Kezdőlap » A függetlenség 100 éve » A szabadság feladat
Joanna Urbanska #moszkvater

A szabadság feladat

Idén november 11-én ünnepeljük a lengyel állam újjászületésének századik évfordulóját. Ezen alkalomból beszélgettünk Joanna Urbańskával, a budapesti Lengyel Intézet igazgatójával.

Szathmáry István Pál interjúja a #moszkvater.com számára

Joanna Urbanska #moszkvater
Joanna Urbańska
Fotó:Tóth Tibor

– Talán nem minden magyar olvasó van tisztában azzal, miért éppen november 11-ére esik ez a jeles évforduló.

– Voltaképpen ez egy szimbolikus dátum, ezen a napon véget ért az I. világháború, ám függetlenségünk visszavívása egy hosszú folyamat volt, amelyben a lengyelek több generációja vett részt. Hosszú évtizedek 1918 előtt és hosszú évtizedek 1918 után. A szabadságunkért folytatott küzdelem már a 18. században megkezdődött, amikor először felosztották Lengyelországot. És bizonyos értelemben folytatódik egészen mostanáig. Hiszen a szabadság, ahogy azt a mi II. János Pál pápánk is tanította, nem egyszer és mindenkorra adott ajándék, hanem egy feladat, amelyet teljesíteni kell. Jelenleg az a kihívás, hogy megőrizzük ezt a szabadságot. Visszatérve a centenáriumhoz, száz éve úgy nézett ki a helyzet, hogy ugyan a függetlenségünket visszaszereztük, de rögtön meg is kellett védeni azt, ugyanúgy, mint a határokat.

– Gondolom kevés olyan lengyel családot találni, akiket ne érintett volna ez a küzdelem személyesen is. Az önök esetében miként mutatkozott ez meg?

– Nagy-lengyelországi (Wielkopolska), azon belül is poznańi kötődésű vagyok. Olyan területről beszélünk, ami az ország felosztásakor német fennhatóság alá került. Éppen ezért, amikor kitört az első világháború, nagyapámat a német hadseregbe sorozták be, és nem kizárt, hogy saját, más fennhatóság alatt élő honfitársai ellen is kellett harcolnia. Miután hazakerült, rögtön csatlakozott az 1918 decemberében kitört Nagy-lengyelországi felkeléshez, majd innen az útja egyből a keleti frontra vezetett, mivel a bolsevik hadsereg ekkor már közeledett Varsóhoz.

Joanna Urbańska #moszkvater
Joanna Urbańska
Fotó:Tóth Tibor

– Magyarország is három részre szakadt történelme folyamán, de az a felosztás, aminek Lengyelország az áldozatául esett, számunkra ismeretlen tapasztalat. Mennyire érezhetők a nyomai ennek a sajátos időszaknak a jelenben?

– Ezek a nyomok még észrevehetők, például a nyelvhasználat terén, abban, hogy az adott nyelvjárásban mely jövevényszavak vannak jelen. Hiszen erős germanizáció és oroszosítás folyt attól függően, melyik akkori birodalomhoz tartozó területről beszélünk. Másrészt az emberek mentalitásában is megmutatkozik ez a különbség, úgyhogy elég sokrétű társadalmat alkotunk. Ami összeköt minket, az a szabadságszeretet.

– A politikai megosztottság is jelen van Lengyelországban. Mennyire sikerül ezt a közös ünnep kedvéért félretenni?

– Szerintem azzal kapcsolatban elég széles most a konszenzus, hogy nézőponttól függetlenül legalább százévente egyszer tudjunk közösen ünnepelni. Annak pedig különösen örülök, hogy a magyarországi lengyelség is erre törekszik. Közös erővel nagyon gazdag és színes programot készítettünk a centenárium megünneplésére.

– Ha már az itteni lengyelség szóba került: az intézet milyen programokkal és eseményekkel vesz részt a centenáriumi eseménysorozatban?

– Nemrég egy kiállítást mutattunk a függetlenségi harc asszonyairól, ami egy sorozat része,  hiszen lesz ilyen tárlat gyerekekről és a visszanyert lengyel államiság atyjairól is. A kiállítások koncepciója arra ihletett, hogy több eseményt rendezzünk ennek szellemében. Így hajtottunk már fejet a Függetlenség Lovagja előtt, amely elnevezés alatt Auschwitz önkéntes foglya, Witold Pilecki lovassági kapitány rejlik. Az utóbbi időben ünnepeltük a Függetlenség Szentjét, vagyis szent II. János Pál pápát, december elején pedig megemlékezést tartunk a Függetlenség Vértanújáról, boldoggá avatott Jerzy Popiełuszko atyáról (a katolikus papot 1984-ben a kommunista politikai rendőrség parancsára három katona elrabolta és megölte – a szerk.). Emellett folytatódik a történelmi filmszemlénk az Urániában. Rengeteg koncertet is szervezünk a jazztól az orgonazenén át az énekkarig, amelyekre mindenkit nagy szeretettel várunk.

– Egy picit elkanyarodva az ünneptől, arra lennék kíváncsi, mennyire feladata az intézetnek az emlékezetpolitikai kérdések terén történő állásfoglalás? Arról jutott ez eszembe, hogy a honlapjukat böngészve feltűnő, külön menü alatt foglalkoznak a német haláltáborokkal kapcsolatos információkkal például, ami számomra azt sugallja, határozottan szeretnék világossá tenni, hogy a lengyelségnek nem volt köze a vészkorszak alatt történt rémtettekhez.

