklézsiás próféta szerint is. /…/ Népünk keresztút előtt áll. Úgy érzem, hogy ennek a könyvnek ezért kellett éppen most világra jönni, a sötétségből” – írja a krónikás szerepét alakító szerző. Mi meg érthetünk ezen, amit csak akarunk. (10. oldal.)

„Ezúttal kimondom azonban, hogy én bizony az orosz-ukrán háborút értem rajta, annak minden ismert és ismeretlen, eljövendő következményével együtt”

A Mindenható szó nélkül nézte végig a szörnyű mészárlásnak körülbelül a felét. Akkor követeket küldött mind a két fél színeiben, azonban mind a két fél nekivadult vezérei üres kézzel küldték vissza őket. Ellövöldöztek hát, még néhány évig. Aztán bekövetkeztek a megjövendölt szörnyűségek. Járványokkal és erdőtüzekkel tarkított, óriási szárazság köszöntött be, sorra kitört minden egyes, eddig alvó vulkán, és a kankutyák magukat nősténynek kiadó kandúrokkal kergetőztek. Az emberek kezdetben drága oltásokat kaptak a vírusok ellen. De azok hamar kifogytak, mert a korrupt Udvar felhalmozta őket a főbb tisztségek viselői számára. Helyettük viszont, a nyugdíjas professzorokat küldték elfekvő karanténba, akik tiltakozásuk jeléül, sorra exitáltak.

„Így hát, én a cselekvő igemódot választottam a címhez, és most már ennél is maradok”

Egyébként is, amikor mindez bekövetkezett, a Sziget mind a két fele lakóinak noszogatniuk is kellett egy kicsit a hosszú háború alatt bizony megöregedett, már kevésbé jó szívű uralkodó párt, hogy menjenek fel a Hegyre, és könyörögjenek a Mindenhatónak a Végítéletet némi halasztása végett. Azok meg szabódtak bizony egy ideig a nagy megtiszteltetéstől, mindenféleképpen. De aztán feltipegtek egészen a kráterig, majd egy magát mitológiaivá nemesedő felhőgomollyá nőve, még feljebb és feljebb. És lassanként megszűntek a vulkánkitörések, az eső pedig, megeredt. És beindult lassanként a többi dolog is, és ment már, szinte magától. Lássuk azonban, hogy mit mond erről a szerző!

„Igen, a történelem folytatódik, egyelőre. De azt mondom, hogy ez volt az utolsó figyelmeztetés. Nálunk most a Béke és Barátság uralkodik. A Sziget minden egyes lakója kibékült egymással, abban bízva, hogy így majd hosszú életet fognak élni. Persze, Hazánk javára, amely aláírta végre a régóta várt békét a franciákkal. Úgy tudom, hogy ott is sokan örülnek ennek, bár hivatalosan nem hallottak még semmiféle háborúról”

No és mit mond a Kolléga úr magáról a történelemről? (A könyv hátlapján.)   „A történelem nem más, mint a Földön eddig élt emberek tapasztalatainak végösszege. Vagyis, maga az Élet.” Nem rossz! Végszónak is beillenék. Nem állom meg azonban, hogy ne tegyek hozzá mégis egy-két szót. Szerintem, Jevgenyij Vodolazkin minden eddigi regénye azt bizonyítja, hogy tudósi búvárkodásainak alkotó egybevetése a személyes tapasztalataival meg nem más, mint maga az Irodalom. Nincsen egyedül ezzel az oroszok írók között. Kezdő íróként Gogol történelmet, Turgenyev meg filozófiát adott elő a moszkvai egyetemen. A nálunk főként Az orosz szépség című regénye alapján ismert Viktor Jerofejev aspiráns társam volt a Világirodalmi Intézetben, és ma is egy rangos irodalomkritikai műsora van a Televízióban.

„Az igazságnak tartozom azonban azzal a beismeréssel is, hogy az orosz próza és gondolkodás új, posztmodern korszakát mégsem ő, hanem nagy névrokona, Venegyikt Jerofejev, <Venyicska> nyitotta meg a Moszkva – Petuski című kisregényével, amelynek Pécsen megjelent „magyar szamizdat” kiadását kézről kézre adogatjuk az óta is. Lehet, hogy így járunk majd Vodolazkinnal is? Itt lenne már az ideje éppen!