Kezdőlap » x-demokrata » A rettegés foka
Witold Rodkiewicz #moszkvater

A rettegés foka

Witold Rodkiewicz varsói kutató Putyin rendszeréről, a Krímről és arról, hogy Amerika miért sérthette meg a nemzetközi jogot

Witold Rodkiewicz #moszkvater
Witold Rodkiewicz

Lengyelország ma azon országok élén áll, amelyek már-már irracionálisan rettegnek Oroszországtól. Egyáltalán nem tartják kizártnak, hogy az orosz csapatok megindulnak nyugati irányba, szinte könyörögnek az Egyesült Államoknak, hogy létesítsen állandó bázist és telepítsen katonákat az országba, s Oroszország távol tartása miatt még az ukrán nacionalizmus sokszor Varsót sem kímélő tombolását is elnézik. A lengyelek mentségére szolgál, hogy a történelem megalapozta a félelmeiket, úgymond papírt adott számukra a russzofóbiára. Az Oroszországgal foglalkozó Witold Rodkiewicz szavai is alátámasztják a fenti tételt. A varsói egyetem kelet-európai tanulmányok tanszékének kutatójával a „budapesti dialógusok” projekt újabb felvonásaként a CEIIR, a Közép-Európai Nemzetközi Kapcsolatok Intézete Alapítvány szervezésében rendezett konferencia idején beszélgettünk.

– Mint lengyelt megértem, hogy kizárólag veszélyként tekint Oroszországra, de nem látja kissé sötéten a helyzetet?

– Nem. A putyini rendszer legitimációja ugyanis a valódi demokratikus átalakulást gátoló, máig megoldatlan problémák miatt – mint például a tulajdon kérdése – kizárólag a külpolitikai sikereken alapul. Ez a törekvés áll a grúz háború, s még inkább az ukrán konfliktus mögött. Oroszország e tekintetben nagyon hasonlít az I. világháború előtti Németországhoz. Hans-Ulrich Wehler német történész magyarázta az ország akkor a világ felé mutatott agresszivitását belső okokkal. Az elit a külpolitikát a hatalom megtartására használta fel.

– Nem értem, miért ne lenne ez a rendszer legitim, amikor az orosz társadalom döntő többsége támogatja Putyint?

– Így a helyzet még rosszabb. Putyint azonban mindenek előtt a külső sikerek miatt támogatják. De mást ne mondjak, a választások legitimitása már ugyancsak megkérdőjelezhető.

– Az intézmények valóban erősítésre szorulnak, s Oroszországot ezért tartják gyenge demokráciának, a berendezkedést hibrid rendszernek…

– …Oroszország egyáltalán nem demokrácia. Ami pedig a rendszer hibrid voltát illeti, nekem jobban tetszik a Vlagyiszlav Szurkovhoz köthető irányított demokrácia elnevezés.

– Hát igen, Oroszország nem állítja magáról, hogy a demokrácia angolszász típusú liberális modelljét építené…

– Azért megjegyezném, hogy az irányított jelzőt elég gyorsan a szuverénre cserélték, mert az első túlságosan árulkodó volt.

– Nem gondolja, hogy liberális út, különösen annak ma Nyugat-Európában virágzó válfaja Oroszországban történelmi, kulturális okoknál fogva nem járható?

– Egyetértek azzal, hogy egy működő demokráciának illeszkednie kell a helyi történelmi, kulturális hagyományokhoz. Ez azonban nem változtat azon a feltételen, hogy a hatalom választások útján leváltható legyen. Oroszországban pedig már az 1996-os választások sem voltak tiszták.

– Pedig akkor amerikai tanácsadók segítették a választások előtt pár hónappal még mindössze hat százalékos népszerűségnek örvendő Borisz Jelcint. Nem kellene tehát mindenért Oroszországot hibáztatni! A cél akkor az Egyesült Államok szemében is szentesítette az eszközt. Nemde?