– Ezt kívánja egyszerűen az etika. Feladatunk, hogy utat adjunk az igazságnak. Nem lehet alaptalanul vádolni azokat, akik maguk is áldozatai voltak annak a háborúnak, mégis saját és családjaik életét kockáztatva segítséget nyújtottak a zsidóknak. Mind a mai napig előkerülnek sajnos ilyen hamis vádak. A mi tevékenységünk azonban nem egy propaganda kampány, hanem ismertető, felvilágosító akció.

– Mennyire meghatározó törekvés az intézmény működése során a sokat emlegetett lengyel-magyar barátság ápolása és erősítése jelenleg?

– Több eseményt szervezünk magyar partnereinkkel, és mindig is törekszünk arra, hogy legyen valamiféle „magyar akcentus” az itteni rendezvényeink esetében. A magyar-lengyel barátság sors – és értékközösségre épül. A történelmileg kialakult közös pontok segítenek, hogy az esetleges különbségek ellenére is minél közelebb kerüljünk egymáshoz. Említhetek egy példát. Amikor a katolikus egyháznak a zsidómentésben nyújtott szerepéről szerveztünk konferenciát, a magyar vonatkozásokat is igyekeztünk kidomborítani.

Joanna Urbańska #moszkvater
Joanna Urbańska
Fotó:Tóth Tibor

– Említette a közös pontokat. A függetlenség centenáriuma kapcsán is tud ilyeneket említeni?

– Nem kedveskedni szeretnék, hanem egyszerűen tényekről van szó, amikor azt mondom, a magyarok mindig is támogatták a lengyeleket a szabadságért folytatott küzdelmeikben, a 19. században éppúgy, mint az elmúlt évszázad során. Elég csak említeni a magyar önkénteseket, akik csatlakoztak a Piłsudski légióhoz, és nem felejtjük el, hogy a magyarok segítsége nélkül nem tudtuk volna visszaverni a bolsevik támadást 1920-ban. És persze nem hagyható szó nélkül az a hatalmas segítség sem, amit a második világháború alatt nyújtott Magyarország azzal, hogy több mint százezer lengyel menekültet befogadott, köztük több ezer zsidó származású lengyelt. Nem csak segítségre leltek itt, hanem szeretetteli otthonra is. Arról nem is beszélve, hogy ebben az időben Lengyelországban nem tanulhattak a gyerekek az anyanyelvükön, addig Magyarországon, Balatonbogláron lengyel gimnázium működött.

– A jelenlegi lengyel kultúrdiplomácia számára melyek a főbb hangsúlyok és célkitűzések?

– Ismét azt mondhatnám, hogy az igazságot megmutatni minden területen. Ránk ebből leginkább a kultúra területe tartozik, ami Lengyelország esetében szintén a szabadságért folytatott küzdelem színtere. A kultúrának köszönhetjük, a vallás mellett, hogy megmaradtunk nemzetként. Ami a mi kínálatunkat illeti, többek között a lengyel jazz az, ami láthatóan nagyon lelkes fogadtatásra talál Magyarországon, úgyhogy igyekszünk minél több koncertet szervezni. Fontos terület még a kortárs dizájn, aminek kimondottan tehetséges, formabontó képviselői alkotnak ma Lengyelországban. És persze a film. A jövő év egyébként különleges lesz abból a szempontból, hogy több, a centenáriumhoz képest talán kisebb szabású, de számunkra nagyon fontos évfordulót hoz. Nyolcvan éves lesz például maga a Lengyel Intézet. A minden évben megrendezett filmes seregszemlénk, a Lengyel Filmtavasz pedig jövőre lesz huszonöt éves, míg a kortárs galériánk húsz éves.

– Személyesebb síkra terelném a beszélgetést. Magyar szakon végzett, kiválóan beszéli a nyelvünket, férje is magyar. Úgyhogy túlzás nélkül alaposan ismer minket. Mi az, amit leginkább vonzónak talál a magyar kultúrában?

– Ez esetben is azt a vonást emelném ki, ami a lengyel kultúrát is meghatározza: a szabadságvágyat. Itt is azt a szerepet játszotta mindig a kultúra, mint nálunk, a nemzet fennmaradásának biztosítékát.

– És ami esetleg nem annyira áll közel önhöz?

– Nyilván vannak különbségek. De ezeket sem idegesítőnek, hanem érdekesnek találom. Ezzel kapcsolatban felidézhetem azt az esetet például, amikor Wittner Mária volt a vendégünk a függetlenség asszonyait bemutató kiállításunk kapcsán. Az volt az elképzelésünk, hogy kiemelünk két, nagyon tiszteletre méltó személyiséget, Zofia Kossak-Szczuckát és Irena Sendlerowát, akik a világégés alatt részt vettek a zsidók, főként a gyerekek megmentésében, ami hatalmas kockázattal járt. Készült róluk két rövidfilm, ezekben eredeti felvételek is felbukkantak, amiket a németek forgattak a varsói gettóban. Mi, lengyelek jól ismerjük ezeket a nagyon drasztikus képeket, kis túlzással ezekkel nőttünk fel. A magyar közönség esetében viszont azt láttam, megdöbbentette őket a látvány és drámai élmény volt számukra. Ez végül a tervezett beszélgetést is egészen más, mélyebb irányba terelte. Itt nem az érzékenység különbözőségéről, hanem az eltérő tapasztalatokról van szó. Örülök, hogy van még mit tanulnunk egymásról, egymástól. Így a magyar-lengyel barátság soha nem válik üres közhellyé, hanem újra és újra aktuális, tanulságos, egymást gazdagító tartalommal töltődik fel.