Kezdőlap » Publicisztika » A szakadék szélén

A szakadék szélén

Közelebb kerültünk a világot a nagy fegyveres összeütközéstől elválasztó határhoz

A következő években a világ a globális verseny új korszakába lép, amelyben az Egyesült Államok és Oroszország, valamint Kína között növekvő feszültség nagy háborúba torkollhat – állítják a Stratfor elemzői. Nem csupán a biztonságpolitikával foglalkozó amerikai agytröszt fest sötét képet a jövőről. Az orosz szakértők is időről időre a Moszkva és Washington közötti nyílt katonai konfliktus esélyeit latolgatják. Nem véletlen az sem, hogy az idei müncheni biztonságpolitikai konferenciára A szakadék széléig, és vissza? címmel készült jelentés, amely megállapítja, hogy az elmúlt évben nagyon közel kerültünk a világot a fegyveres összeütközéstől elválasztó határhoz. Szintúgy harcias hangot üt meg az új amerikai nemzetbiztonsági stratégia, amely a világ geopolitikai egyensúlyát megváltoztatni kívánó revizionista hatalmakként nevezi meg – Iránnal, Észak-Koreával, a terrorszervezetekkel egy sorba állítva – Oroszországot és Kínát, a fejlesztéseket előirányzó nukleáris doktrína pedig a szembenállás új dimenzióit villantja fel.

„Jó hír, hogy a harmadik világháború azért nem elkerülhetetlen. Kirobbanásában senki sem érdekelt, így kiterjedt konfliktussal belátható időn belül aligha kell számolni, ám optimizmusra ezen túlmenően nincs okunk. A világot eleve bizonytalanná teszi, hogy a stabilitást a második világháború után biztosító nemzetközi intézményeket meghaladta az idő, azokat az új kihívásokhoz és erőviszonyokhoz kellene alakítani”

Az egypólusú világrend is a múlté, és bár az erőegyensúlyon alapuló többpólusú berendezkedés nagyobb biztonságot ígér, jelenleg az átmenet korát éljük, folyik a pozíciók konfliktusos újrafoglalása. A helyzetet élezi, a bizonytalanságot növeli a haditechnika terén zajló hatalmas fejlődés. Elsősorban a rakétavédelmi rendszerek hatékonyabbá válása veszélyes, az egyenlőtlen fejlődés ugyanis gyengíti a kölcsönös elrettentés stabilizáló hatását. Nem fokozza a biztonságot az atomfegyverek alkalmazásának változó koncepciója sem. Az Egyesült Államok például atommeghajtású tengeralattjárókat szerelne fel kisebb erejű nukleáris fegyverekkel, ami rugalmasabbá teheti, megkönnyítheti az alkalmazást, ám fatális következményekkel járhat. És még nem beszéltünk arról, hogy a kibertérben kiterjedt háború zajlik máris. Gondoljunk az iráni atomprogram ellen bevetett Stuxnet vírusra, a tavaly májusban Észak-Korea által 150 ország ellen indított, majd egy hónappal később az Ukrajnát keleti szomszédja felől ért hasonló támadásra. Az sem nyugtathat meg senkit, hogy a Pentagon elméleti fenyegetésként felvetette egy kibertámadásra adandó nukleáris válaszcsapás lehetőségét.

De ha csupán a hagyományos eszközökkel zajló összeütközéseket nézzük, akkor is azt láthatjuk, hogy egyre kiterjedtebb a konfliktusok köre. Bár mint az orosz zsoldosok lebombázása mutatja, Szíriában is fennáll a veszélye Moszkva és Washington összeakaszkodásának, a nagyok azért a közvetlen konfliktustól ódzkodnak. A hidegháborúhoz hasonlóan inkább közvetett módon zajlanak az ütközetek. Ami egykor Korea vagy Vietnam volt, az most Ukrajna és Szíria egyes frontjai. De fennáll az eszkaláció veszélye az Egyesült Államok és Észak-Korea, az Irán és Szaúd-Arábia, a Kína és Amerika szövetségesei, a NATO és Oroszország közötti konfliktusokban is. Utóbbi már csak a Közép- és Kelet-Európában egyre nagyobb mennyiségben felhalmozott fegyvereknek, a hadgyakorlatok sűrűsödésének és az ellenőrzés gyengülésének tulajdoníthatóan is veszélyes.

„A veszély érzetét növeli az is, hogy manapság – Amerikában és ennek nyomán Európában is – Oroszországot belpolitikai indíttatásból, az ellenségkép-építés jegyében démonizálják. Nem törődve azzal, hogy az orosz hadsereg modernizációja ellenére katonai erő tekintetében a NATO nyomasztó fölényben van”

Ugyanakkor mint a már említett müncheni jelentésből is látszik, noha a médiatérben még az első számú téma az orosz veszély, a szakértők mind nagyobb figyelmet szentelnek a katonai téren is izmait mutogató Kínának, amely egyre sikeresebben tölti be az Egyesült Államok után sok helyütt maradt űrt.

A folyamatosan növekedő feszültséget nem szabad lekicsinyelni, ám Oroszország és Kína mellett illene másra is figyelni. Például az ökológiai biztonságra. A környezet szennyezésével ugyanis tizenötször több ember élete kerül veszélybe, mint az összes fegyveres konfliktusban együttvéve. De nem foglalkozik a világ a súlyának megfelelően az Afrika jelentette kihívásokkal sem. Azzal, hogy a „fekete kontinensen” évente húszmillió fiatal jelenik meg esélytelenül a munkaerőpiacon, és így nekiindul a világnak. Az átlag európait és az átlag amerikait ezért – nagyon helyesen – jobban foglalkoztatják az áradások, a hurrikánok és az újkori népvándorlás, mint az oroszok vagy a kínaiak fenyegetése.

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.