– S akkor mi van? A Nyugat valóban Jelcint támogatta, ám a politikai teret megváltoztató technológiákat az elnök orosz csapata dolgozta ki. Nem lehet tehát ezt is az amerikaiak nyakába varrni. Mint ahogy a fájdalmas reformokért sem ők a felelősek. Legfeljebb elfogadták ezeket a módszereket.

– E logika szerint a Krím Oroszországhoz csatolása is kizárólag belpolitikai okokkal magyarázhatók. Nem érzi úgy, hogy ez inkább arra volt válasz, hogy a Nyugat átlépte a „vörös vonalat”?

– Bocsánat, de a Krímbe nem vonultak be nyugati csapatok!

– Nem is ezt mondtam. De Oroszország számára Ukrajna csatlakozása a NATO-hoz már elfogadhatatlan. Ezzel a geopolitikai aspektussal nem számoltak a kijevi fordulat támogatói?

– A geopolitikai tényezők itt csak az agresszió ürügyéül szolgálnak. Ukrajna ugyanis nagyon messze 2014-ben, de messze van most is attól, hogy csatlakozzon a NATO-hoz.  A Pentagon ellenezte a NATO keleti bővítését. Mégpedig azért, mert nem akartak még nagyobb kötelezettséget magukra vállalni. A valódi ok tehát itt is belpolitikai. Már a 2004-ben is sokkolta a Kremlt, hogy Ukrajnában a demokrácia nem irányított. Veszélyes precedenst láttak abban, hogy a választásokon a hatalom által nem kívánt eredmény is születhet. Főképp, ha korábban azt állították, hogy az orosz és az ukrán egy nép. Hadd ne folytassam e gondolatmenetet!

– Ezt a megfontolást sem lehet kizárni, a geopolitikai aspektus, a befolyásért folyó harc azonban egyértelműen benne volt már a két Majdanban is…

– Elfogadom, hogy a Kremlnek voltak geopolitikai megfontolásai. Az orosz elit szemében ugyanis a hatalmára nem a társadalom jelenti az igazi veszélyt. Az ő elképzeléseik szerint az irányítható. Az igazi veszélyt a külföldi beavatkozásban látják.  A kül- és a belpolitika így az orosz elit gondolkodásában nem választható szét.

– Talán nem véletlenül. De ha már a Krímről beszélünk, nem gondolja, hogy a nemzetközi jog oly sokat emlegetett megsértésével Moszkva csak megtörte Washingtonnak az erre bejelentett monopóliumát?

– Általában Koszovót szokták erre példaként felhozni, ám a két eset között van egy óriási különbség. Koszovóban ekkor már 9 éve partizánháború dúlt, s az amerikaiak csak akkor léptek, amikor a helyzet már tarthatatlanná vált.  Egyébként nem Washington, hanem a német elit, Joschka Fischer siettette a beavatkozást. S miért? Mert ha a választások lőtt félmillió albán megjelenik Münchenben, akkor a szociáldemokraták elveszítik a választásokat, a koalíció bukik.

– Álljunk meg egy pillanatra. Akkor nem csak Putyin a külpolitikai lépéseit motiválják belpolitikai megfontolások?

–  Még egyszer, mások voltak a körülmények, s az Egyesült Államok és Németország ennek ellenére is jogállam. S hát ne felejtsük el, hogy Koszovót azért nem csatolták Németországhoz vagy az Egyesült Államokhoz.

– Erre nem is volt szükség. De súlyosan sérült a nemzetközi jog Irakban is…

– Igen, de ott is már 1991 óta folyt a háború. Már mindent bevetettek ennek befejezésére, s csak a végső esetben, s nem egy rendszer fenntartása érdekében lépték át a jog kereteit.

– Szóval, ha Oroszország megsérti a nemzetközi jogot, az elfogadhatatlan, míg az Egyesült Államok esetében ez mindig megmagyarázható pragmatikus lépés?

– Nem erről van szó. A lényeg, hogy miként, milyen körülmények között sérül a jog.

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.