„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Witold Rodkiewicz
– Mint lengyelt megértem, hogy kizárólag veszélyként tekint Oroszországra, de nem látja kissé sötéten a helyzetet?
– Nem. A putyini rendszer legitimációja ugyanis a valódi demokratikus átalakulást gátoló, máig megoldatlan problémák miatt – mint például a tulajdon kérdése – kizárólag a külpolitikai sikereken alapul. Ez a törekvés áll a grúz háború, s még inkább az ukrán konfliktus mögött. Oroszország e tekintetben nagyon hasonlít az I. világháború előtti Németországhoz. Hans-Ulrich Wehler német történész magyarázta az ország akkor a világ felé mutatott agresszivitását belső okokkal. Az elit a külpolitikát a hatalom megtartására használta fel.
– Nem értem, miért ne lenne ez a rendszer legitim, amikor az orosz társadalom döntő többsége támogatja Putyint?
– Így a helyzet még rosszabb. Putyint azonban mindenek előtt a külső sikerek miatt támogatják. De mást ne mondjak, a választások legitimitása már ugyancsak megkérdőjelezhető.
– Az intézmények valóban erősítésre szorulnak, s Oroszországot ezért tartják gyenge demokráciának, a berendezkedést hibrid rendszernek…
– …Oroszország egyáltalán nem demokrácia. Ami pedig a rendszer hibrid voltát illeti, nekem jobban tetszik a Vlagyiszlav Szurkovhoz köthető irányított demokrácia elnevezés.
– Hát igen, Oroszország nem állítja magáról, hogy a demokrácia angolszász típusú liberális modelljét építené…
– Azért megjegyezném, hogy az irányított jelzőt elég gyorsan a szuverénre cserélték, mert az első túlságosan árulkodó volt.
– Nem gondolja, hogy liberális út, különösen annak ma Nyugat-Európában virágzó válfaja Oroszországban történelmi, kulturális okoknál fogva nem járható?
– Egyetértek azzal, hogy egy működő demokráciának illeszkednie kell a helyi történelmi, kulturális hagyományokhoz. Ez azonban nem változtat azon a feltételen, hogy a hatalom választások útján leváltható legyen. Oroszországban pedig már az 1996-os választások sem voltak tiszták.
– Pedig akkor amerikai tanácsadók segítették a választások előtt pár hónappal még mindössze hat százalékos népszerűségnek örvendő Borisz Jelcint. Nem kellene tehát mindenért Oroszországot hibáztatni! A cél akkor az Egyesült Államok szemében is szentesítette az eszközt. Nemde?
– S akkor mi van? A Nyugat valóban Jelcint támogatta, ám a politikai teret megváltoztató technológiákat az elnök orosz csapata dolgozta ki. Nem lehet tehát ezt is az amerikaiak nyakába varrni. Mint ahogy a fájdalmas reformokért sem ők a felelősek. Legfeljebb elfogadták ezeket a módszereket.
– E logika szerint a Krím Oroszországhoz csatolása is kizárólag belpolitikai okokkal magyarázhatók. Nem érzi úgy, hogy ez inkább arra volt válasz, hogy a Nyugat átlépte a „vörös vonalat”?
– Bocsánat, de a Krímbe nem vonultak be nyugati csapatok!
– Nem is ezt mondtam. De Oroszország számára Ukrajna csatlakozása a NATO-hoz már elfogadhatatlan. Ezzel a geopolitikai aspektussal nem számoltak a kijevi fordulat támogatói?
– A geopolitikai tényezők itt csak az agresszió ürügyéül szolgálnak. Ukrajna ugyanis nagyon messze 2014-ben, de messze van most is attól, hogy csatlakozzon a NATO-hoz. A Pentagon ellenezte a NATO keleti bővítését. Mégpedig azért, mert nem akartak még nagyobb kötelezettséget magukra vállalni. A valódi ok tehát itt is belpolitikai. Már a 2004-ben is sokkolta a Kremlt, hogy Ukrajnában a demokrácia nem irányított. Veszélyes precedenst láttak abban, hogy a választásokon a hatalom által nem kívánt eredmény is születhet. Főképp, ha korábban azt állították, hogy az orosz és az ukrán egy nép. Hadd ne folytassam e gondolatmenetet!
– Ezt a megfontolást sem lehet kizárni, a geopolitikai aspektus, a befolyásért folyó harc azonban egyértelműen benne volt már a két Majdanban is…
– Elfogadom, hogy a Kremlnek voltak geopolitikai megfontolásai. Az orosz elit szemében ugyanis a hatalmára nem a társadalom jelenti az igazi veszélyt. Az ő elképzeléseik szerint az irányítható. Az igazi veszélyt a külföldi beavatkozásban látják. A kül- és a belpolitika így az orosz elit gondolkodásában nem választható szét.
– Talán nem véletlenül. De ha már a Krímről beszélünk, nem gondolja, hogy a nemzetközi jog oly sokat emlegetett megsértésével Moszkva csak megtörte Washingtonnak az erre bejelentett monopóliumát?
– Általában Koszovót szokták erre példaként felhozni, ám a két eset között van egy óriási különbség. Koszovóban ekkor már 9 éve partizánháború dúlt, s az amerikaiak csak akkor léptek, amikor a helyzet már tarthatatlanná vált. Egyébként nem Washington, hanem a német elit, Joschka Fischer siettette a beavatkozást. S miért? Mert ha a választások lőtt félmillió albán megjelenik Münchenben, akkor a szociáldemokraták elveszítik a választásokat, a koalíció bukik.
– Álljunk meg egy pillanatra. Akkor nem csak Putyin a külpolitikai lépéseit motiválják belpolitikai megfontolások?
– Még egyszer, mások voltak a körülmények, s az Egyesült Államok és Németország ennek ellenére is jogállam. S hát ne felejtsük el, hogy Koszovót azért nem csatolták Németországhoz vagy az Egyesült Államokhoz.
– Erre nem is volt szükség. De súlyosan sérült a nemzetközi jog Irakban is…
– Igen, de ott is már 1991 óta folyt a háború. Már mindent bevetettek ennek befejezésére, s csak a végső esetben, s nem egy rendszer fenntartása érdekében lépték át a jog kereteit.
– Szóval, ha Oroszország megsérti a nemzetközi jogot, az elfogadhatatlan, míg az Egyesült Államok esetében ez mindig megmagyarázható pragmatikus lépés?
– Nem erről van szó. A lényeg, hogy miként, milyen körülmények között sérül a jog.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater